A kicsi dió – Kriza János meséje

Élt egyszer egy szegény ember, s annak annyi volt a gyermeke, mint a hangyaboly. A gyermekek sokszor harmadnapig sem kaptak egy falat kenyeret, olyan nagy szükség volt a háznál. A szegény ember azért elindult, hogy valami kevés ennivalót keressen a gyermekei számára. Amint megy egy erdős helyen, eleibe áll az ördög ember képében, s azt kérdi tőle:

– Hova mész, te szegény ember?

– Én megyek, hogy egy kis élelmet szerezzek a gyermekeimnek, ha valamihez nem fogok, mind meghalnak étlen – feleli a szegény ember.

Arra azt mondja az ördög:

– Azért egy tapodtat se menj tovább, majd én adok neked egy olyan portékát, amit ha okosan használsz, gazdag leszel, s nem lesz soha szükség a házadnál. Nesze ez a kicsi dió, ennek az a tulajdonsága, hogy akármit parancsolsz neki, mindjárt meglesz egyszeribe.

– De hát én azért neked mit adjak? – azt kérdi a szegény ember.

– Én nem kérek sokat – feleli az ördög –, csak azt add nekem, amit te nem tudsz a házadnál.

A szegény ember gondolkodik, hogy mi volna az, amit ő nem tud. De semmi eszébe nem jutott, s minthogy erősen meg volt szorulva, odaígérte. Akkor az ördög átadta a diót a szegény embernek, s elváltak egymástól.

Hazaérkezik a szegény ember a dióval, s kérdi a felesége:

– Hát hoztál-e valami ennivalót? Mert szinte halunk éhen, úgy oda vagyunk!

– Én, hallod-e, semmi ételfélét nem hoztam – azt mondja a szegény ember –, hanem hoztam egy ritka diót. Ezt pedig adta nekem egy ember, s az azt mondotta, hogy ennek a diónak akármit parancsoljak, minden éppen úgy lesz.

– S ezt miért adta neked, mert tudom, hogy ingyen csak nem adta – kérdi a felesége.

Azt mondja rá a szegény ember:

– Nekem egyebet nem mondott, csak annyit, hogy amit én a házamnál nem tudok, azt adjam neki a dióért. Én gondolkodtam, de semmit se tudtam olyat, oda is ígértem.

Arra fellobban a felesége, s azt mondja:

– No, te pogány, mit tettél, látod-e, én most várok gyermeket, s te azt nem tudtad eddig, s eladtad előre a gyermekünket.

– Már, feleség, arról én nem tehetek, ennek most már úgy kell lenni – azt mondja az ember, s parancsol a diónak: – No, te kicsi dió, az én házam népének velem együtt étel, ital, ruházat s minden bőven legyen!

S arra meglett minden, amit az ember mondott, s a háznép olyan jóllakott a legfinomabb ételekkel, ahogy többször sohasem. A gazda mármost, még nagyobbra akart terjeszkedni, s parancsolta a diónak, hogy neki a kicsi háza helyett legyen egy szép kőháza, körülötte szép kertek, a mezőn, közel a faluhoz, az ő számára szép kaszálók s szántóföldek, azonkívül mindenféle marhák, majorságok. Meg is lett minden, éppen az ő kívánsága szerint.

Gazdag ember lett a szegény emberből, s közben a feleségének is megszületett a gyermeke. Mikor a legderekasabban folytatnák a gazdaságot, egyszer egy estefelé hozzá megy két öreg ember, s szállást kérnek tőle éjszakára. Ő adott is szállást örömmel s jó vacsorát.

Este, ahogy vacsorálnak, azt mondja a két öreg a beszéd között a gazdának:

– Tudjuk mi, hogy az ördög eljön az éjjel, hogyha lehet, elvigye a te legkisebb gyermekedet, akit te nem tudva, szorultságból odaígértél neki. Mi azért jöttünk, hogy az ártatlant megmentsük, hogy ne essék az ördög kezébe. Fogadd meg a mi szónkat: mikor lefekszünk, tegyél az asztalra az ablak mellé egy egész kenyeret, hadd legyen az ott az éjjel.

A gazda az asztalra teszi a kenyeret, s azzal lefeküsznek, s elalusznak mind, ahányan voltak. Mikor legmélyebben aludnának, egyszer tova éjfél felé kinn az ablak alatt megszólal az ördög, s azt mondja:

– Hallod-e, házigazda, tudod, mit ígértél nekem, mikor az erdőben találkoztunk? Add ki most, én azért jöttem.

E szavakat a háziak közül senki sem hallotta, mivel mind aludtak, de a kenyér megszólalt az asztalon, s azt mondta:

– Csak ülj veszteg odakint, várakozzál egy keveset, tűrj te is, mert én is eleget tűrtem, s várakoztam. Engem még az elmúlt esztendőben ősszel elvetettek a földbe, egész télen ott ültem s várakoztam, várakozzál te is. Mikor kitavaszult az idő, akkor nőni kezdtem lassanként, s vártam, hogy nagyra nőjek, várj te is. Mikor az aratás eljött, valami horgas vassal nekem estek, levagdaltak, csomóba kötöttek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Azután szekérre raktak, egy rúddal lenyomtattak, s faluba vittek, s várakoztam, várakozzál te is. Ott asztagba raktak, rám tapodtak, hogy ropogtam bele, s tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan behánytak a csűrbe, valami összebogozott két darab fával agyba-főbe s két oldalba jól megvertek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan zsákba gyúrtak, malomba vittek, két keringő kő közé öntöttek, hogy egészen összeromlottam. De el kellett tűrnöm, tűrj te is. Onnan hazavittek, tekenőbe tettek, rám töltöttek valami sós vizet, s az öklükkel két óra hosszat dömöcköltek, gyúrtak, kínoztak engem. S akkor ami legnagyobb kín a világon, egy behevített égő tüzes kemencébe behánytak egy nagy falapáttal, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Ott jól megsütöttek, még meg is égettek, onnét kitettek, ide behoztak, egy nagy vaskéssel darabokra hasogattak. No, látod már, hogy én mennyit tűrtem, szenvedtem s várakoztam, tűrj s szenvedj, s várakozzál te is.

Az ördög erősen bízott, hogy mihelyt a beszédnek vége lesz, övé lesz a gyermek, de abban bizony megcsalatkozott, mert éppen a beszéd végével megszólalt a kakas, s azontúl nem lehet neki hatalma az emberek között. Azért hát elfutott a maga országába. Így maradott meg a gazdának a kicsiny gyermeke.

Jókor reggel a gazda jó reggelit adott a két öreg embernek, s megköszönte a feleségével együtt, hogy a fiacskájukat megmentették az ördög kezétől. A két öreg avval továbbutazott, s a szegény ember meg a felesége ma is gazdagon él, hacsak a kicsi diót el nem vesztették azóta.

Rózsa királyfi – Kriza János meséje

Volt egy királynak három fia. Ellenség ütött az országra, azt elfoglalta, s király is elesett. A királyfiak jó vadászok voltak, hárman három vadászkutyával odébb állottak a veszedelemből. Sokáig mentek, azt sem tudták, hova, végre egy legmagasabb havastetőn, ahol az út elágazott, elhatározták, hogy elválnak egymástól, külön-külön próbálnak szerencsét.

Megegyeztek, hogy egy magas fa hegyibe felállítanak egy hosszú póznát, s arra felkötnek egy fehér kendőt, amelyik a kendőt véresnek látja, induljon a testvérei után, mert valamelyiknek veszedelme van.

A legkisebb királyfi, akit Rózsának hívtak, bal fele indult, a másik kettő jobb fele. Rózsa, amikor a hetedik havasba is bejutott, jó messze, meglátott ott egy szép kastélyt, s abba betért, mint fáradt utazó, hogy megszálljon.

Megnyílik este nagy dörömböléssel a kastély kapuja, hát hét nagy óriás állít be az udvarra s onnét a házba. Akkora volt mindegyik, mint egy nagy torony. Rózsa ijedtében az ágy alá suhant, de az óriások mihelyt beléptek, egyik azt mondta:

– Ci, milyen emberbűz van itt!

Megkeresték Rózsát, megtalálták, összeaprították, mint a torzsát, s az ablakon kihányták.

Reggel az óriások megint elmentek dolgukra, a bokorból előmászott egy szép leányfejű kígyó, s Rózsa testének minden kicsi darabját összeszedte, szépen összerakogatta, forrasztó fűvel megkenegette, s élő-haló vízzel meglocsolta. Rózsa egy perc alatt talpra szökött, s most hétszerte szebb s erősebb lett, mint azelőtt volt. Akkor a leányfejű kígyó is kibújt a kígyóbőrből hónaljig.

Rózsa, hogy olyan erős lett, bízott magában, s este nem bújt az ágya alá, hanem az óriásokat a kapuban várta haza. Azok mikor megérkeztek, előreküldték a szolgájukat, hogy azt a hitvány Ádám-maradékot összemorzsolják, de a szolgák nem bírtak vele, maguknak az óriásoknak kellett, hogy őt összeaprítsák.

Másnap reggel a leányfejű kígyó Rózsát megint életre hozta, ő maga pedig övig kibújt a kígyóbőrből. Rózsa hétszerte erősebb lett most, mint külön-külön egy-egy óriás.

Akkor este Rózsa a szolgákat mind megölte, s sok óriást is megsebzett, de a hét óriás mégis megölte őt.

Reggel, ahogy elmentek, a kígyó Rózsát megint feltámasztotta; Rózsa erősebb lett, mint a hét óriás együtt, s olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. A leány is a kígyóbőrből egészen kikerekedett, be kedves két teremtés volt!

Akkor egymásnak a dolgaikat s életüket elbeszélték. Elbeszélte a leány, hogy ő is királyvérből való, hogy az ő apját az óriások ölték meg, s az országot elfoglalták, ez a kastély az ő apjáé volt, ahol az óriások laknak, s innen járnak ki mindennap, hogy a népet sarcolják. Őt magát egy jó kuruzsos dajkája kígyóvá változtatta, s megesküdött, hogy addig kígyóbőrben marad, míg az óriásokon bosszút állhat. De most, hogy Rózsa olyan erős, hogy könnyen megfelelhet mind a hét óriásnak, róla is lerepedezett a kígyóbőr.

– Rajta hát, Rózsa, pusztítsd el az óriásokat, nem leszek én se háládatlan.

Rózsa azt felelte:

– Kedves szép leány, te nekem az életemet három ízben adtad vissza, én sem lehetek háládatlan tehozzád, az óriásokat elpusztítom, s aztán te az enyém, én a tied.

Egymásnak holtig való szerelmet esküdtek, s igen jóízűen telt el a nap egészen estig.

Mikor este az óriások megérkeztek, Rózsa így szólott hozzájuk:

– Ugyebár, sok gazember, hogy háromszor öltetek meg? Most azt mondom, hogy ma ezen a kapun egyiketek sem teszi be a lábát! Vívjunk meg!

Az óriások nagy méreggel reá mentek, de most nem úgy lett, mint azelőtt kétszer; rendre őket mind megölögette, s akkor a kulcsokat a zsebükből kezéhez vette, s kastélynak minden szegelikát felkutatta, s látta, hogy bátorságban lehetnek, mert már egy lélek sincs a kastélyban.

Az éjszaka csendesen telt el. Reggel a kastély udvaráról Rózsa elnéz a havas tetőre a fehér kendő felé, s hát látja, hogy az egészen véres. Megbúsul, s azt mondja a szép leánynak:

– El kell mennem, hogy a két bátyámat felkeressem, mert rosszul megy sorul. Várj vissza engem, mert ha őket feltaláltam, minden bizonnyal visszajövök.

Avval felkészült, kardot kötött, nyilat, forrasztó füvet, élő-haló vizet vett magához, s éppen arra a helyre ment, ahol elváltak volt. Útjában lőtt egy nyulat. Mikor odaért a fához, elindult azon az úton, amerre a bátyjai mentek. Rátalált egy kicsi házikóra, s ott megállapodott. Látja, hogy a ház előtt a fához a két bátyja két vadászkutyája lánccal meg van kötve. Eloldja őket, tüzet csinál, s a nyulat sütni kezdi. Amint sütné, hallja, hogy a fán valaki dideregve azt kiáltozza:

– Jaj, de fázom!

Felszól a fára Rózsa királyfi:

– Ha fázol, gyere le s melegedjél!

Azt mondják rá fentről:

– Igen, de félek a kutyáktól!

– Ne félj, mert azok becsületes ember nem bántanak!

– Én hiszem – azt mondja az a valaki a fáról –, de mégis vesd közéjük ezt a hajszálat, hadd szagolják meg előbb, arról engem is megismernek!

Veszi Rózsa a hajszálat, s a tűzbe veti. A fáról leszáll egy vén boszorkány, odaül a tűz mellé, s fűtőzik. Felhúz egy nyársra egy varasbékát, s sütni kezdi. Amint sütné, mondani kezdi Rózsának:

– Az az enyém, ez a tied – s hozzáüti a varasbékát a nyúlhoz; Rózsa megmérgelődik, kirántja a kardot, s hozzákap a boszorkányhoz, s hát a kard egy hasábfává válott. Nekimegy a boszorkány, hogy megölje Rózsát, s azt mondja:

– No, most véged neked is, a testvéreidet is én öltem meg bosszúból, azért, hogy a hét óriás fiamat elpusztítottad!

Rózsa nekiuszítja a boszorkánynak a kutyákat, s azok addig fogják innen s túl, hogy vért eresztenek belőle. A vér a kardból lett hasábfára cseppen, s abból megint kard lett. Kapja Rózsa a kardot, s odaáll a boszorkány eleibe. Megijed a boszorkány, s könyörögni kezd, hogy ne bántsa, megmutatja, hova temette a bátyjait. Csak ezt várta Rózsa, azon nyomban hozzásújtott, s avval a boszorkány Plutóhoz költözött. Rózsa kiásta a bátyjait, az összedarabolt testüket összerakta, forrasztófűvel összeforrasztotta, s élő-haló vízzel feltámasztotta. Azok, mikor a szemüket kinyitották, s Rózsát megpillantották, mind a ketten azt mondották:

– Jaj, be sokat aludtam.

– Sokat bizony – azt mondta Rózsa –, de ha én ide nem jöttem volna, még most is aludnátok.

Elbeszélték Rózsának a bátyjai, hogy elválásuk után csakhamar meghallották, hogy az ellenség az országukból eltakarodott, s visszatértek a palotájukba. Úgy osztoztak, hogy az egyik, a nagyobbik, hazamenjen, s igazgassa az országot, másik pedig keresse fel Rózsát. Akkor fordultak be a kis házikóba, s akkor bánt el velük a vén boszorkány.

Rózsa is elbeszélte nekik, miken ment keresztül, s azt mondotta:

– Te, nagyobbik bátyám, menj haza, ülj be apánk országába, te pedig, kisebbik bátyám, gyere velem, és igazgassuk ketten azt a nagy országot, amelyikben az óriások hatalmaskodtak.

Ebben megegyeztek, mindegyik elment a maga országába. Rózsa is felkereste a szép leányt, aki már magát úgy elbúsulta volt utána, hogy szinte elepedt, de hogy Rózsa megérkezett, egészen felvidult. Egybekeltek, nagy lakodalmat csináltak, eleget vendégeskedtek, a menyasszonyt jól megtáncoltatták, azután az óriásoktól megmentett nagy országot kezükre vették, ma is ott uralkodnak, ha meg nem haltak. Kerekedjenek egy tojáshéjba, s holnap legyenek a kigyelmetek vendégei.

A fortélyos leány – Kriza János meséje

Egyszer volt egy kegyetlen király, s ennek a kegyetlen királynak volt egy jobbágyfaluja. A király egyszer erősen megneheztelt valamiért a falura, s ráparancsolt, hogy a malomkövet a malom udvarán nyúzzák meg, mert ha nem, minden nagyobb gazdának fejét véteti.

A falubeliek három egész hétig minden áldott nap falugyűlést tartottak, mégsem tudtak annyira menni, hogy megegyezzenek benne, hogyan tudják megnyúzni a malomkövet.

Volt többek között olyan román ember is a faluban, akinek magyar asszony volt a felesége, s volt egy tizenhét esztendős szép leányocskája. Azt kérdi egyszer a leány az apjától:

– Édesapám, hova megy minden áldott nap? Hol eszik, hol nem eszik, s nem mond senkinek semmit.

– Hogy hová megyek? Hát nem tudod, hogy az a kegyetlen király ránk parancsolt, hogy a malomkövet nyúzzuk meg a malom udvarán? Afelől gyűlésezünk immár három hete, s mégsem tudunk semmire se jutni.

– Édesapám, menjen el kend a falu bírájához, s mondja meg neki, hogy többet falut össze ne gyűjtessen. Aztán menjen el a királyhoz, s mondja azt neki: „Felséges király, életem-halálom kezedben vagyon, engem ez és ez a falu küldött követségbe. Instáljuk szépen, vetessed vérét annak a malomkőnek, különben a falu nem tudja megnyúzni.”

El is megy a móc ember a királyhoz, elémondja, amit a leánya parancsolt. Azt kérdi tőle a király:

– No, te szegény ember, ki adta ezt a tanácsot neked? Valld ki nyomban, mert ha nem, most mindjárt ötvenet kapsz!

– Felséges király, életem-halálom kezedben vagyon, van nekem egy tizenhét esztendős leányom, az adta nekem ezt a tanácsot.

Azt mondja a király:

 – Állj meg, te móc, kihúztad a tövist a falunak a lábából, s ütötted a magadéba. Majd adok én neked bajt, ha eddig nem volt – avval fordul egyet a király, felvesz egy új cserépfazekat, amelyiknek az oldala be volt esve. – Mondd meg a leányodnak, ezt a fazekat úgy befoldja, hogy ezen se folt, se varrás ne látszódjon, mert ha nem, akkor neked is fejedet vétetem, a leányodnak is.

Elveszi a szegény ember a fazekat, viszi hazafelé nagy szomorúan, megérkezik a leányához.

– No, édes leányom, kihúztad a tövist a falu lábából, s beleütötted a magadéba. Ehelyt küldött a király egy fazekat – s elmondja a parancsolatot.

– Jól van, édesapám, a maga feje egyet se fájjon emiatt. Üljön le, egyék, igyék s nyugodjék.

Mikor felkel az édesapja, azt mondja neki a leány:

– Édesapám, vigye vissza ezt a fazekat, s mondja meg a királynak, hogy: „Felséges király, az én leányom árvasággal nőtt fel, de nem látta, hogy zsákot vagy inget színéről foldott volna meg valaki. Ha a felséges király akár mással, akár magával kifordíttatja ezt a fazekat, én becsületemre fogadom, befoldom úgy, ahogy ő kívánja.”

Elémondja a móc ember a leánya üzenetét a királynak, s király félrefordul, s elkacagja magát:

– Megállj – azt mondja –, majd küldök én a leányodnak bajt, ha eddig nem volt.

Elmegy a király, felvesz három fő kendert, s odaadja a mócnak:

– Nesze, te szegény ember, vidd el a leányodnak ezt a három fő kendert. Mondd meg neki, hogy ebből künnvaló, bennvaló cselédimnak, egy század katonámnak fehérnemű gúnyát fonjon, szőjön, mert ha nem, elpusztítalak leányostul együtt.

Megindul a szegény móc hazafelé nagy bús lélekkel. Megérkezik haza.

– No, édes leányom, ehelyt küldött a király neked három fő kendert, hogy ebből künnvaló, bennvaló cselédinek s egy század katonájának fehérnemű gúnyát fonjál, szőjél.

Azt mondja a leány:

– Üljön le, édesapám, egyék, igyék, nyugodjék.

Azalatt a leány kimegy a favágóra, felvesz két kicsi fácskát, akkorát, mint két pipaszár.

– No, édesapám, evett, ivott s nyugodott-e?

– Ettem is, ittam is, nyugodtam is, édes leányom.

– Akkor menjen el a királyhoz vissza, s kérje meg, hogy mivel én árvasággal nőttem fel, nekem szövőszékem egy szikra sincs, azon instálom a fölséges királyt, hogy akár magával, akár mással ebből a két eszközfából nekem szövőszéket csináltasson, de olyan móddal, hogy abból se ki ne vegyen, se hozzá ne tegyen. Ha ezt megcselekszi, akkor én fogadom becsületemre, hogy abból a három fő kenderből nemcsak a bennvaló cselédjeinek, hanem az egész országbeli katonájának fonok, szövök fehérnemű gúnyát, amennyi kell.

Félrefordul a király, s elkacagja magát:

– Te móc, hány esztendős a te leányod?

– Tizenhét, felséges király.

– Mondd meg a leányodnak, hogy ezen s ezen a napon itt legyen, de se úton, se útfélen ne jöjjön, se gyalog ne jöjjön, se lóháton, s mégis idejöjjön. Ajándékot is hozzon, s anélkül is jöjjön.

Elbúcsúzik a móc a királytól, s elmegy haza:

– No, édes leányom, én megmentődtem a járástól, menj most már te is.

– Mit mondott a király, édesapám?

– Azt mondta, fiam, hogy ezen s ezen a napon odamenj, de se úton, se útfélen, se gyalog, se lóháton ne menj. Ajándékot is vigyél, anélkül is menjél.

– Jól van, édesapám.

Elmegy a leány egyszeribe a faluba, tudott egy szamarat, elkéri, oda is adják. Elviszi haza a szamarat, s szénát, zabot ad neki. Azután vett két házigalambot, azokat is elviszi haza.

Alig várta a napot, hogy indulhasson.

Megérkezik az áldott nap, amelyiken neki menni kellett a király eleibe. Megindul a leány az útnak a kellős közepén a szamáron. Vitte a pár házigalambot két fatál között a hátán.

Várja a király a móc leányt, megérkezik:

– Adjon Isten jó napot, felséges király!

– Isten hozott, te móc leány!

– Itt vagyok parancsolatodra, felséges király! Úton se jöttem, útfélen se jöttem, mégis idejöttem. Ajándékot is hoztam, anélkül se jöttem.

Hívja a király:

– Jere be a házba, te móc leány.

– Nem azért jöttem, felséges király, hogy be ne mennék, be merek én menni.

Egyszeribe kétfelé nyitja a két fatálat, s két galamb elrepül. Papot hívat a király, összeesküszik a móc leánnyal. Mikor az esküvés megvolt, azt mondja a feleségének:

– No, te leány, te immár a feleségem vagy, hanem azt parancsolom, hogy te az én hírem s akaratom nélkül soha senkinek tanácsot ne adj, arra fejed ne legyen, mert ha másként teszel, rosszul lesz dolgod.

– Nem is adok, felséges király atyám, senkinek tanácsot.

Két szegény ember volt azon a városon. Egyiknek volt egy kicsi fakó szekere, a másiknak egy csikós kancája, úgy hordogattak mindennap cimboraságban egy-egy kicsi fát az erdőről a kancával s a szekérrel.

Egyszer, mikor mennének az erdőre, hideg szél fújt az erdő felől. Amelyiké volt a kanca, a kancán ült, amelyiké a szekér, a szekéren, de hazafelé szemmel, mert a hideget nem állhatták, hogy szembe fújjon. Azt mondja egyszer, aki a szekéren ült:

– Állj meg, komám, mert az én szekerem megcsikózott.

Azt mondja, amelyik a kancán ült:

– Meg bizony az én kancám.

– De bizony az én szekerem alól maradt ki a csikó.

Abból a helyből megfordulnak, s elmennek haza. Hazulról elmennek a király eleibe. Hát a király nem kapják otthon. A királyné leülteti őket, s kérdi, hogy mi bajuk a királlyal.

Elkezdi a kancás ember:

– Felséges királyné, kicsi dolog, semmiség az egész. Ennek a komámnak van egy kicsi szekere, nekem egy kancám. Ahogy megyünk az erdőre együtt, ez a komám azt mondta, hogy álljunk meg, mert az ő szekere megcsikózott. Megálltunk s megtértünk. Nem tudtunk megosztozni a csikón, ide kellett folyamodjunk a felséges király eleibe.

Ahogy a két pörlekedőt végighallgatja a királyné, azt mondja nekik:

– Ó, ti két boldogtalan ember, ugyan bizony mit osztozódtok, mit veszekedtek együtt ilyen dolog felett, hisz ezért a világ kikacag titeket! Én azt mondom nektek, menjetek haza, kössétek meg a kancát a szekérhez. Ha ez a kutya csikó a szekeret szopja meg, úgy a szekéré, de ha a kancát, úgy a kancáé.

Elpróbálja a két szegény ember, de hát a kutya csikó nem a szekeret szopja, hanem a kancát. Erre megharagszik a szekeres ember, odafut, kirántja a csikót az anyja alól, behúzza a szekér alá, s azt mondja:

– No, hogy a kutyák egyenek meg, ha az erdőn a szekerem alatt voltál, hát légy ott most is!

De a csikó visszafutott az anyja alá, s ismét szopni kezdett.

Jól van, a király megérkezik a vadászatból. A két pörlekedő ember kapja magát, ismét elmennek a király udvarába, s fülirő-farkáról elbeszélik a dolgot magának a királynak is. A király megharagudott azért,  mégpedig ugyan erősen, hogy ilyen bolondsággal mennek hozzá alkalmatlankodni. Jól elszidta a szekeres embert, hogy ha még egyszer magáénak mondja a csikót, mindjárt fejét véteti vagy felakasztatja, de megharagszik a király immár a feleségére is, amiért tanácsot adott másnak az ő híre nélkül.

– No, édes feleségem, te állhatatlan móc leány, mit fogadtál volt, mikor elvettelek? Hogy senkinek tanácsot nem adsz, mégis adtál. Hanem velem többet egy tányérból nem mártasz.

– Vagy igen, édes uram, még egy ebédet készítek, azután elmegyek.

Az ebédet megkészíti a királyné, s azt mondja a király:

– Hatlovas hintó eleibe fogass be, s ami a legdrágább kincsed, vigyed, amerre tetszik, de velem tovább nem lakol.

Hat lovat hintó eleibe fogat egyszeribe a királyné, az urát már az asztalnál ellátta álomporral, neki drágább kincse nem volt, mint a kedves ura. Megfogatta a legényekkel, s beletétette a hintóba.

Hajtat két éjszaka, három nap. Megébred az ura egyszer az úton, széjjelnéz:

– Édes kincsem, hová viszel?

– Édes uram, tudod-e, mit mondtál volt? Hogy ami legdrágább kincsem, tegyem a hintóba. Nekem drágább kincsem nem volt, mint te, én viszlek.

– Az Isten megfizeti, édes kincsem, állj meg, térjünk meg haza. Én többet veled nem próbálok hiába, többször kezed alá nem szólok.

Megtérnek haza szerencsésen. A király egyszeribe lakodalmat hirdet újból. Tál, tányér elég volt, de istenes ember volt, aki egy csepp levet kapott. Ég a mai napig is élnek, ha meg nem haltak. Holnap legyenek a kigyelmetek vendégei. 

Halász Józsi – Kriza János meséje

Egyszer volt egy szegény halászember, annak semmije sem volt az ég alatt, csak a felesége s egy nagy kamasz fia, Józsi.

Meghal egyszer mind a két öreg egyszerre, s ottmarad Józsi egyedül. Beáll a kemence mögé, s onnan ki nem jő, amíg apját, anyját el nem temetik. Ott ült még vagy három nap a temetés után is, amíg úgy istenigazában meg nem éhezett. Akkor eszébe jutott, hogy őt az apja, amíg élt, halászásból tartotta. Ő is fogja a hálót, s elmegy halászni a gát alá. Úgy meghalászott, hogy a tenyeréről a bőr mind lement, mégsem fogott egy árva halat sem. Azt mondja utoljára:

– Én még egyszer beleteszem a hálót, de ha most sem lesz benne hal, tudom isten, világgá megyek.

Beleereszti a vízbe a hálót Halász Józsi, egy kis idő múlva kihúzza, hát egy szép kis aranyhal volt benne. Elgondolja magában, hogy odaadja a földesúrnak, bár egy nap robotot elenged érte.

Hazaviszi a halat, kiteszi egy tányérba, hát a hal kiugrik a tányérból, s olyan szép kisasszony penderedik belőle, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Azt mondja a kisasszony:

– No, te Halász Józsi, én a tied, te az enyém, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el egymástól.

Nem kellett Józsinak kétszer mondani, egyből megesküdtek, s éltek, mint Tuba, s Tubáné.

Azt kérdi egyszer az asszony:

– Te Józsi, valahol valami kicsi földetek nem volt-e?

Azt feleli az ura rá:

– De nekünk volt, csak az apám szegény ember volt, s rendre mind eladogatta. Hanem látod ott tova azt a magas hegyet? Az nem kellett senkinek, az nem adódott el.

Azt mondja a felesége:

– Sétáljunk ki, nézzük meg.

Kimennek, megkerülik az egész földet szélére, hosszára, barázdáról barázdára. Mikor megkerülték, azt mondja az asszony:

– Üljünk le, szívem, erre a barázdára, pihenjünk egyet.

Leülnek oda, s Józsi leteszi a fejét a felesége ölébe. Azt várta csak az asszony, hogy elaludjék, kihúzza magát a feje alól, szépen ruhát tesz alája. Odább lép vagy kettőt, azután előveszi a nagy hétrét ostorát, kinyújtja, s olyat csattant vele, hogy hetedhét országon keresztül hallatszott. Amennyi sárkány a világon volt, mind előjött:

– Mit parancsol, felséges asszonyunk?

– Én azt parancsolom, hogy erre a helyre olyan kastélyt építsetek, hogy olyan a világon több ne legyen. Ami szükséges, minden meglegyen benne: nyolc ökörnek istálló, abban nyolc ökör, két legény mellette, a túlsó istállóban nyolc ló legyen, két kocsis mellette. Hat asztag a csűrkertben, tizenkét cséplőember a csűrben.

Még jóformán ki sem mondta a száján, meglett minden egyből. Olyan gazdaságban ébredt meg Halász Józsi, hogy nem győzte a szeméből kidörzsölni az álmot.

Nem akarta elhinni, hogy ébren van, s nem álmodja ezt a sok minden gyönyörűséget.

– Ében vagy, édes uram, ébren, kelj fel szaporán, s láss a dolog után.

Bezzeg azután Józsi nem mondta soha, hogy nincs mit enni, nincs mit tenni. Olyan gazda lett belőle, hogy csodájára jártak hét pusztahatárban.

Azt mondja egyszer a feleségének:

– Te asszony, én elmegyek földesuramhoz, s meghívom mihozzánk vasárnapra ebédre.

– Ne menj el, Józsi, mert kifogysz a gazdaságból, de még énbelőlem is.

De így, de úgy, ő meghívja. Befogat hat lovat hintó elejébe, felül, elhajtat a földesúr kapuja elé. Leszáll a hintóból, bemegy a kapun. Az udvaron ott faragott három ács. Köszön nekik illendőképpen, az ácsok fogadják, s mikor elhalad mellettük, könyökön lökik egymást:

– Odanézz, te, hogy kivakaródzott az a boldogtalan Józsi!

De Józsi úgy tett, mintha nem is hallotta volna ezt a beszédet. Kihúzta magát, s bekopogott a földesurához:

– Jó napot, nagyságos úrfi!

– Neked is jó napot, Halász Józsi! Mi jóban jársz?

– Holnap vasárnap van, s meghívnám a nagyságos úrfit mihozzánk ebédre, jó szívvel látnám.

– El is megyek, Józsi. Úgysem láttam még a gazdaságodat, pedig már elhozták a hírét az emberek.

Na, jól van, befogat másnap a nagyságos úrfi is négy lovat, s elhajtat Józsihoz. Megállnak a palota előtt, Józsi kifut, lesegíti a nagyságos úrfit, kartőn fogja, s bevezeti a házba. Asztal mellé ülnek, esznek, isznak kedvükre.

Kérdi egyszer az uraság:

– Hát a feleséged hol van, Józsi? Szeretném meglátni.

– Szemérmetes asszony a feleségem, nem szeret férfiak között ülni.

Hát csak esznek, isznak tovább, jól mulatnak. Volt bor, étel, ital elegendő, csak az asszony nem került elő.

„Majd meglátom máskor” – gondolta magában a nagyságos úrfi, azzal megköszönte a szíves vendéglátást, előparancsolta a hintót, felült rá s elhajtatott. Ahogy visszapillant, meglátja az ablakban a Józsi feleségét. Vagy a sok jóféle étel, ital, vagy a szép asszony látása úgy megártott a nagyságos úrfinak, hogy mikor hazaért, úgy kellett leszedni a hintóból, hetvenhétszer kirázta a hideg.

– Vess ágyat, inas, mert vége az életemnek!

Ágyat vet az inas, lefekteti a nagyságos úrfit.

Reggel a három faragóember mind várja a nagyságos úrfit, de csak nem jön elő. Azt mondja az egyik ember:

– Elmegyek be, megnézem, miért nem jön ki, máskor már virradatkor kint volt.

Bemegy az ács, köszön, de a nagyságos úrfi nem is fogadja.

– Tán beteg a nagyságos úrfi?

– Én az,s meg is halok, ha az enyém nem lesz Halász Józsi háza s felesége.

Kimegy az ács, s mondja a társainak, hogy mi a baj. Tanakodni kezdenek együtt, hogy hogy segíthetnének rajta. Egyik azt találja ki, hogy azt a nagy kőoszlopot, ami a nagyságos úrfi ablaka alatt van, Józsi hányassa el, a helyét ültesse be szőlőfával, a szőlő érjék is meg éjszaka, abból egy kupát a nagyságos úrnak tegyen be reggelre, mert ha nem, a nagyságos úré lesz a palotája is s a felesége is.

Mikor ezt a nagyságos úrfi meghallja, nyomban meggyógyul, s elküldi a kocsist Halász Józsi után.

Jónapot köszön a kocsis, Józsi fogadja, kérdi, mi újság.

– Ide küldött a nagyságos úrfi, azon nyomban jöjjön fel a palotára!

Befogatja megint Józsi a hat lovat, felül a hintóba, elhajtat a nagyságos úrhoz. Leszáll, bemegy, köszön, s azt kérdi:

– Miért hívatott, földesuram?

– Én azért – azt mondja az úrfi –, hogy látod azt a kőoszlopot az ablak alatt?

– Látom, nagyságos úr.

– Azt az éjjel hányd el, annak a helyét ültesd be szőlőfával, a szőlő reggelre érjék is meg, annak a levéből tégy egy kupát az asztalomra, mert ha nem, kifogysz a házadból s a feleségedből.

– Megbúsul Józsi, el se búcsúzott, még a kapun belül volt, onnan szökött a hintóba bánatában.

– Téríts, kocsis, hazafelé, hadd menjünk el még egyszer haza.

Hazaérkeznek, leszáll Józsi a hintóból. Kérdi a felesége:

– Miért hívatott, szívem?

– Engem azért, hogy a kőoszlopot az ablaka elől hányjam el, a helyét ültessem be szőlőfával, a szőlő reggelre érjék is meg, s annak a levéből egy kupát tegyek az asztalára, mert ha nem, kifogyok minden gazdaságomból, de még tebelőled is.

– Kisebb gondod is nagyobb legyen annál. Egyél, igyál, s feküdjél le.

Estére kerekednek. Kimegy a Józsi felesége hátra a csűrkertbe, kiereszti a nagy ostort, olyant csattant egyet, hogy hetedhét országon keresztül hallott. Elé jön, amennyi sárkány van, mind:

– Mit parancsol, felséges asszonyunk?

Azt mondja az asszony:

– Látjátok tova azt a nagy udvart, a nagyságos úrét?

– Igenis, látjuk.

– Menjetek el oda. Van egy kőoszlop az ablak alatt, azt hányjátok el, annak a helyét ültessétek be szőlőfával, annak a levéből holnap reggelre egy kupával az úrfi asztalán legyen.

Mikor hajnalodik, a bor készen van, viszik Józsihoz. Józsi fogja magát, nem fogat be, csak úgy gyalogszerrel lefut az udvarba. Mikor virradt, odaérkezett. Sehol se lát senkit, az ablakot kinyitja, beteszi az üveget az asztalra, s avval hazamegy.

Mikor szépen virradt, egyszer a nagyságos úrfi megfordul az ágyában, hát az ablakon úgy süt be a nap, hogy hétágra. Mindjárt visszaesik az ágyba, még hétszerte betegebb lett.

Várják az ácsok odakinn, de csak nem jön. Azt mondja a nagyobbik a középsőnek:

– Eredj, menj el, nézd meg, mi oka, hogy nem akar kijönni. Én átallom, tegnap is én voltam.

Azt mondja a középső:

– Jól van, bemegyek én, s egyből megtudom.

Bemegy, s jónapot köszön a nagyságos úrfinak. Hát a nagyságos úrfi még rosszabbul van. Azt mondja az ácsnak:

– Még hétszerte betegebb vagyok. Ezt is megtette az a kutya Józsi! Soha a háza, felesége enyém nem lesz!

– Hagyja el, nagyságos úr, majd kitalálunk hárman valamit.

Kimegy az ács a másik kettőhöz. Faragni kezdenek, tanakodni kezdenek. Azt mondja a nagyobbik:

– Te vagy a középső, én egyre tanítottam, te is tanítsd másra.

Azt mondja a középső:

– Én azt gondoltam, hogy a kapu elé csináltasson Józsi egy ezüsthidat, a hídnak a két végét különbnél különb fákkal ültesse be az éjszaka, azokon különbnél különb madarak csirikoljanak hajnalra. Ezt már nem teszi meg. Kifogy a gazdaságából s a feleségéből Józsi.

Mikor kimegy nagy sokára a nagyságos úrfi, nyomban elmondják neki, mit találtak fel. Erre a nagyságos úrfi a kocsist egybe előhívatja, lóra ülteti, s elküldi Józsihoz, hogy hívja be.

Odaérkezik a kocsis, jónapot köszön, Józsi fogadja. Kérdi, mi újság.

– Ide küldött a nagyságos úrfi, hogy jöjjön be.

– Mondd meg, hogy be fogok menni.

Józsi is kimegy, előállítja a kocsist:

– Hat lovat a hintó eleibe!

Odaállnak a palota eleibe. Józsi felül a hintóba, az inas elöl. Eljön be a nagyságos úrfihoz, megáll a kapuban, leszáll a hintóból, bemegy:

– Jó napot, földesuram, megjelentem a parancsolatodra!

– Azért hívattalak, hogy a kapum eleibe ezüsthidat csinálj, a két végét különbnél különb fával ültesd be, annak az ágán különbnél különb madarak csirikoljanak hajnalra, mert ha nem, kifogysz a gazdaságból s az asszonyból is.

Megbúsulja magát Józsi, el se búcsúzik. Mikor a kapuig érkezik, onnan a hintóba szökik, azt mondja a kocsisának:

– Fordulj hazafelé!

Hazaérkeznek, megáll a palota ajtaja előtt, bemegy nagy szomorúan. Kérdi a felesége:

– Hát te, szívem, miért vagy olyan szomorú?

– Hogyne volnék, mikor azt mondta, hogy én neki csináljak ezüsthidat, különbnél különb fával ültessem be a két végét, annak az ágán különbnél különb madarak csirikoljanak holnap reggelre, mert ha nem, kifogyok minden gazdaságomból s tebelőled is.

– Ne búsulj, szívem – azt mondja az asszony –, egyél, igyál, s feküdjél le, nyugodjál.

Kimegy a felesége a nagy ostorral a csűrkertbe, kinyújtja a nagy ostort, olyat csattant egyet, hetedhét országon keresztül hallott. Amennyi sárkány,mind előjött.

– Mit parancsol, felséges asszonyom?

– Azt parancsolom, menjetek el oda, ahol voltatok a múltkor, ahhoz a nagyságos úrfihoz, csináljatok ezüsthidat neki, különbnél különb fával ültessétek be a két végét, különbnél különb madarak csirikoljanak minden ágán.

Mikor szépen hajnallott, a sárkányok mindennel készen lettek. De a madarak úgy csirikoltak, hogy az egész falu felkelt. Egy fülemile nagy szájjal azt mondja az úrfinak:

– Amit az Isten másnak ad, ne kívánd el, amit neked ad, érd be avval!

Meghallja az úrfi a fülemile beszédét, felül nagy ijedten, hát az ezüsthídnak a világa úgy megüti, hogy egy cseppet sem lát. Még hétszerte betegebb lesz.

Reggel mennek az ácsok az úrfihoz munkára, de a kapun nem tudnak bemenni, úgy elvette a szemük világát a nagy fényesség. Más kapun kerülnek be, faragni kezdenek. Azt mondja a középső a legkisebbnek:

– Menj be, nézd meg a nagyságos úrfit, mi az oka, hogy nem jön ki.

Bemegy a legkisebbik ács, jónapot köszön, kérdi:

– Talán rosszul van, nagyságos úrfi?

– Jaj – azt mondja –, még hétszerte betegebb vagyok.

Azt mondja a kisebbik faragó:

– Nagyságos úrfi, mit gondoltam én az éjjel? Én olyat, hogy azt Józsi, tudom, meg nem tudja tenni.

– Mit, te faragó?

– Én azt – azt mondja –, hogy hívja meg vasárnapra Halász Józsi Szent Pétert a nagyságos úrfihoz ebédre.

Megörvend az úrfi, no, ez igazán jó lesz, ezt biztosan nem tudja megtenni. Egyszeribe előkiáltja az inast:

– Menj el, te inas, hamarabb jársz, hívd el Józsit ide.

El is megy az inas, jónapot köszön. Józsi fogadja, kérdi, mi újság,

– Azért küldött a nagyságos úrfi, hogy jelenjen meg nála minél előbb.

– Mondd meg, el fogok menni.

Befogat Józsi, elmegy, be az udvarba az úrfihoz, jónapot köszön, a nagyságos úrfi fogadja.

– Megjelentem a parancsolatra.

– Nem parancsolok, csak mondok. Azt mondom, hogy Szent Pétert magát hívd meg ebédre vasárnapra hozzám, mert ha nem, kifogysz a fényes palotádból s a szépasszony feleségedből.

Megbúsul Józsi még hétszer inkább, mint annak előtte. El se búcsúzik, felszökik a hintóba, bemegy a palotába. Kérdi a felesége:

– Miért hívott, szívem?

– Hát azért, hogy én Szent Pétert hívjam meg ebédre hozzá vasárnapra, mert ha nem, kifogyok minden gazdaságomból, de még tebelőled is.

Azt mondja az asszony a kocsisnak:

– Hozd el az esztendős csikót, a rongyosabbat, a pricsnyerget tedd a hátára, az ezüstkantárt a fejébe. – Mondja az urának:

– Ülj fel a hátára!

Felül Józsi, elbúcsúzik. Abból a helyből megszöki magát az esztendős csikó nagy rongyosan, repül egyenesen az égbe. Amíg felérkezett, a rongyosság mind lehullott róla. Megérkeznek az ég kapujához, koppantanak rajta. Szent Péter megnyitja.

Kérdi Józsitól:

– Mi jóban jársz, te szegény ember?

– Azért jöttem, hogy meghívjam kegyelmedet a földesuramhoz vasárnapra ebédre.

– Mondd meg, te szegény ember, el is megyek. Egy földet vessen be árpával ma, az árpa érjék is meg, annak a kenyeréből egyem én vasárnap ebédet. Egy meddő tehene borjazzon meg, annak a húsát rántsák ki melléje.

Elbúcsúzik Józsi, lerepül onnan a rongyos csikó. Utána kiált Szent Péter:

– Eredj csak bátran, mert talpra esel.

Hazaérkezik Józsi, elveti az árpát, s azt mondja a feleségének:

– No, én elmegyek a földesuramhoz, átadom a parancsolatot.

El is megy, bemegy a kapun, koppant az ajtón. Mikor lépne be, azt mondja a nagyságos úr.

– Ne is jöjj errébb!

– Nem is akarok. Amit reám bízott, megtettem, amit izentek, azt is megmondom. Szent Péter azt izeni, hogy egy földet vessen be árpával, az árpa érjék meg, annak a kenyeréből kíván ebédet enni. Egy meddő tehene borjazzon meg, annak a húsát rántsák ki melléje.

Megbúsul a nagyságos úrfi. Azt mondja Józsi:

– Csak búsulj, földesuram, engem is eleget búsítottál, búsulj most már te is!

Avval elbúcsúzik Józsi, elmegy haza. Amikor hazaérkezik, hát már sül is az árpakenyér, a tehén is megborjúzott, a hús is rántódik. Látja, hogy Szent Péter már le is jött az égből, s lépeget az úton a nagyságos úrfi háza felé. Mikor a kapuhoz ér, azt kiáltja az úrfi:

– Menjetek, zárjátok be a kaput, ne jöhessen be!

Azt mondja Szent Péter:

– Jól van, nem is akartam én bemenni, úgyis vár már engem a délebéd ennél a szegény embernél.

Elmennek ketten ki a hegyre. Mikor mennének felfelé az oldalon, azt mondja Szent Péter Halász Józsinak:

– Nézz vissza, Józsi, mit látsz?

Visszanéz Józsi, hát a nagyságos úrfi egész udvarát, minden gazdaságát ellepte a víz.

Kifut a Józsi felesége, behívja Szent Pétert szíves szóval. Bemegy Szent Péter, asztal mellé ül, jóllakik az egynapos árpa kenyerével s az egynapos borjú húsával. Aztán megáldotta Halász Józsit és a feleségét, s visszament az égbe. Attól a naptól fogva a kenyér s a hús az asztalfiából el nem fogyott soha. Keressék fel kigyelmetek is halász Józsit, s meglátják, hogy igazat beszéltem.

Virító Pál – Kriza János meséje

Egyszer tizenkét vadász, mikor, mikor nem, nincs megírva, vadászott egy nagy sűrű erdőben. A kopók egyszer csak hajtani kezdtek egy rókát, a róka pedig, hogy kikaphatott az erdőből, egyenesen befutott egy rongyos malomba. Kérlelni kezdte a molnárt, hogy rejtse el őt valahova, mert ha a vadászok itt teremnek, vége az életének.

A molnár felkapta a rókát a két hátulsó lábánál fogva, bevetette egy üres szuszékba, s ráverte a lakatot. A vadászok csakhamar odaérkeznek, s kérdezik, hogy hova lett a róka. A molnárnak tudni kell róla, mert látták, hogy éppen a malomba futott be a kopók elől. A molnár azt felelte, hogy ő nem tud róla semmit, lehet, hogy itt a malomárok mellett elrejtette magát a nádasba. A vadászok keresték egy darabig a rókát, de hogy nem találták, elmentek vissza az erdőbe.

Mikor a vadászok már messze jártak, a róka kérni kezdte a molnárt, hogy bocsássa ki őt a szuszékból. A molnár ki is vette, s a róka azt mondta neki:

– No, te molnár, amiért magtartottad az életemet, én sem leszek háládatlan hozzád. Most elég szegény vagy ebben a rongyos malomban, de meglátod, úrrá teszlek – avval elbúcsúzott s elfutott.

Nem telt bele három nap, s megint beállított a róka a malomba, egy nagy rézgomolyát hozott a szájában, s azt mondta:

– No, te molnár, te Virító Pál – így hívták a molnárt –, ezt a gomolyát tedd el jó helyre, hogy ebben hiba ne legyen, ezen semmi karcolás ne essék, még jó hasznát veheted, ha a szerencse megsegít – avval megint elfutott.

Harmadnap újra beállított a róka, hozott a molnárnak egy ezüstgomolyát, s azt mondotta:

– Ennek is jól gondját viseld, hogy el ne vesszen, benne semmi hiba ne legyen.

Egy darab ideig oda volt a róka valahova, s tova tíz nap múlva hozott a molnárnak egy aranygomolyát, s evvel a szóval adta a kezébe:

– No, te Virító Pál, már erre ugyan vigyázz, hogy el ne vesszen, vagy valami karcolás ne essék rajta, mert ez már többet ér a másik kettőnél.

A molnárnak nem volt más jobb helye szegénynek, hanem beletette a három gomolyát abba az üres szuszékba, melybe a rókát zárta volt, s feltette rá a lakatot. A gomolyák ott hevertek vagy három hónapig, s amikor a három hónap eltelt, eljött a róka, s elkérte a rézgomolyát a molnártól.

– Hát te ezt mért veszed vissza tőlem, ha nekem ajándékoztad egyszer? – kérdi tőle a molnár.

– Tudom én, mit csinálok – mondja neki a róka –, te csak bízz rám mindent, a boldogságodat kívánom.

Egy városban, nem messze lakott a Zöld király. Annak volt egy igen-igen szép leánya. A róka elvitte a rézgomolyát ennek a királynak, s azt mondta neki:

–  Virító Pál őnagysága tisztelteti felségedet, s evvel a csekély ajándékkal kíván kedveskedni, míg többel is szolgálhat.   

– Köszönettel vesszük – mondotta a király –, de szeretnők személyesen is látni Virító Pál őnagyságát, szívesen elfogadnók a látogatását. Ne felejtsd el neki megmondani.

A róka harmadnap múlva elkérte az ezüstgomolyát is a molnártól, s azt is elvitte a Zöld királynak. A király megköszönte az ajándékot, s akkor is azt mondotta:

– Bár láthatnók már őnagyságát! Nem valami alávaló személy lehet, ha efféle ajándékkal tud szolgálni.

A róka eltávozott a király udvarából, s egy hét múlva elkérte az aranygomolyát is a molnártól. Elvitte a Zöld királynak, s azt mondta neki:

– Virító Pál őnagysága harmadszor is tisztelteti felségedet, s újabban is kíván egy kis ajándékkal kedveskedni.

A királynak egész háza népe csodálkozott a fényes ajándékon, nézegették az aranygomolyát, s azt mondották a rókának, hogy Virító Pál őnagyságát tisztelik, s mielőbb elvárják az udvarban. Hadd lássák, miféle előkelő ember az, aki ilyenekkel tud kedveskedni.

A róka megígérte a királynak, hogy nemsokára udvarába fogja kísérni Virító Pál őnagyságát. Avval visszament a molnárhoz, s elbeszélte neki, hogy hova vitte ő a gomolyákat, s hogy a Zöld király mennyire óhajtja őt látni. Sürgetni kezdte hát a molnárt.

– No, csak készülj s menjünk, mert várnak erősen.

– Én menjek, én? Én tudom, hogy sohasem, ilyen rongyosan, egy király eleibe, hogy szégyenkezzem s pironkodjak. Nem megyek biz én, ha a gomolyák mind odavesznek is. Eredj el te, ha neked úgy tetszik, de én tudom, sohasem.

– Ne félj te semmit – azt mondja a róka –, csak fogadd meg, amit mondok, s én mindent eligazítok a legjobb módon.

Megbátorodik a molnár, s elindulnak ketten. Mikor egy nagy erdőn mennek keresztül, s leülnek egy keveset pihenni, azt mondja a róka a molnárnak:

–    Van acél s kova nálad? Tudsz vele tüzet csinálni? Ki tudsz ütni?

–    Én ki – azt mondja a molnár. Ki is ütött, s jó tüzet csináltak.

Mikor a legjobban lobogott a tűz, a róka levetkeztette a molnárt anyaszült meztelenre, s a rongyos ruháját bedobta a tűzbe, s az mindenestől fogva hamuvá égette. Volt a közelben egy nagyon nagy bükkfa, abba beállította a molnárt mezítelen, s meghagyta neki, hogy onnan ki ne mozduljon, amíg ő vissza nem jön, s fel nem öltözteti a legszebb ruhába. Avval elfutott, egyenesen a Zöld királyhoz. Mikor a király meglátta, hogy megint egyedül jön, azt kérdezte tőle:

–    Hát ugyan most sem jött el Virító Pál őnagysága?

–    Jaj, elindultunk volt mi őnagyságával – azt monda a róka –, de amint jöttünk a nagy erdőben, hat lóval, hintóval, tizenkét tolvaj csak kirohant a sűrűből, mind fegyveresen, a hatlovas hintót elrabolták, s el is hajtották. Virító Pál őnagyságának minden pénzét elvették, lehúzták róla a drága köntösét is, s anyaszült mezítelen hagyták. Szégyenletében beállott egy bükkfa odvába, s ott várakozik, amíg én valami köntöst viszek valahonnan, hogy felöltöztessem.

Erősen sajnálta a király, szánakozott Virító Pál őnagyságán, de nem késett, hanem egyszeribe befogatott hat lovat a maga hintójába, beleültetett két inast, s elküldte a legdrágább királyi ruháját, hogy abba öltöztessék fel Virító Pált, s úgy hozzák el a hintón az ő udvarába.

Elindultak hát a hintóval, s mikor az odvas fától egy puskalövésre voltak, azt mondja a róka az inasoknak:

– Ti csak álljatok meg egy kevés ideig itt, míg én felöltöztetem őnagyságát, mert a szemérem nem engedi, hogy így szem előtt öltözködjék.

Veszi a róka a drága köntöst, viszi az odvas fához, kihívja Virító Pált az odúból. Ott közel volt egy tó, abba beleállítja, s mind felmos rá egy rúd szappant, hogy egészen megfehérült, s akkor felöltöztette a Zöld király ruhájába, s azután elvezette a hintóhoz. Hogy az inasok meglátták, kétfelől karonfogták, felültették a hintóba, s bevitték a király udvarába. A király kijött Virító Pál elé a palotából, meghajtotta magát, s köszöntötték egymást annak rendje s módja szerint, s a két inas bevezette a várva várt vendéget a király fényes palotájába.

Virító Pál ott mulatott a királyi udvarban néhány hétig, s mivel ügyibe való legény volt, s jól is forgolódott, a király leánya igen megszerette. Addig s addig, hogy utoljára megesküdtek együtt a király s a királyné beleegyezésével.

Mikor egy hónap telt volt el a lakodalmi nagy vendégség után, s Virító Pál a feleségével karonfogva kint sétált egyszer a kertben, azt mondotta neki az új asszony:

– Édesem, szeretném, ha elmennénk, hogy lássam meg én is a te udvarodat s jószágodat. Úgy hiszem, neked még pompásabb kastélyod van, mint ez a mienk.

– Ó, kincsem – azt mondja rá Virító Pál –, ha mi egyszer oda elmegyünk, onnan többet ide vissza egyszer sem jöhetünk.

– Nem bánom én, ha nem jöhetünk is, mert én veled akárhol ellakom ezen a világon.

Ezen úgy megijedt Virító Pál, hogy szinte kétségbeesett, mert neki bizony egy talpalatnyi jószága sem volt, sehol az isten földjén. Elgondolta, hogy mekkora szégyent fog ő vallani, ha kimegy ebből a kastélyból. Mit volt mit tenni, csak rá kellett szánja magát, s elment, hogy elmondja búját-baját a rókának. De a róka biztatta, hogy semmit se gyötrődjék, csak induljon, el bátran, majd csak jól fog kisülni a dolog.

Felkészültek hát másnap, a király befogatott hat lovat egy hintó eleibe, s abba beült Virító Pál feleségestől. A király egy század katonát is rendelt melléjük bátorság okáért. Elbúcsúztak egymástól, s elindultak. A róka mindenütt elöl ment, s ahogy megy, elér egy nagy tehéncsordát s megkérdi:

– Pásztor, kié ez a tehéncsorda?

A pásztor azt feleli neki:

– Ez a vasfogú bábáé, mi bajod van vele?

– Az a bajom, ördögadta – azt mondja a róka –, hogy itt hátul jön egy sereg katona s utánuk egy hatlovas hintó. Amikor azok ide érkeznek, megkérdezik, kié ez a tehéncsorda, ha te azt találod mondani, hogy a vasfogú bábáé, a katonák mindjárt fejedet veszik, de ha azt feleled, hogy a Virító Pál őnagyságáé, meghagyják életedet.

– De hát már én inkább azt mondom, amit te mondasz, mintsem elveszítsem a fejemet.

Megérkezik a hintó, kihajol az új asszony az ablakon, s kérdi a pásztortól:

–    Kié ez a tehéncsorda?

–    Ez a Virító Pál őnagyságáé – feleli a pásztor.

–    Jól van – azt mondja az asszony –, ezután én leszek a ti asszonyotok, viseljetek jól gondot a marhákra, nehogy kár essék bennük – s egy csomó aranyat nyomott a pásztor markába.

A róka ezalatt elér egy ökörcsordát s kérdi:

– Kié ez az ökörcsorda, pásztor?

– Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?

– Az a bajom – azt mondja a róka –, hogy itt hátul jön egy hintó s egy sereg katona. Mikor azok ide érkeznek, azt kérdi valaki a hintóból, kié ez az ökörcsorda. Ha te azt feleled, hogy a vasfogú bábáé, mindjárt elvágják a nyakadat a katonák, ha pedig azt mondod, hogy a Virító Pál őnagyságáé, meghagyják életedet, még meg is ajándékoznak.

– Inkább hát azt mondom, mintsem a fejem elvesszen – mondja rá a pásztor.

Megérkezi a hintó, s kérdi az új asszony:

– Kié ez az ökörcsorda, pásztor?

– Ez a Virító Pál őnagyságáé – feleli a pásztor.

– Jól van – azt mondja az asszony –, ezután én leszek a ti asszonyotok. Jól vigyázzatok, nehogy a farkas kárt tegyen a marhában – egy csomó pénzt nyomott a pásztor markába, s avval továbbhaladt a hintó.

A róka harmadszor elér egy nagy ménescsordát, s kérdi a pásztortól:

– Kié ez a ménescsorda, te pásztor?

Azt mondja a pásztor:

– Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?

– Az a bajom, ördögadta, hogy tova nem messze jön errefelé egy sereg lovas katona, utánuk egy hatlovas hintó. Valaki azt kérdi tőled abból a hintóból, kié ez a ménescsorda. Ha te azt találod felelni, hogy a vasfogú bábáé, azok a katonák mindjárt fejedet veszik. Ha pedig azt mondod, hogy a Virító Pál őnagyságáé, az életed is megmarad, s még szép ajándékot is kapsz mellette.

– De biz én inkább azt mondom, ahogy te mondtad – feleli a pásztor –, mintsem elveszítsem a fejemet.

Csakhamar odaérkezik a hintó, s kérdi a Virító Pál felesége a pásztortól:

– Kié ez a csorda, ménespásztor?

– Ez a Virító Pál őnagyságáé – mondja a pásztor.

– Jól van, jól – azt mondja az asszony –, ezután én leszek a ti asszonyotok, vigyázzatok, nehogy a tolvajok ellopjanak vagy egy lovat a ménesből – s egy csomó aranyat ad a pásztornak.

Mennek már mind tovább s tovább. A róka mindenütt ment elöl, s egyszer meglátja távolról a vasfogú bába kastélyát. Az a kastély pedig olyan volt, amilyen kastélya sem a Zöld királynak, sem más ember fiának ezen a világon nem volt, mert az egy csodálatos aranysarkon fordult. Abban lakott az a vasfogú bába, akitől minden ember félt a környéken, mert olyan istentelen teremtés volt, hogyha valakire megharagudott, azt a fogával szaggatta széjjel haragjában. Emiatt aztán cselédet sem kapott utoljára, s még az utazók is messzire elkerülték a kastélyát. Egyes-egyedül ült a fényes kastélyban, mikor a róka betoppant hozzá. Elkezdi a róka mondani neki nagy lelkendezéssel:

– Ó, te jó asszonyság, mennyire sajnállak én téged, mert igen nagy, felette nagy veszedelem fenyeget, s én azért jövök hozzád olyan nagy sietve, hogyha csak lehet, megmentsem életedet. Elvádoltak téged a király előtt a sok elkövetett gonoszságod miatt, s most küld reád egy sereg katonát avval a parancsolattal, hogy téged elfogjanak, s borsószalmán megégessenek. Nézz csak ki az ablakon, hogy jőnek a katonák tova a lejtőn, befelé. Ugyan porzik az út utánuk!

Kinéz a vasfogú bába a kastély ablakán, s meglátja a sereg katonát, hogy jőnek arrafelé, s úgy megijedt, hogy még a hideg is rázni kezdette, hogy kocogott a vasfoga belé. Azt mondja a rókának nagy reszketve:

– Jaj, édes rókám, tied a kastélyom, fele vagyonom, csak segíts rajtam, mentsd meg az életemet.

A róka fogja magát, kihívja a vasfogú bábát, hátra a csüröskertbe, ott volt egy kazal szalma, annak az oldalába egy lyukat vájtak ketten, jó mélyet, oda bebújt a vasfogú bába. A róka, aló, visszafut a konyhába, hoz egy tüzes üszköt, avval meggyújtja a szalmát, s elégeti a szalmával együtt a vasfogú bábát. Akkor visszament a kastélyba, s ott várakozott, hogy illendő módon fogadhassa Virító Pált.

Csakhamar megérkezett Virító Pál hintóstól, feleségestől s velük a katonák is. A róka bevezérelte őket a sarkonforduló kastélyba, s a királyleány s a katonák mindent igen megcsodáltak. Nagyon örvendeztek, kivált Virító Pál, hogy olyan szerencsésen sült ki a dolog. Azután nagy vendégséget készítettek, tál, kanál elég volt, de istenes ember volt, aki egy kanál levest kapott.

A katonák másnap visszamentek a Zöld királyhoz, hogy hírül vigyék neki, milyen jó helyen hagyták a leányát. Az új házasoké lett az irtózatos vasfogú bába kastélya, s annak minden néven nevezendő vagyona, s ott maradt nekik a hatlovas hintó is.

A rókát Virító Pál ott tartotta egy házban magukkal, ott volt a helye éjszakánként a meleg tűzhelyen. A róka egy éjjel közelebb talált feküdni a tűzhöz, s megperzselődött a szőre.

– Miféle perzsbűz van itt? Én ezt ki nem állhatom – azt mondja az asszony az ágyból, s felkölti az inast, akit magával hozott volt, s avval kivetteti a rókát a konyhába.

Reggel kimegy a házból Virító Pál, szembejön vele a róka, s azt mondja neki:

– No, te Virító Pál, ha a te udvarodban még egyszer úgy bánnak velem, mint az elmúlt éjjel, tudd meg, hogy éppen olyan szegény koldussá teszlek, mint a puszta malomban voltál.

– Ne búsulj, mert jobban gondom lesz rád ezután – azt mondotta neki Virító Pál, s úgy is lett, amint mondotta.

Egy napon a róka félrehívta Virító Pált, s azt mondta neki:

– Hallod-e, te Virító Pál, én elmondom neked az én történetemet, amit mindeddig titokban tartottam előtted. Valamikor én is olyan emberféle voltam, mint te, s mikor immár felcseperedett fickó voltam, hát mi tagadás, a testvéröcsémmel elloptuk volt egy gazdag özvegyasszonynak a kövér lúdját. Az az özvegyasszony aztán elment az ördöngős szigetbe, egy ördöngős vén szüléhez, annak adott egy csomó pénzt, s az rókává változtatott mind a kettőnket. A testvérem nem tudom, hova lett, mert soha hírét nem hallottam, én pedig ide kerültem a te udvarodba.

Virító Pál bevitte a rókát a maga házába, s meghagyta a feleségének és az inasoknak, hogy jól gondját viseljék, mert ő sokat élt szolgálatjában. Akkor elment az ördöngős szigetbe, száz aranyat vitt, s az ördöngős szüle ismét emberré változtatta a rókát.

Onnan hazajött Virító Pál, s egy pompás kis házat építtetett neki, az ő sok szolgálatjáért, s abban lakott élete fogytáig. Virító Pálnak ha valami kényes dolga fordult elő, mindenkor vele megtanácskozta. Ott élnek ma is, a sarkonforduló kastélyban, ha eddig meg nem haltak.