A fortélyos leány – Kriza János meséje

Egyszer volt egy kegyetlen király, s ennek a kegyetlen királynak volt egy jobbágyfaluja. A király egyszer erősen megneheztelt valamiért a falura, s ráparancsolt, hogy a malomkövet a malom udvarán nyúzzák meg, mert ha nem, minden nagyobb gazdának fejét véteti.

A falubeliek három egész hétig minden áldott nap falugyűlést tartottak, mégsem tudtak annyira menni, hogy megegyezzenek benne, hogyan tudják megnyúzni a malomkövet.

Volt többek között olyan román ember is a faluban, akinek magyar asszony volt a felesége, s volt egy tizenhét esztendős szép leányocskája. Azt kérdi egyszer a leány az apjától:

– Édesapám, hova megy minden áldott nap? Hol eszik, hol nem eszik, s nem mond senkinek semmit.

– Hogy hová megyek? Hát nem tudod, hogy az a kegyetlen király ránk parancsolt, hogy a malomkövet nyúzzuk meg a malom udvarán? Afelől gyűlésezünk immár három hete, s mégsem tudunk semmire se jutni.

– Édesapám, menjen el kend a falu bírájához, s mondja meg neki, hogy többet falut össze ne gyűjtessen. Aztán menjen el a királyhoz, s mondja azt neki: „Felséges király, életem-halálom kezedben vagyon, engem ez és ez a falu küldött követségbe. Instáljuk szépen, vetessed vérét annak a malomkőnek, különben a falu nem tudja megnyúzni.”

El is megy a móc ember a királyhoz, elémondja, amit a leánya parancsolt. Azt kérdi tőle a király:

– No, te szegény ember, ki adta ezt a tanácsot neked? Valld ki nyomban, mert ha nem, most mindjárt ötvenet kapsz!

– Felséges király, életem-halálom kezedben vagyon, van nekem egy tizenhét esztendős leányom, az adta nekem ezt a tanácsot.

Azt mondja a király:

 – Állj meg, te móc, kihúztad a tövist a falunak a lábából, s ütötted a magadéba. Majd adok én neked bajt, ha eddig nem volt – avval fordul egyet a király, felvesz egy új cserépfazekat, amelyiknek az oldala be volt esve. – Mondd meg a leányodnak, ezt a fazekat úgy befoldja, hogy ezen se folt, se varrás ne látszódjon, mert ha nem, akkor neked is fejedet vétetem, a leányodnak is.

Elveszi a szegény ember a fazekat, viszi hazafelé nagy szomorúan, megérkezik a leányához.

– No, édes leányom, kihúztad a tövist a falu lábából, s beleütötted a magadéba. Ehelyt küldött a király egy fazekat – s elmondja a parancsolatot.

– Jól van, édesapám, a maga feje egyet se fájjon emiatt. Üljön le, egyék, igyék s nyugodjék.

Mikor felkel az édesapja, azt mondja neki a leány:

– Édesapám, vigye vissza ezt a fazekat, s mondja meg a királynak, hogy: „Felséges király, az én leányom árvasággal nőtt fel, de nem látta, hogy zsákot vagy inget színéről foldott volna meg valaki. Ha a felséges király akár mással, akár magával kifordíttatja ezt a fazekat, én becsületemre fogadom, befoldom úgy, ahogy ő kívánja.”

Elémondja a móc ember a leánya üzenetét a királynak, s király félrefordul, s elkacagja magát:

– Megállj – azt mondja –, majd küldök én a leányodnak bajt, ha eddig nem volt.

Elmegy a király, felvesz három fő kendert, s odaadja a mócnak:

– Nesze, te szegény ember, vidd el a leányodnak ezt a három fő kendert. Mondd meg neki, hogy ebből künnvaló, bennvaló cselédimnak, egy század katonámnak fehérnemű gúnyát fonjon, szőjön, mert ha nem, elpusztítalak leányostul együtt.

Megindul a szegény móc hazafelé nagy bús lélekkel. Megérkezik haza.

– No, édes leányom, ehelyt küldött a király neked három fő kendert, hogy ebből künnvaló, bennvaló cselédinek s egy század katonájának fehérnemű gúnyát fonjál, szőjél.

Azt mondja a leány:

– Üljön le, édesapám, egyék, igyék, nyugodjék.

Azalatt a leány kimegy a favágóra, felvesz két kicsi fácskát, akkorát, mint két pipaszár.

– No, édesapám, evett, ivott s nyugodott-e?

– Ettem is, ittam is, nyugodtam is, édes leányom.

– Akkor menjen el a királyhoz vissza, s kérje meg, hogy mivel én árvasággal nőttem fel, nekem szövőszékem egy szikra sincs, azon instálom a fölséges királyt, hogy akár magával, akár mással ebből a két eszközfából nekem szövőszéket csináltasson, de olyan móddal, hogy abból se ki ne vegyen, se hozzá ne tegyen. Ha ezt megcselekszi, akkor én fogadom becsületemre, hogy abból a három fő kenderből nemcsak a bennvaló cselédjeinek, hanem az egész országbeli katonájának fonok, szövök fehérnemű gúnyát, amennyi kell.

Félrefordul a király, s elkacagja magát:

– Te móc, hány esztendős a te leányod?

– Tizenhét, felséges király.

– Mondd meg a leányodnak, hogy ezen s ezen a napon itt legyen, de se úton, se útfélen ne jöjjön, se gyalog ne jöjjön, se lóháton, s mégis idejöjjön. Ajándékot is hozzon, s anélkül is jöjjön.

Elbúcsúzik a móc a királytól, s elmegy haza:

– No, édes leányom, én megmentődtem a járástól, menj most már te is.

– Mit mondott a király, édesapám?

– Azt mondta, fiam, hogy ezen s ezen a napon odamenj, de se úton, se útfélen, se gyalog, se lóháton ne menj. Ajándékot is vigyél, anélkül is menjél.

– Jól van, édesapám.

Elmegy a leány egyszeribe a faluba, tudott egy szamarat, elkéri, oda is adják. Elviszi haza a szamarat, s szénát, zabot ad neki. Azután vett két házigalambot, azokat is elviszi haza.

Alig várta a napot, hogy indulhasson.

Megérkezik az áldott nap, amelyiken neki menni kellett a király eleibe. Megindul a leány az útnak a kellős közepén a szamáron. Vitte a pár házigalambot két fatál között a hátán.

Várja a király a móc leányt, megérkezik:

– Adjon Isten jó napot, felséges király!

– Isten hozott, te móc leány!

– Itt vagyok parancsolatodra, felséges király! Úton se jöttem, útfélen se jöttem, mégis idejöttem. Ajándékot is hoztam, anélkül se jöttem.

Hívja a király:

– Jere be a házba, te móc leány.

– Nem azért jöttem, felséges király, hogy be ne mennék, be merek én menni.

Egyszeribe kétfelé nyitja a két fatálat, s két galamb elrepül. Papot hívat a király, összeesküszik a móc leánnyal. Mikor az esküvés megvolt, azt mondja a feleségének:

– No, te leány, te immár a feleségem vagy, hanem azt parancsolom, hogy te az én hírem s akaratom nélkül soha senkinek tanácsot ne adj, arra fejed ne legyen, mert ha másként teszel, rosszul lesz dolgod.

– Nem is adok, felséges király atyám, senkinek tanácsot.

Két szegény ember volt azon a városon. Egyiknek volt egy kicsi fakó szekere, a másiknak egy csikós kancája, úgy hordogattak mindennap cimboraságban egy-egy kicsi fát az erdőről a kancával s a szekérrel.

Egyszer, mikor mennének az erdőre, hideg szél fújt az erdő felől. Amelyiké volt a kanca, a kancán ült, amelyiké a szekér, a szekéren, de hazafelé szemmel, mert a hideget nem állhatták, hogy szembe fújjon. Azt mondja egyszer, aki a szekéren ült:

– Állj meg, komám, mert az én szekerem megcsikózott.

Azt mondja, amelyik a kancán ült:

– Meg bizony az én kancám.

– De bizony az én szekerem alól maradt ki a csikó.

Abból a helyből megfordulnak, s elmennek haza. Hazulról elmennek a király eleibe. Hát a király nem kapják otthon. A királyné leülteti őket, s kérdi, hogy mi bajuk a királlyal.

Elkezdi a kancás ember:

– Felséges királyné, kicsi dolog, semmiség az egész. Ennek a komámnak van egy kicsi szekere, nekem egy kancám. Ahogy megyünk az erdőre együtt, ez a komám azt mondta, hogy álljunk meg, mert az ő szekere megcsikózott. Megálltunk s megtértünk. Nem tudtunk megosztozni a csikón, ide kellett folyamodjunk a felséges király eleibe.

Ahogy a két pörlekedőt végighallgatja a királyné, azt mondja nekik:

– Ó, ti két boldogtalan ember, ugyan bizony mit osztozódtok, mit veszekedtek együtt ilyen dolog felett, hisz ezért a világ kikacag titeket! Én azt mondom nektek, menjetek haza, kössétek meg a kancát a szekérhez. Ha ez a kutya csikó a szekeret szopja meg, úgy a szekéré, de ha a kancát, úgy a kancáé.

Elpróbálja a két szegény ember, de hát a kutya csikó nem a szekeret szopja, hanem a kancát. Erre megharagszik a szekeres ember, odafut, kirántja a csikót az anyja alól, behúzza a szekér alá, s azt mondja:

– No, hogy a kutyák egyenek meg, ha az erdőn a szekerem alatt voltál, hát légy ott most is!

De a csikó visszafutott az anyja alá, s ismét szopni kezdett.

Jól van, a király megérkezik a vadászatból. A két pörlekedő ember kapja magát, ismét elmennek a király udvarába, s fülirő-farkáról elbeszélik a dolgot magának a királynak is. A király megharagudott azért,  mégpedig ugyan erősen, hogy ilyen bolondsággal mennek hozzá alkalmatlankodni. Jól elszidta a szekeres embert, hogy ha még egyszer magáénak mondja a csikót, mindjárt fejét véteti vagy felakasztatja, de megharagszik a király immár a feleségére is, amiért tanácsot adott másnak az ő híre nélkül.

– No, édes feleségem, te állhatatlan móc leány, mit fogadtál volt, mikor elvettelek? Hogy senkinek tanácsot nem adsz, mégis adtál. Hanem velem többet egy tányérból nem mártasz.

– Vagy igen, édes uram, még egy ebédet készítek, azután elmegyek.

Az ebédet megkészíti a királyné, s azt mondja a király:

– Hatlovas hintó eleibe fogass be, s ami a legdrágább kincsed, vigyed, amerre tetszik, de velem tovább nem lakol.

Hat lovat hintó eleibe fogat egyszeribe a királyné, az urát már az asztalnál ellátta álomporral, neki drágább kincse nem volt, mint a kedves ura. Megfogatta a legényekkel, s beletétette a hintóba.

Hajtat két éjszaka, három nap. Megébred az ura egyszer az úton, széjjelnéz:

– Édes kincsem, hová viszel?

– Édes uram, tudod-e, mit mondtál volt? Hogy ami legdrágább kincsem, tegyem a hintóba. Nekem drágább kincsem nem volt, mint te, én viszlek.

– Az Isten megfizeti, édes kincsem, állj meg, térjünk meg haza. Én többet veled nem próbálok hiába, többször kezed alá nem szólok.

Megtérnek haza szerencsésen. A király egyszeribe lakodalmat hirdet újból. Tál, tányér elég volt, de istenes ember volt, aki egy csepp levet kapott. Ég a mai napig is élnek, ha meg nem haltak. Holnap legyenek a kigyelmetek vendégei.