Egyszer tizenkét vadász, mikor, mikor nem, nincs
megírva, vadászott egy nagy sűrű erdőben. A kopók egyszer csak hajtani kezdtek
egy rókát, a róka pedig, hogy kikaphatott az erdőből, egyenesen befutott egy
rongyos malomba. Kérlelni kezdte a molnárt, hogy rejtse el őt valahova, mert ha
a vadászok itt teremnek, vége az életének.
A molnár felkapta a rókát a két hátulsó lábánál
fogva, bevetette egy üres szuszékba, s ráverte a lakatot. A vadászok csakhamar
odaérkeznek, s kérdezik, hogy hova lett a róka. A molnárnak tudni kell róla,
mert látták, hogy éppen a malomba futott be a kopók elől. A molnár azt felelte,
hogy ő nem tud róla semmit, lehet, hogy itt a malomárok mellett elrejtette
magát a nádasba. A vadászok keresték egy darabig a rókát, de hogy nem találták,
elmentek vissza az erdőbe.
Mikor a vadászok már messze jártak, a róka kérni
kezdte a molnárt, hogy bocsássa ki őt a szuszékból. A molnár ki is vette, s a
róka azt mondta neki:
– No, te molnár, amiért magtartottad az életemet, én
sem leszek háládatlan hozzád. Most elég szegény vagy ebben a rongyos malomban,
de meglátod, úrrá teszlek – avval elbúcsúzott s elfutott.
Nem telt bele három nap, s megint beállított a
róka a malomba, egy nagy rézgomolyát hozott a szájában, s azt mondta:
– No, te molnár, te Virító Pál – így hívták a
molnárt –, ezt a gomolyát tedd el jó helyre, hogy ebben hiba ne legyen, ezen
semmi karcolás ne essék, még jó hasznát veheted, ha a szerencse megsegít –
avval megint elfutott.
Harmadnap újra beállított a róka, hozott a
molnárnak egy ezüstgomolyát, s azt mondotta:
– Ennek is jól gondját viseld, hogy el ne vesszen,
benne semmi hiba ne legyen.
Egy darab ideig oda volt a róka valahova, s tova
tíz nap múlva hozott a molnárnak egy aranygomolyát, s evvel a szóval adta a
kezébe:
– No, te Virító Pál, már erre ugyan vigyázz, hogy
el ne vesszen, vagy valami karcolás ne essék rajta, mert ez már többet ér a
másik kettőnél.
A molnárnak nem volt más jobb helye szegénynek,
hanem beletette a három gomolyát abba az üres szuszékba, melybe a rókát zárta
volt, s feltette rá a lakatot. A gomolyák ott hevertek vagy három hónapig, s
amikor a három hónap eltelt, eljött a róka, s elkérte a rézgomolyát a
molnártól.
– Hát te ezt mért veszed vissza tőlem, ha nekem
ajándékoztad egyszer? – kérdi tőle a molnár.
– Tudom én, mit csinálok – mondja neki a róka –,
te csak bízz rám mindent, a boldogságodat kívánom.
Egy városban, nem messze lakott a Zöld király.
Annak volt egy igen-igen szép leánya. A róka elvitte a rézgomolyát ennek a
királynak, s azt mondta neki:
– Virító
Pál őnagysága tisztelteti felségedet, s evvel a csekély ajándékkal kíván
kedveskedni, míg többel is szolgálhat.
– Köszönettel vesszük – mondotta a király –, de
szeretnők személyesen is látni Virító Pál őnagyságát, szívesen elfogadnók a
látogatását. Ne felejtsd el neki megmondani.
A róka harmadnap múlva elkérte az ezüstgomolyát is
a molnártól, s azt is elvitte a Zöld királynak. A király megköszönte az
ajándékot, s akkor is azt mondotta:
– Bár láthatnók már őnagyságát! Nem valami alávaló
személy lehet, ha efféle ajándékkal tud szolgálni.
A róka eltávozott a király udvarából, s egy hét
múlva elkérte az aranygomolyát is a molnártól. Elvitte a Zöld királynak, s azt
mondta neki:
– Virító Pál őnagysága harmadszor is tisztelteti
felségedet, s újabban is kíván egy kis ajándékkal kedveskedni.
A királynak egész háza népe csodálkozott a fényes
ajándékon, nézegették az aranygomolyát, s azt mondották a rókának, hogy Virító
Pál őnagyságát tisztelik, s mielőbb elvárják az udvarban. Hadd lássák, miféle
előkelő ember az, aki ilyenekkel tud kedveskedni.
A róka megígérte a királynak, hogy nemsokára
udvarába fogja kísérni Virító Pál őnagyságát. Avval visszament a molnárhoz, s
elbeszélte neki, hogy hova vitte ő a gomolyákat, s hogy a Zöld király mennyire
óhajtja őt látni. Sürgetni kezdte hát a molnárt.
– No, csak készülj s menjünk, mert várnak erősen.
– Én menjek, én? Én tudom, hogy sohasem, ilyen
rongyosan, egy király eleibe, hogy szégyenkezzem s pironkodjak. Nem megyek biz
én, ha a gomolyák mind odavesznek is. Eredj el te, ha neked úgy tetszik, de én
tudom, sohasem.
– Ne félj te semmit – azt mondja a róka –, csak fogadd
meg, amit mondok, s én mindent eligazítok a legjobb módon.
Megbátorodik a molnár, s elindulnak ketten. Mikor
egy nagy erdőn mennek keresztül, s leülnek egy keveset pihenni, azt mondja a
róka a molnárnak:
– Van acél s kova nálad? Tudsz vele tüzet csinálni?
Ki tudsz ütni?
– Én ki – azt mondja a molnár. Ki is ütött, s jó
tüzet csináltak.
Mikor a legjobban lobogott a tűz, a róka
levetkeztette a molnárt anyaszült meztelenre, s a rongyos ruháját bedobta a
tűzbe, s az mindenestől fogva hamuvá égette. Volt a közelben egy nagyon nagy
bükkfa, abba beállította a molnárt mezítelen, s meghagyta neki, hogy onnan ki
ne mozduljon, amíg ő vissza nem jön, s fel nem öltözteti a legszebb ruhába.
Avval elfutott, egyenesen a Zöld királyhoz. Mikor a király meglátta, hogy
megint egyedül jön, azt kérdezte tőle:
– Hát ugyan most sem jött el Virító Pál őnagysága?
– Jaj, elindultunk volt mi őnagyságával – azt monda
a róka –, de amint jöttünk a nagy erdőben, hat lóval, hintóval, tizenkét tolvaj
csak kirohant a sűrűből, mind fegyveresen, a hatlovas hintót elrabolták, s el
is hajtották. Virító Pál őnagyságának minden pénzét elvették, lehúzták róla a
drága köntösét is, s anyaszült mezítelen hagyták. Szégyenletében beállott egy
bükkfa odvába, s ott várakozik, amíg én valami köntöst viszek valahonnan, hogy
felöltöztessem.
Erősen sajnálta a király, szánakozott Virító Pál
őnagyságán, de nem késett, hanem egyszeribe befogatott hat lovat a maga
hintójába, beleültetett két inast, s elküldte a legdrágább királyi ruháját,
hogy abba öltöztessék fel Virító Pált, s úgy hozzák el a hintón az ő udvarába.
Elindultak hát a hintóval, s mikor az odvas fától
egy puskalövésre voltak, azt mondja a róka az inasoknak:
– Ti csak álljatok meg egy kevés ideig itt, míg én
felöltöztetem őnagyságát, mert a szemérem nem engedi, hogy így szem előtt
öltözködjék.
Veszi a róka a drága köntöst, viszi az odvas
fához, kihívja Virító Pált az odúból. Ott közel volt egy tó, abba beleállítja,
s mind felmos rá egy rúd szappant, hogy egészen megfehérült, s akkor
felöltöztette a Zöld király ruhájába, s azután elvezette a hintóhoz. Hogy az
inasok meglátták, kétfelől karonfogták, felültették a hintóba, s bevitték a
király udvarába. A király kijött Virító Pál elé a palotából, meghajtotta magát,
s köszöntötték egymást annak rendje s módja szerint, s a két inas bevezette a
várva várt vendéget a király fényes palotájába.
Virító Pál ott mulatott a királyi udvarban néhány
hétig, s mivel ügyibe való legény volt, s jól is forgolódott, a király leánya
igen megszerette. Addig s addig, hogy utoljára megesküdtek együtt a király s a
királyné beleegyezésével.
Mikor egy hónap telt volt el a lakodalmi nagy
vendégség után, s Virító Pál a feleségével karonfogva kint sétált egyszer a
kertben, azt mondotta neki az új asszony:
– Édesem, szeretném, ha elmennénk, hogy lássam meg
én is a te udvarodat s jószágodat. Úgy hiszem, neked még pompásabb kastélyod
van, mint ez a mienk.
– Ó, kincsem – azt mondja rá Virító Pál –, ha mi
egyszer oda elmegyünk, onnan többet ide vissza egyszer sem jöhetünk.
– Nem bánom én, ha nem jöhetünk is, mert én veled
akárhol ellakom ezen a világon.
Ezen úgy megijedt Virító Pál, hogy szinte
kétségbeesett, mert neki bizony egy talpalatnyi jószága sem volt, sehol az
isten földjén. Elgondolta, hogy mekkora szégyent fog ő vallani, ha kimegy ebből
a kastélyból. Mit volt mit tenni, csak rá kellett szánja magát, s elment, hogy
elmondja búját-baját a rókának. De a róka biztatta, hogy semmit se gyötrődjék,
csak induljon, el bátran, majd csak jól fog kisülni a dolog.
Felkészültek hát másnap, a király befogatott hat
lovat egy hintó eleibe, s abba beült Virító Pál feleségestől. A király egy
század katonát is rendelt melléjük bátorság okáért. Elbúcsúztak egymástól, s
elindultak. A róka mindenütt elöl ment, s ahogy megy, elér egy nagy
tehéncsordát s megkérdi:
– Pásztor, kié ez a tehéncsorda?
A pásztor azt feleli neki:
– Ez a vasfogú bábáé, mi bajod van vele?
– Az a bajom, ördögadta – azt mondja a róka –,
hogy itt hátul jön egy sereg katona s utánuk egy hatlovas hintó. Amikor azok
ide érkeznek, megkérdezik, kié ez a tehéncsorda, ha te azt találod mondani, hogy
a vasfogú bábáé, a katonák mindjárt fejedet veszik, de ha azt feleled, hogy a
Virító Pál őnagyságáé, meghagyják életedet.
– De hát már én inkább azt mondom, amit te
mondasz, mintsem elveszítsem a fejemet.
Megérkezik a hintó, kihajol az új asszony az
ablakon, s kérdi a pásztortól:
– Kié ez a tehéncsorda?
– Ez a Virító Pál őnagyságáé – feleli a pásztor.
– Jól van – azt mondja az asszony –, ezután én
leszek a ti asszonyotok, viseljetek jól gondot a marhákra, nehogy kár essék
bennük – s egy csomó aranyat nyomott a pásztor markába.
A róka ezalatt elér egy ökörcsordát s kérdi:
– Kié ez az ökörcsorda, pásztor?
– Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?
– Az a bajom – azt mondja a róka –, hogy itt hátul
jön egy hintó s egy sereg katona. Mikor azok ide érkeznek, azt kérdi valaki a
hintóból, kié ez az ökörcsorda. Ha te azt feleled, hogy a vasfogú bábáé,
mindjárt elvágják a nyakadat a katonák, ha pedig azt mondod, hogy a Virító Pál
őnagyságáé, meghagyják életedet, még meg is ajándékoznak.
– Inkább hát azt mondom, mintsem a fejem elvesszen
– mondja rá a pásztor.
Megérkezi a hintó, s kérdi az új asszony:
– Kié ez az ökörcsorda, pásztor?
– Ez a Virító Pál őnagyságáé – feleli a pásztor.
– Jól van – azt mondja az asszony –, ezután én
leszek a ti asszonyotok. Jól vigyázzatok, nehogy a farkas kárt tegyen a
marhában – egy csomó pénzt nyomott a pásztor markába, s avval továbbhaladt a
hintó.
A róka harmadszor elér egy nagy ménescsordát, s
kérdi a pásztortól:
– Kié ez a ménescsorda, te pásztor?
Azt mondja a pásztor:
– Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?
– Az a bajom, ördögadta, hogy tova nem messze jön
errefelé egy sereg lovas katona, utánuk egy hatlovas hintó. Valaki azt kérdi
tőled abból a hintóból, kié ez a ménescsorda. Ha te azt találod felelni, hogy a
vasfogú bábáé, azok a katonák mindjárt fejedet veszik. Ha pedig azt mondod,
hogy a Virító Pál őnagyságáé, az életed is megmarad, s még szép ajándékot is
kapsz mellette.
– De biz én inkább azt mondom, ahogy te mondtad –
feleli a pásztor –, mintsem elveszítsem a fejemet.
Csakhamar odaérkezik a hintó, s kérdi a Virító Pál
felesége a pásztortól:
– Kié ez a csorda, ménespásztor?
– Ez a Virító Pál őnagyságáé – mondja a pásztor.
– Jól van, jól – azt mondja az asszony –, ezután
én leszek a ti asszonyotok, vigyázzatok, nehogy a tolvajok ellopjanak vagy egy
lovat a ménesből – s egy csomó aranyat ad a pásztornak.
Mennek már mind tovább s tovább. A róka mindenütt
ment elöl, s egyszer meglátja távolról a vasfogú bába kastélyát. Az a kastély
pedig olyan volt, amilyen kastélya sem a Zöld királynak, sem más ember fiának
ezen a világon nem volt, mert az egy csodálatos aranysarkon fordult. Abban
lakott az a vasfogú bába, akitől minden ember félt a környéken, mert olyan
istentelen teremtés volt, hogyha valakire megharagudott, azt a fogával
szaggatta széjjel haragjában. Emiatt aztán cselédet sem kapott utoljára, s még
az utazók is messzire elkerülték a kastélyát. Egyes-egyedül ült a fényes
kastélyban, mikor a róka betoppant hozzá. Elkezdi a róka mondani neki nagy
lelkendezéssel:
– Ó, te jó asszonyság, mennyire sajnállak én
téged, mert igen nagy, felette nagy veszedelem fenyeget, s én azért jövök
hozzád olyan nagy sietve, hogyha csak lehet, megmentsem életedet. Elvádoltak
téged a király előtt a sok elkövetett gonoszságod miatt, s most küld reád egy
sereg katonát avval a parancsolattal, hogy téged elfogjanak, s borsószalmán
megégessenek. Nézz csak ki az ablakon, hogy jőnek a katonák tova a lejtőn,
befelé. Ugyan porzik az út utánuk!
Kinéz a vasfogú bába a kastély ablakán, s meglátja
a sereg katonát, hogy jőnek arrafelé, s úgy megijedt, hogy még a hideg is rázni
kezdette, hogy kocogott a vasfoga belé. Azt mondja a rókának nagy reszketve:
– Jaj, édes rókám, tied a kastélyom, fele
vagyonom, csak segíts rajtam, mentsd meg az életemet.
A róka fogja magát, kihívja a vasfogú bábát, hátra
a csüröskertbe, ott volt egy kazal szalma, annak az oldalába egy lyukat vájtak
ketten, jó mélyet, oda bebújt a vasfogú bába. A róka, aló, visszafut a
konyhába, hoz egy tüzes üszköt, avval meggyújtja a szalmát, s elégeti a
szalmával együtt a vasfogú bábát. Akkor visszament a kastélyba, s ott
várakozott, hogy illendő módon fogadhassa Virító Pált.
Csakhamar megérkezett Virító Pál hintóstól,
feleségestől s velük a katonák is. A róka bevezérelte őket a sarkonforduló
kastélyba, s a királyleány s a katonák mindent igen megcsodáltak. Nagyon
örvendeztek, kivált Virító Pál, hogy olyan szerencsésen sült ki a dolog. Azután
nagy vendégséget készítettek, tál, kanál elég volt, de istenes ember volt, aki
egy kanál levest kapott.
A katonák másnap visszamentek a Zöld királyhoz,
hogy hírül vigyék neki, milyen jó helyen hagyták a leányát. Az új házasoké lett
az irtózatos vasfogú bába kastélya, s annak minden néven nevezendő vagyona, s
ott maradt nekik a hatlovas hintó is.
A rókát Virító Pál ott tartotta egy házban magukkal,
ott volt a helye éjszakánként a meleg tűzhelyen. A róka egy éjjel közelebb
talált feküdni a tűzhöz, s megperzselődött a szőre.
– Miféle perzsbűz van itt? Én ezt ki nem állhatom
– azt mondja az asszony az ágyból, s felkölti az inast, akit magával hozott volt,
s avval kivetteti a rókát a konyhába.
Reggel kimegy a házból Virító Pál, szembejön vele
a róka, s azt mondja neki:
– No, te Virító Pál, ha a te udvarodban még
egyszer úgy bánnak velem, mint az elmúlt éjjel, tudd meg, hogy éppen olyan
szegény koldussá teszlek, mint a puszta malomban voltál.
– Ne búsulj, mert jobban gondom lesz rád ezután –
azt mondotta neki Virító Pál, s úgy is lett, amint mondotta.
Egy napon a róka félrehívta Virító Pált, s azt
mondta neki:
– Hallod-e, te Virító Pál, én elmondom neked az én
történetemet, amit mindeddig titokban tartottam előtted. Valamikor én is olyan
emberféle voltam, mint te, s mikor immár felcseperedett fickó voltam, hát mi
tagadás, a testvéröcsémmel elloptuk volt egy gazdag özvegyasszonynak a kövér
lúdját. Az az özvegyasszony aztán elment az ördöngős szigetbe, egy ördöngős vén
szüléhez, annak adott egy csomó pénzt, s az rókává változtatott mind a
kettőnket. A testvérem nem tudom, hova lett, mert soha hírét nem hallottam, én
pedig ide kerültem a te udvarodba.
Virító Pál bevitte a rókát a maga házába, s
meghagyta a feleségének és az inasoknak, hogy jól gondját viseljék, mert ő
sokat élt szolgálatjában. Akkor elment az ördöngős szigetbe, száz aranyat vitt,
s az ördöngős szüle ismét emberré változtatta a rókát.
Onnan hazajött Virító Pál, s egy pompás kis házat
építtetett neki, az ő sok szolgálatjáért, s abban lakott élete fogytáig. Virító
Pálnak ha valami kényes dolga fordult elő, mindenkor vele megtanácskozta. Ott
élnek ma is, a sarkonforduló kastélyban, ha eddig meg nem haltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése