Egyszer volt
egy fösvény fiatalember, s annak a fösvény embernek volt egy fösvény felesége,
s volt nekik egy öreg-öreg apjuk. Ez az öreg apjuk olyan öreg volt, hogy úgy
reszketett a keze, hogy amikor a leves ette, amíg a kanállal a tányértól a
szájához vitte, mind kireszketett a kezéből, s az abroszt is mind teleöntözte.
Mikor a tányérból ki akarta tölteni a kanálba a levest, a tányért is elejtette,
s eltörött. Ezért úgy megharagudott a fiatalasszony az apósára, hogy nagyon.
Rábírta a férjét, hogy az öreget csapják el a háztól, eresszék világgá, hogy ne
csináljon annyi szemetet náluk. A fiatalember rá kellett szánja magát, mert az
asszony annyit duruzsolt, hogy végül is meghajolt az akarata előtt.
Elmentek a
vásárba, és vettek két új pokrócot. Elhatározták, hogy a két pokrócot az
öregnek a hátára teszik, s úgy indítják világgá. Akárhol elesteledik, az egyik
pokrócot leteríti, és a másikkal takarózik, s úgy aludjon.
Mikor
hazaérkeztek, hát sem a férfi, sem a fiatalasszony nem tudta rávenni magát,
hogy az öreget útnak eressze. Volt nekik egy olyan hatesztendősforma fiuk. Azt
mondja neki az apja:
– Fiam, itt
van ez a két pokróc, ügyesen össze vannak fogva. Mi elmegyünk a mezőre
dolgozni, s mikor te gondolod, hogy már kinn vagyunk a mezőn, akkor a pokrócot
tedd nagyapádnak a hátára, s fogd meg a kezét, s vezesd ki az utcára. Mondd meg
neki, hogy le is út, fel is út, menjen világgá, többet hozzánk ne jöjjön
vissza.
Úgy is tett a
gyerek. Mikor az apjáék elmentek hazulról, akkor gondolt egyet, és csak az
egyik pokrócot vette elő. Azt rátette a nagyapjának a vállára, s kivezette az
utcára, s azt mondta neki:
– Nagyapám,
maga menjen akár le s akár fel, de többet ide nálunk haza ne jöjjön, mert
magának itt helye nincs.
Az öreg sírt
egy kicsit, s a pokróccal a hátán megindult egyfelé.
Este hazajött
az ember és az asszony a mezőről, s látják, hogy a pokróc ott van, néznek
szerte, az öreg meg nincs ott. Elészólítják a fiút:
– Mi van
nagyapáddal?
– Hát úgy
tettem, ahogy maguk mondták.
– Hogy?
– Rátettem a
pokrócot a hátára, s megmutattam az utat neki, hogy menjen világul, s többet ne
jöjjön haza, mert nincs reá szükségünk.
– Hát akkor
ez a pokróc, ami itt van, miért nem tetted ezt is reá?
Akkor egy
kicsit állott a fiú, s azt mondja:
– Tudja,
miért nem tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy mikor maguk is úgy
megöregszenek, mint ahogy ő van, s utat kell adjak maguknak, akkor én ne
kelljen, hogy vegyek pokrócot, evvel a pokróccal maga is menjen el,
S akkor
összenézett az ember az asszonnyal, elszégyellték magukat, és sírni kezdtek.
Hamar kihozta az ember a lovat az istállóból, s ráült, s a kilencedik falu
végén utolérte az öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, s úgy vezette
kötőféknél fogva, amíg hazaértek. Hogy hazaértek, mindig az asztalhoz ültették,
s a gyereket is úgy nevelték, hogy tisztelje az öregeket. Többet nem bánták, ha
eltörött a tányér, vagy kiömlött a leves, vagy mi lesz, mi nem lesz, jó szemmel
nézték az öreget. Tisztességesen éltek, s máig is élnek, ha meg nem haltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése