Pávatoll – Kriza János meséje

Élt egyszer egy ország fővárosában egy igen-igen gazdag király, Sándor volt a neve. Ennek a királynak nagy kedve tellett a vadászatban. Egyszer, mikor jönne haza vadásztársaival a havasból; látja, hogy egy kopasz lófej meghengeredik előtte az úton. Megparancsolja társainak, hogy törjék ízzé-porrá. Megszólal a lófej:

­– Hallod-e, te király, hat királynak fejét veszem, s a tied lesz a hetedik!

– Rajta, fogjátok meg! – parancsolta a király a társainak, s azok felvették a lófejet, bevitték a városba, s a király parancsolatára a palota ablaka alá hét singnyire beásták a földbe, hogy ne árthasson.

A legközelebbi éjen egy olyan terepély borostyánfa nőtt ki a lófőből, hogy az ágai benőttek a palota ablakán, s belülről mind a négy falát befolyták, szépen kivirágozva. Felkel hajnalban a király öreg anyja, s csak elcsodálkozott azon, amit látott a palotában. Odamegy a fia ágyához, s felkelti:

– Kelj fel, fiam – így költögeti –, nézd csak, be szép, gyönyörű borostyánfa növekedett az éjjel az ablakunk alatt, s még a házunkat is betöltötte a virágjaival.

– Ó, kegyes anyám – azt mondja sóhajtva a király –, ez nekem nem öröm, hanem inkább szomorúság.

Felkel a király az ágyából, s kiadja a parancsot, hogy haladék nélkül vágják ki a csoda-borostyánfát. Előszólítja a legszebb szobaleányt, s azt mondja neki:

– Eredj sietve, hívj tizenkét fejszés legényt a városból.

Mikor a leány az ablak előtt elmegy, ki a kapu felé, megszólal a borostyánfa:

– Hallod-e, te leány, a fejszés legények, tudom én, hogy eljönnek, s azt is tudom, hogy kivágnak. Mikor az első belém vágja a fejszéjét, egy darab forgács kiszökik a törzsökömből, te azt vedd fel úgy, hogy észre ne vegye senki, s tedd a kebeledbe.

A leány eszerint cselekedett, kebelében hordozta a forgácsot, s olyan csoda történt, hogy annak a csodaerejétől szült egy gyönyörű szép fiút. Mivelhogy ritka szép volt, megkeresztelték Pávatollnak.

Mikor aztán ez a fiú nagyobbra növekedett, szépségéért, ügyességéért nagy kedvébe esett a királynak. Vadászni is gyakran elvitte magával. Történt egyszer, hogy így szólott hozzá a vadászaton:

– Te, látom, ügyes egy legény vagy, hozd el nekem Kócibár király leányát feleségül.

Pávatoll másnap jó reggel el is indult a nagy útra. Mikor egy nagy folyóvíz mellett mendegélt, meglátott egy roppant nagy halat a part felé úszkálni. Odafordította a puskáját, hogy meglője, de a hal megszólalt:

– Megállj Pávatoll, ne lőj ide! Tudom én, hogy ahova most utazol, ott nagy bajod lesz neked. Csak jöjj ide, szólíts engem, s én segítek rajtad.

Pávatoll visszaakasztotta a puskáját a nyakába, s továbbment. Egyszer megpillantott egy nagy saskeselyűt a feje fölött lebegni. Célba veszi azt is, hogy lelője, de a sas is megszólal:

– Megállj, Pávatoll, ne lőj ide! Tudom én, hogy ahova most utazol, ott énnélkülem nem boldogulsz, csak gyere ide, szólíts engem, s én segítek rajtad.

Pávatoll nem lőtte meg a sast sem, hanem tovább folytatta az útját. Mikor egy cserjésbe érkezett, meglátott egy rókát egerészni. Arra is felhúzta a puskáját. Megszólal a róka:

– Le ne lőj engem, Pávatoll, mert tudd meg, hogy mikor legnagyobb bajod lesz, éppen én foglak téged kisegíteni a bajból – s így a rókának is megmaradt az élete.

Pávatoll mindaddig ment hegyeken-völgyeken keresztül, míg nagy sokára be nem érkezett Kócibár király fővárosába. Bement a királyhoz, ura nevében köszöntötte, s elmondotta, hogy ő mi járásbeli volna.

– Haj, idegen ország fia – azt mondja a király –, olyan leányt, mint az enyém, nem olyan könnyű elnyerni. Én meg nem tagadom a királyodtól, de neked előbb nagy próbákat kell kiállanod, s ha azt ki nem állod, ne bízz benne, hogy elnyered a leányomat.

– S mi leszen az a próba? – kérdezte Pávatoll.

– Csak az – feleli a király –, hogy neked úgy el kell bújni, akárhova is, hogy a leányom téged meg ne kapjon.

Kimegy Pávatoll a király udvarából, s töri a fejét erősen, hogy mitévő legyen. Egyszer csak eszébe jut a hal. Elmegy, s éppen azon a helyen, ahol először találkozott vele, meg is találja.

– Tudom, mi bajod van – mondja neki a hal –, bújj csak be a torkomba, s én úgy elrejtelek, hogy senki meg nem talál téged.

Így is történt. A hal felnyitotta szörnyű nagy torkát, Pávatoll szépen besétált, s a nagy hal levitte őt a folyó fenekére.

Azt mondja a király a leányának:

– No, leányom, keresd meg Pávatollat.

A király leányának egy olyan csodakönyve volt, amelyből ha csak belenéztek is, akárkinek s akárminek a hollétét könnyen meg lehetett tudni.

A leány csak belepillantott s felkiáltott:

– No, atyám, megtaláltam, de jól elbújt, mert a folyó fenekén egy nagy halnak a gyomrában van.

 Kiteszi a nagy hal Pávatollat a szárazra, s Pávatoll a víz partjáról egyenesen odasietett, ahol a nagy sast látta volt. Hát a sas ismét ott lebeg. Azt mondja neki Pávatoll:

– No, te sas, mármost segíts rajtam, ha módod van benne, és bújtass el engem valahova.

Alászáll a sas, hátára veszi Pávatollat, s elviszi őt a felhők háta mögé.

– Vajon hova lett Pávatoll a hal gyomrából? – kérdi a leányától a király.

A leány ismét elővette a bűvös-bájos könyvet, s addig nézegette, amíg egyszer azt mondotta:

– Ismét megtaláltam, a hetedik felhőn felül egy sasnak a hátán üldögél.

A sas még egy darabig ott lebegett fenn, azután leszállott, s letette Pávatollat a földre. Azt gondolta Pávatoll, hogy akár nyer, akár veszít, de ő még egyszer próbát tesz a királynál. Be is ment a királyi udvarba, s ott azt mondta neki a király:

– Már kétszer megtaláltunk téged, de harmadszor úgy elbújj, hogy meg ne kapjunk, mert ha megtalálunk, nemcsak hogy a leányomat nem nyered el, hanem még a fejedet is elveszíted.

Pávatoll igen elbúsult ezen, kiment az udvarból, s megkereste a rókát a cserjésben. Elmondotta neki, hogy milyen nagy nehéz próbát kell kiállnia.

– Ne félj semmit – azt mondja a róka –, csak bukjál hamar keresztül a fejeden.

Pávatoll átalbukott a fején, s egy szép kis fürge mókus válott belőle. A róka is átalbukott a fején, s egy kereskedővé változott. Azután meghengergőzött egy cserfa alatt, s amennyi falevél ott lehullva volt, az mind cifra keszkenővé változott.

Fogta magát a kereskedő, hátára pakolta a sok keszkenőt, a mókust a vállára ültette, s bement a városba. Megállott a Kócibár király kapuja előtt, sátort vont, s árulni kezdette a keszkenőket. A mókus a kereskedőnek hol a fején, hol a vállán, hol a keszkenőin szökdösött nagy vígan. Hírét veszi a király leánya, hogy micsoda keszkenőket árul egy kereskedő a királyi palota kapujában, s leküldi a szolgálóját, hogy válasszon ki egy szépet. A szolgáló kifut, meglátja a mókust, nyomban visszajön, s elmondja a király leányának, hogy be gyönyörű mókust látott játszadozni a keszkenőkön a sátorban. A király leánya elkéreti a mókust a kereskedőtől, hogy amíg ő árulja a keszkenőket, addig hadd mulassa magát vele. Ahogy ott mulatoznék, azt mondja neki a király:

– Elég legyen a játékból, keressed Pávatollat.

Előveszi erre a leány a könyvét, keres benne, de nem talál, s azt mondja a királynak:

– Én semmiképpen nem találom Pávatollat, az árnyékát jól látom, de őt magát nem tudom kivenni, hogy hol van.

A mókus akkor éppen a leány ölében volt lesimulva, s egyet se mozdult a helyéből.

Nemsokára beküld a kereskedő, s kéreti a mókust, hogy neki tovább kell menni, mert itt nem kel a portékája. El is ment a mókusával együtt, vissza a cserjés mellé, s ott a mókust átbucskáztatta a fején, s lett belőle megint szép ifjú Pávatoll, aki azelőtt volt. Azt mondja neki a kereskedő:

– Nézd, én adok neked egy iskátulyát, ebben egy légy van bezárva, ezt vedd magadhoz, s hasznát veszed. A király az éjjel felöltöztet tizenkét leányt, mind hasonlót a saját leányához, mind egyforma ruhába, s neked még azt a próbát parancsolja, hogy válaszd ki közülük az ő leányát. Te csak bocsásd ki az iskátulyából a legyet, az éppen a homlokára száll a király leányának, s mikor hozzákap a légyhez, akkor fogd meg a kezét, s vezesd el a többi leányok mellől – ezzel eltűnt a kereskedő, Pávatoll pedig bement a királyhoz.

– Isten hozott – azt mondja a király –, hova tudtál úgy elbújni, eleget kerestünk, de nem találtunk?

– Nem voltam igen messze – azt mondja Pávatoll –, mókus képében a leányod ölében heverésztem. Most már a próbát kiállottam, már csak az van hátra, hogy vigyem a leányodat.

– Ne siess – azt mondja a király –, holnap még egy próbát ki kell állanod, akkor ha lesz valami a dologból.

A király másnap reggel sorba állíttatott az udvar közepén tizenkét egyforma arcú, és egyforma ruhájú leányt. Azok között volt az ő leánya is.

– No, válaszd ki az én leányomat a tizenkettő közül – azt mondja Pávatollnak.

Pávatoll nézegetni kezdi a leányokat, s közben titokban kinyitotta az iskátulyát, s légy kirepült belőle, s a király leányának a homlokára szállott. A királyleány hozzákapott a jobb kezével, ekkor hozzájárult Pávatoll, megfogta a kezét, elvezette a többi mellől, s azt mondta:

– Gyere, mert te vagy az, akiért én olyan sokat fáradtam, csak készülj, s indulj velem.

Egész nap a készülettel telt el. Másnap elindultak cifra szekéren, nagy pompával, s mikor egy sík mezőn mennének keresztül, látják, hogy egy kútra seregesen özönlik a nép. Megállnak mellette, s megkérdi az új menyasszony egy vízvivőtől, hogy miféle víz van abban a kútban, hogy azt olyan sokan ostromolják.

– Ennek élő-haló víz a neve – felelik neki –, s ennek olyan ritka nagy ereje van, hogy aki véletlenül hal meg, ha igen öreg nem volt, ebből csak megfecskendezik, s mindjárt feltámad.

A menyasszony merített egy korsóval a vízből, feltétette a szekérbe, s folytatták útjukat.

Mikor hazaérkeztek, meglátja Sándor király, hogy Pávatoll az új menyasszony mellett ül a szekérben. Szörnyű haragra lobbant, s meg akarta ölni, de megtürtőztette a haragját ezúttal.

Egy óra múlva gazdag rakott asztal mellé ültek, hat idegen király volt jelen, akiket Sándor király meghívatott vendégségbe. Mikor felkeltek jóllakva az asztal mellől, azt mondja Sándor király Pávatollnak:

– Készülj a halálra, mert meg kell halnod!

Szegény Pávatoll azt sem tudta, hogy mit tegyen ijedtében. Mentegetni kezdte magát, hogy ő csak azért ült a menyasszony mellé, mivel nem volt máshol hely a szekérben, s különben is ő volt a kikérő násznagy. A jelenvoltak közül senki sem sietett mentségére az új királynén kívül, de az is mindhiába, mert Sándor király kirántotta a kardját, s lecsapta Pávatoll fejét.

A nagy vigasság nagy szomorúságra változott, s elindult a vendégsereg, hogy kivigyék Pávatollat a temetőbe. Mikor oda kiérkeztek, azt mondja az új királyné, hogy tegyék le a koporsót, nyissák fel, hadd lássa meg még egyszer azt, aki olyan sokat fáradozott érette.

Minthogy kedves volt a királyné, engedtek a szavának, letették a koporsót, s fel is nyitották. A királynénak a kezében volt egy butélia megtöltve élő-haló vízzel, azzal megöntözte a halottat, s csak elbámult mindenki, mikor látták, hogy Pávatoll egyszer csak talpra állott.

Pávatoll, hogy felkelt a koporsóból, felkapta a kardját, mert az is melléje volt téve, s azt mondta Sándor királynak:

– No, háládatlan, tudd meg, hogy mikor jöttél a vadászatból a havasról, én mondottam neked a kopasz lófőből ezeket a szókat: „Hat királynak a fejét veszem, tied lesz a hetedik.” Te az énbelőlem kinőtt borostyánfát kivágattad, s minden ágával együtt tűzre rakattad, s engemet, aki, hogy jó feleséget hozhassak neked, kockára tettem az életemet, s ezer veszély közt forogtam, elveszejtettél minden ok nélkül. Most már itt az idő, hogy meglakolj mindezekért, amit énellenem cselekedtél.

Ahogy ezeket elmondta, csak hirtelen elvágta a hat királynak a fejét, s utánuk a Sándorét, s behányta őket a kiásott sírba, azután megfogta a királyné jobb kezét, s azt mondotta:

– Gyere, menjünk haza, én a tied s te az enyém vagy. Tudom, jól tudod, mennyit szenvedtem, s mennyit fáradtam éretted.

Ezzel hazamentek, beszállottak a királyi udvarba, s ott nagy bőségben s békességben éltek együtt holtuk napjáig.

Virító Pál – Kriza János meséje

Egyszer tizenkét vadász, mikor, mikor nem, nincs megírva, vadászott egy nagy sűrű erdőben. A kopók egyszer csak hajtani kezdtek egy rókát, a róka pedig, hogy kikaphatott az erdőből, egyenesen befutott egy rongyos malomba. Kérlelni kezdte a molnárt, hogy rejtse el őt valahova, mert ha a vadászok itt teremnek, vége az életének.

A molnár felkapta a rókát a két hátulsó lábánál fogva, bevetette egy üres szuszékba, s ráverte a lakatot. A vadászok csakhamar odaérkeznek, s kérdezik, hogy hova lett a róka. A molnárnak tudni kell róla, mert látták, hogy éppen a malomba futott be a kopók elől. A molnár azt felelte, hogy ő nem tud róla semmit, lehet, hogy itt a malomárok mellett elrejtette magát a nádasba. A vadászok keresték egy darabig a rókát, de hogy nem találták, elmentek vissza az erdőbe.

Mikor a vadászok már messze jártak, a róka kérni kezdte a molnárt, hogy bocsássa ki őt a szuszékból. A molnár ki is vette, s a róka azt mondta neki:

– No, te molnár, amiért magtartottad az életemet, én sem leszek háládatlan hozzád. Most elég szegény vagy ebben a rongyos malomban, de meglátod, úrrá teszlek – avval elbúcsúzott s elfutott.

Nem telt bele három nap, s megint beállított a róka a malomba, egy nagy rézgomolyát hozott a szájában, s azt mondta:

– No, te molnár, te Virító Pál – így hívták a molnárt –, ezt a gomolyát tedd el jó helyre, hogy ebben hiba ne legyen, ezen semmi karcolás ne essék, még jó hasznát veheted, ha a szerencse megsegít – avval megint elfutott.

Harmadnap újra beállított a róka, hozott a molnárnak egy ezüstgomolyát, s azt mondotta:

– Ennek is jól gondját viseld, hogy el ne vesszen, benne semmi hiba ne legyen.

Egy darab ideig oda volt a róka valahova, s tova tíz nap múlva hozott a molnárnak egy aranygomolyát, s evvel a szóval adta a kezébe:

– No, te Virító Pál, már erre ugyan vigyázz, hogy el ne vesszen, vagy valami karcolás ne essék rajta, mert ez már többet ér a másik kettőnél.

A molnárnak nem volt más jobb helye szegénynek, hanem beletette a három gomolyát abba az üres szuszékba, melybe a rókát zárta volt, s feltette rá a lakatot. A gomolyák ott hevertek vagy három hónapig, s amikor a három hónap eltelt, eljött a róka, s elkérte a rézgomolyát a molnártól.

– Hát te ezt mért veszed vissza tőlem, ha nekem ajándékoztad egyszer? – kérdi tőle a molnár.

– Tudom én, mit csinálok – mondja neki a róka –, te csak bízz rám mindent, a boldogságodat kívánom.

Egy városban, nem messze lakott a Zöld király. Annak volt egy igen-igen szép leánya. A róka elvitte a rézgomolyát ennek a királynak, s azt mondta neki:

–  Virító Pál őnagysága tisztelteti felségedet, s evvel a csekély ajándékkal kíván kedveskedni, míg többel is szolgálhat.   

– Köszönettel vesszük – mondotta a király –, de szeretnők személyesen is látni Virító Pál őnagyságát, szívesen elfogadnók a látogatását. Ne felejtsd el neki megmondani.

A róka harmadnap múlva elkérte az ezüstgomolyát is a molnártól, s azt is elvitte a Zöld királynak. A király megköszönte az ajándékot, s akkor is azt mondotta:

– Bár láthatnók már őnagyságát! Nem valami alávaló személy lehet, ha efféle ajándékkal tud szolgálni.

A róka eltávozott a király udvarából, s egy hét múlva elkérte az aranygomolyát is a molnártól. Elvitte a Zöld királynak, s azt mondta neki:

– Virító Pál őnagysága harmadszor is tisztelteti felségedet, s újabban is kíván egy kis ajándékkal kedveskedni.

A királynak egész háza népe csodálkozott a fényes ajándékon, nézegették az aranygomolyát, s azt mondották a rókának, hogy Virító Pál őnagyságát tisztelik, s mielőbb elvárják az udvarban. Hadd lássák, miféle előkelő ember az, aki ilyenekkel tud kedveskedni.

A róka megígérte a királynak, hogy nemsokára udvarába fogja kísérni Virító Pál őnagyságát. Avval visszament a molnárhoz, s elbeszélte neki, hogy hova vitte ő a gomolyákat, s hogy a Zöld király mennyire óhajtja őt látni. Sürgetni kezdte hát a molnárt.

– No, csak készülj s menjünk, mert várnak erősen.

– Én menjek, én? Én tudom, hogy sohasem, ilyen rongyosan, egy király eleibe, hogy szégyenkezzem s pironkodjak. Nem megyek biz én, ha a gomolyák mind odavesznek is. Eredj el te, ha neked úgy tetszik, de én tudom, sohasem.

– Ne félj te semmit – azt mondja a róka –, csak fogadd meg, amit mondok, s én mindent eligazítok a legjobb módon.

Megbátorodik a molnár, s elindulnak ketten. Mikor egy nagy erdőn mennek keresztül, s leülnek egy keveset pihenni, azt mondja a róka a molnárnak:

–    Van acél s kova nálad? Tudsz vele tüzet csinálni? Ki tudsz ütni?

–    Én ki – azt mondja a molnár. Ki is ütött, s jó tüzet csináltak.

Mikor a legjobban lobogott a tűz, a róka levetkeztette a molnárt anyaszült meztelenre, s a rongyos ruháját bedobta a tűzbe, s az mindenestől fogva hamuvá égette. Volt a közelben egy nagyon nagy bükkfa, abba beállította a molnárt mezítelen, s meghagyta neki, hogy onnan ki ne mozduljon, amíg ő vissza nem jön, s fel nem öltözteti a legszebb ruhába. Avval elfutott, egyenesen a Zöld királyhoz. Mikor a király meglátta, hogy megint egyedül jön, azt kérdezte tőle:

–    Hát ugyan most sem jött el Virító Pál őnagysága?

–    Jaj, elindultunk volt mi őnagyságával – azt monda a róka –, de amint jöttünk a nagy erdőben, hat lóval, hintóval, tizenkét tolvaj csak kirohant a sűrűből, mind fegyveresen, a hatlovas hintót elrabolták, s el is hajtották. Virító Pál őnagyságának minden pénzét elvették, lehúzták róla a drága köntösét is, s anyaszült mezítelen hagyták. Szégyenletében beállott egy bükkfa odvába, s ott várakozik, amíg én valami köntöst viszek valahonnan, hogy felöltöztessem.

Erősen sajnálta a király, szánakozott Virító Pál őnagyságán, de nem késett, hanem egyszeribe befogatott hat lovat a maga hintójába, beleültetett két inast, s elküldte a legdrágább királyi ruháját, hogy abba öltöztessék fel Virító Pált, s úgy hozzák el a hintón az ő udvarába.

Elindultak hát a hintóval, s mikor az odvas fától egy puskalövésre voltak, azt mondja a róka az inasoknak:

– Ti csak álljatok meg egy kevés ideig itt, míg én felöltöztetem őnagyságát, mert a szemérem nem engedi, hogy így szem előtt öltözködjék.

Veszi a róka a drága köntöst, viszi az odvas fához, kihívja Virító Pált az odúból. Ott közel volt egy tó, abba beleállítja, s mind felmos rá egy rúd szappant, hogy egészen megfehérült, s akkor felöltöztette a Zöld király ruhájába, s azután elvezette a hintóhoz. Hogy az inasok meglátták, kétfelől karonfogták, felültették a hintóba, s bevitték a király udvarába. A király kijött Virító Pál elé a palotából, meghajtotta magát, s köszöntötték egymást annak rendje s módja szerint, s a két inas bevezette a várva várt vendéget a király fényes palotájába.

Virító Pál ott mulatott a királyi udvarban néhány hétig, s mivel ügyibe való legény volt, s jól is forgolódott, a király leánya igen megszerette. Addig s addig, hogy utoljára megesküdtek együtt a király s a királyné beleegyezésével.

Mikor egy hónap telt volt el a lakodalmi nagy vendégség után, s Virító Pál a feleségével karonfogva kint sétált egyszer a kertben, azt mondotta neki az új asszony:

– Édesem, szeretném, ha elmennénk, hogy lássam meg én is a te udvarodat s jószágodat. Úgy hiszem, neked még pompásabb kastélyod van, mint ez a mienk.

– Ó, kincsem – azt mondja rá Virító Pál –, ha mi egyszer oda elmegyünk, onnan többet ide vissza egyszer sem jöhetünk.

– Nem bánom én, ha nem jöhetünk is, mert én veled akárhol ellakom ezen a világon.

Ezen úgy megijedt Virító Pál, hogy szinte kétségbeesett, mert neki bizony egy talpalatnyi jószága sem volt, sehol az isten földjén. Elgondolta, hogy mekkora szégyent fog ő vallani, ha kimegy ebből a kastélyból. Mit volt mit tenni, csak rá kellett szánja magát, s elment, hogy elmondja búját-baját a rókának. De a róka biztatta, hogy semmit se gyötrődjék, csak induljon, el bátran, majd csak jól fog kisülni a dolog.

Felkészültek hát másnap, a király befogatott hat lovat egy hintó eleibe, s abba beült Virító Pál feleségestől. A király egy század katonát is rendelt melléjük bátorság okáért. Elbúcsúztak egymástól, s elindultak. A róka mindenütt elöl ment, s ahogy megy, elér egy nagy tehéncsordát s megkérdi:

– Pásztor, kié ez a tehéncsorda?

A pásztor azt feleli neki:

– Ez a vasfogú bábáé, mi bajod van vele?

– Az a bajom, ördögadta – azt mondja a róka –, hogy itt hátul jön egy sereg katona s utánuk egy hatlovas hintó. Amikor azok ide érkeznek, megkérdezik, kié ez a tehéncsorda, ha te azt találod mondani, hogy a vasfogú bábáé, a katonák mindjárt fejedet veszik, de ha azt feleled, hogy a Virító Pál őnagyságáé, meghagyják életedet.

– De hát már én inkább azt mondom, amit te mondasz, mintsem elveszítsem a fejemet.

Megérkezik a hintó, kihajol az új asszony az ablakon, s kérdi a pásztortól:

–    Kié ez a tehéncsorda?

–    Ez a Virító Pál őnagyságáé – feleli a pásztor.

–    Jól van – azt mondja az asszony –, ezután én leszek a ti asszonyotok, viseljetek jól gondot a marhákra, nehogy kár essék bennük – s egy csomó aranyat nyomott a pásztor markába.

A róka ezalatt elér egy ökörcsordát s kérdi:

– Kié ez az ökörcsorda, pásztor?

– Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?

– Az a bajom – azt mondja a róka –, hogy itt hátul jön egy hintó s egy sereg katona. Mikor azok ide érkeznek, azt kérdi valaki a hintóból, kié ez az ökörcsorda. Ha te azt feleled, hogy a vasfogú bábáé, mindjárt elvágják a nyakadat a katonák, ha pedig azt mondod, hogy a Virító Pál őnagyságáé, meghagyják életedet, még meg is ajándékoznak.

– Inkább hát azt mondom, mintsem a fejem elvesszen – mondja rá a pásztor.

Megérkezi a hintó, s kérdi az új asszony:

– Kié ez az ökörcsorda, pásztor?

– Ez a Virító Pál őnagyságáé – feleli a pásztor.

– Jól van – azt mondja az asszony –, ezután én leszek a ti asszonyotok. Jól vigyázzatok, nehogy a farkas kárt tegyen a marhában – egy csomó pénzt nyomott a pásztor markába, s avval továbbhaladt a hintó.

A róka harmadszor elér egy nagy ménescsordát, s kérdi a pásztortól:

– Kié ez a ménescsorda, te pásztor?

Azt mondja a pásztor:

– Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?

– Az a bajom, ördögadta, hogy tova nem messze jön errefelé egy sereg lovas katona, utánuk egy hatlovas hintó. Valaki azt kérdi tőled abból a hintóból, kié ez a ménescsorda. Ha te azt találod felelni, hogy a vasfogú bábáé, azok a katonák mindjárt fejedet veszik. Ha pedig azt mondod, hogy a Virító Pál őnagyságáé, az életed is megmarad, s még szép ajándékot is kapsz mellette.

– De biz én inkább azt mondom, ahogy te mondtad – feleli a pásztor –, mintsem elveszítsem a fejemet.

Csakhamar odaérkezik a hintó, s kérdi a Virító Pál felesége a pásztortól:

– Kié ez a csorda, ménespásztor?

– Ez a Virító Pál őnagyságáé – mondja a pásztor.

– Jól van, jól – azt mondja az asszony –, ezután én leszek a ti asszonyotok, vigyázzatok, nehogy a tolvajok ellopjanak vagy egy lovat a ménesből – s egy csomó aranyat ad a pásztornak.

Mennek már mind tovább s tovább. A róka mindenütt ment elöl, s egyszer meglátja távolról a vasfogú bába kastélyát. Az a kastély pedig olyan volt, amilyen kastélya sem a Zöld királynak, sem más ember fiának ezen a világon nem volt, mert az egy csodálatos aranysarkon fordult. Abban lakott az a vasfogú bába, akitől minden ember félt a környéken, mert olyan istentelen teremtés volt, hogyha valakire megharagudott, azt a fogával szaggatta széjjel haragjában. Emiatt aztán cselédet sem kapott utoljára, s még az utazók is messzire elkerülték a kastélyát. Egyes-egyedül ült a fényes kastélyban, mikor a róka betoppant hozzá. Elkezdi a róka mondani neki nagy lelkendezéssel:

– Ó, te jó asszonyság, mennyire sajnállak én téged, mert igen nagy, felette nagy veszedelem fenyeget, s én azért jövök hozzád olyan nagy sietve, hogyha csak lehet, megmentsem életedet. Elvádoltak téged a király előtt a sok elkövetett gonoszságod miatt, s most küld reád egy sereg katonát avval a parancsolattal, hogy téged elfogjanak, s borsószalmán megégessenek. Nézz csak ki az ablakon, hogy jőnek a katonák tova a lejtőn, befelé. Ugyan porzik az út utánuk!

Kinéz a vasfogú bába a kastély ablakán, s meglátja a sereg katonát, hogy jőnek arrafelé, s úgy megijedt, hogy még a hideg is rázni kezdette, hogy kocogott a vasfoga belé. Azt mondja a rókának nagy reszketve:

– Jaj, édes rókám, tied a kastélyom, fele vagyonom, csak segíts rajtam, mentsd meg az életemet.

A róka fogja magát, kihívja a vasfogú bábát, hátra a csüröskertbe, ott volt egy kazal szalma, annak az oldalába egy lyukat vájtak ketten, jó mélyet, oda bebújt a vasfogú bába. A róka, aló, visszafut a konyhába, hoz egy tüzes üszköt, avval meggyújtja a szalmát, s elégeti a szalmával együtt a vasfogú bábát. Akkor visszament a kastélyba, s ott várakozott, hogy illendő módon fogadhassa Virító Pált.

Csakhamar megérkezett Virító Pál hintóstól, feleségestől s velük a katonák is. A róka bevezérelte őket a sarkonforduló kastélyba, s a királyleány s a katonák mindent igen megcsodáltak. Nagyon örvendeztek, kivált Virító Pál, hogy olyan szerencsésen sült ki a dolog. Azután nagy vendégséget készítettek, tál, kanál elég volt, de istenes ember volt, aki egy kanál levest kapott.

A katonák másnap visszamentek a Zöld királyhoz, hogy hírül vigyék neki, milyen jó helyen hagyták a leányát. Az új házasoké lett az irtózatos vasfogú bába kastélya, s annak minden néven nevezendő vagyona, s ott maradt nekik a hatlovas hintó is.

A rókát Virító Pál ott tartotta egy házban magukkal, ott volt a helye éjszakánként a meleg tűzhelyen. A róka egy éjjel közelebb talált feküdni a tűzhöz, s megperzselődött a szőre.

– Miféle perzsbűz van itt? Én ezt ki nem állhatom – azt mondja az asszony az ágyból, s felkölti az inast, akit magával hozott volt, s avval kivetteti a rókát a konyhába.

Reggel kimegy a házból Virító Pál, szembejön vele a róka, s azt mondja neki:

– No, te Virító Pál, ha a te udvarodban még egyszer úgy bánnak velem, mint az elmúlt éjjel, tudd meg, hogy éppen olyan szegény koldussá teszlek, mint a puszta malomban voltál.

– Ne búsulj, mert jobban gondom lesz rád ezután – azt mondotta neki Virító Pál, s úgy is lett, amint mondotta.

Egy napon a róka félrehívta Virító Pált, s azt mondta neki:

– Hallod-e, te Virító Pál, én elmondom neked az én történetemet, amit mindeddig titokban tartottam előtted. Valamikor én is olyan emberféle voltam, mint te, s mikor immár felcseperedett fickó voltam, hát mi tagadás, a testvéröcsémmel elloptuk volt egy gazdag özvegyasszonynak a kövér lúdját. Az az özvegyasszony aztán elment az ördöngős szigetbe, egy ördöngős vén szüléhez, annak adott egy csomó pénzt, s az rókává változtatott mind a kettőnket. A testvérem nem tudom, hova lett, mert soha hírét nem hallottam, én pedig ide kerültem a te udvarodba.

Virító Pál bevitte a rókát a maga házába, s meghagyta a feleségének és az inasoknak, hogy jól gondját viseljék, mert ő sokat élt szolgálatjában. Akkor elment az ördöngős szigetbe, száz aranyat vitt, s az ördöngős szüle ismét emberré változtatta a rókát.

Onnan hazajött Virító Pál, s egy pompás kis házat építtetett neki, az ő sok szolgálatjáért, s abban lakott élete fogytáig. Virító Pálnak ha valami kényes dolga fordult elő, mindenkor vele megtanácskozta. Ott élnek ma is, a sarkonforduló kastélyban, ha eddig meg nem haltak.