Volt egy
királynak három fia. Ellenség ütött az országra, azt elfoglalta, s király is
elesett. A királyfiak jó vadászok voltak, hárman három vadászkutyával odébb
állottak a veszedelemből. Sokáig mentek, azt sem tudták, hova, végre egy
legmagasabb havastetőn, ahol az út elágazott, elhatározták, hogy elválnak
egymástól, külön-külön próbálnak szerencsét.
Megegyeztek,
hogy egy magas fa hegyibe felállítanak egy hosszú póznát, s arra felkötnek egy
fehér kendőt, amelyik a kendőt véresnek látja, induljon a testvérei után, mert
valamelyiknek veszedelme van.
A legkisebb
királyfi, akit Rózsának hívtak, bal fele indult, a másik kettő jobb fele.
Rózsa, amikor a hetedik havasba is bejutott, jó messze, meglátott ott egy szép
kastélyt, s abba betért, mint fáradt utazó, hogy megszálljon.
Megnyílik
este nagy dörömböléssel a kastély kapuja, hát hét nagy óriás állít be az
udvarra s onnét a házba. Akkora volt mindegyik, mint egy nagy torony. Rózsa
ijedtében az ágy alá suhant, de az óriások mihelyt beléptek, egyik azt mondta:
– Ci, milyen
emberbűz van itt!
Megkeresték
Rózsát, megtalálták, összeaprították, mint a torzsát, s az ablakon kihányták.
Reggel az
óriások megint elmentek dolgukra, a bokorból előmászott egy szép leányfejű
kígyó, s Rózsa testének minden kicsi darabját összeszedte, szépen
összerakogatta, forrasztó fűvel megkenegette, s élő-haló vízzel meglocsolta.
Rózsa egy perc alatt talpra szökött, s most hétszerte szebb s erősebb lett,
mint azelőtt volt. Akkor a leányfejű kígyó is kibújt a kígyóbőrből hónaljig.
Rózsa, hogy
olyan erős lett, bízott magában, s este nem bújt az ágya alá, hanem az
óriásokat a kapuban várta haza. Azok mikor megérkeztek, előreküldték a
szolgájukat, hogy azt a hitvány Ádám-maradékot összemorzsolják, de a szolgák
nem bírtak vele, maguknak az óriásoknak kellett, hogy őt összeaprítsák.
Másnap reggel
a leányfejű kígyó Rózsát megint életre hozta, ő maga pedig övig kibújt a
kígyóbőrből. Rózsa hétszerte erősebb lett most, mint külön-külön egy-egy óriás.
Akkor este
Rózsa a szolgákat mind megölte, s sok óriást is megsebzett, de a hét óriás
mégis megölte őt.
Reggel, ahogy
elmentek, a kígyó Rózsát megint feltámasztotta; Rózsa erősebb lett, mint a hét
óriás együtt, s olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. A leány is
a kígyóbőrből egészen kikerekedett, be kedves két teremtés volt!
Akkor
egymásnak a dolgaikat s életüket elbeszélték. Elbeszélte a leány, hogy ő is
királyvérből való, hogy az ő apját az óriások ölték meg, s az országot
elfoglalták, ez a kastély az ő apjáé volt, ahol az óriások laknak, s innen
járnak ki mindennap, hogy a népet sarcolják. Őt magát egy jó kuruzsos dajkája
kígyóvá változtatta, s megesküdött, hogy addig kígyóbőrben marad, míg az
óriásokon bosszút állhat. De most, hogy Rózsa olyan erős, hogy könnyen
megfelelhet mind a hét óriásnak, róla is lerepedezett a kígyóbőr.
– Rajta hát,
Rózsa, pusztítsd el az óriásokat, nem leszek én se háládatlan.
Rózsa azt
felelte:
– Kedves szép
leány, te nekem az életemet három ízben adtad vissza, én sem lehetek háládatlan
tehozzád, az óriásokat elpusztítom, s aztán te az enyém, én a tied.
Egymásnak
holtig való szerelmet esküdtek, s igen jóízűen telt el a nap egészen estig.
Mikor este az
óriások megérkeztek, Rózsa így szólott hozzájuk:
– Ugyebár,
sok gazember, hogy háromszor öltetek meg? Most azt mondom, hogy ma ezen a kapun
egyiketek sem teszi be a lábát! Vívjunk meg!
Az óriások
nagy méreggel reá mentek, de most nem úgy lett, mint azelőtt kétszer; rendre
őket mind megölögette, s akkor a kulcsokat a zsebükből kezéhez vette, s
kastélynak minden szegelikát felkutatta, s látta, hogy bátorságban lehetnek,
mert már egy lélek sincs a kastélyban.
Az éjszaka
csendesen telt el. Reggel a kastély udvaráról Rózsa elnéz a havas tetőre a
fehér kendő felé, s hát látja, hogy az egészen véres. Megbúsul, s azt mondja a
szép leánynak:
– El kell
mennem, hogy a két bátyámat felkeressem, mert rosszul megy sorul. Várj vissza
engem, mert ha őket feltaláltam, minden bizonnyal visszajövök.
Avval
felkészült, kardot kötött, nyilat, forrasztó füvet, élő-haló vizet vett
magához, s éppen arra a helyre ment, ahol elváltak volt. Útjában lőtt egy
nyulat. Mikor odaért a fához, elindult azon az úton, amerre a bátyjai mentek.
Rátalált egy kicsi házikóra, s ott megállapodott. Látja, hogy a ház előtt a
fához a két bátyja két vadászkutyája lánccal meg van kötve. Eloldja őket, tüzet
csinál, s a nyulat sütni kezdi. Amint sütné, hallja, hogy a fán valaki
dideregve azt kiáltozza:
– Jaj, de
fázom!
Felszól a
fára Rózsa királyfi:
– Ha fázol,
gyere le s melegedjél!
Azt mondják
rá fentről:
– Igen, de
félek a kutyáktól!
– Ne félj,
mert azok becsületes ember nem bántanak!
– Én hiszem –
azt mondja az a valaki a fáról –, de mégis vesd közéjük ezt a hajszálat, hadd
szagolják meg előbb, arról engem is megismernek!
Veszi Rózsa a
hajszálat, s a tűzbe veti. A fáról leszáll egy vén boszorkány, odaül a tűz
mellé, s fűtőzik. Felhúz egy nyársra egy varasbékát, s sütni kezdi. Amint
sütné, mondani kezdi Rózsának:
– Az az
enyém, ez a tied – s hozzáüti a varasbékát a nyúlhoz; Rózsa megmérgelődik,
kirántja a kardot, s hozzákap a boszorkányhoz, s hát a kard egy hasábfává
válott. Nekimegy a boszorkány, hogy megölje Rózsát, s azt mondja:
– No, most
véged neked is, a testvéreidet is én öltem meg bosszúból, azért, hogy a hét
óriás fiamat elpusztítottad!
Rózsa
nekiuszítja a boszorkánynak a kutyákat, s azok addig fogják innen s túl, hogy
vért eresztenek belőle. A vér a kardból lett hasábfára cseppen, s abból megint
kard lett. Kapja Rózsa a kardot, s odaáll a boszorkány eleibe. Megijed a
boszorkány, s könyörögni kezd, hogy ne bántsa, megmutatja, hova temette a
bátyjait. Csak ezt várta Rózsa, azon nyomban hozzásújtott, s avval a boszorkány
Plutóhoz költözött. Rózsa kiásta a bátyjait, az összedarabolt testüket
összerakta, forrasztófűvel összeforrasztotta, s élő-haló vízzel feltámasztotta.
Azok, mikor a szemüket kinyitották, s Rózsát megpillantották, mind a ketten azt
mondották:
– Jaj, be
sokat aludtam.
– Sokat bizony
– azt mondta Rózsa –, de ha én ide nem jöttem volna, még most is aludnátok.
Elbeszélték
Rózsának a bátyjai, hogy elválásuk után csakhamar meghallották, hogy az
ellenség az országukból eltakarodott, s visszatértek a palotájukba. Úgy
osztoztak, hogy az egyik, a nagyobbik, hazamenjen, s igazgassa az országot,
másik pedig keresse fel Rózsát. Akkor fordultak be a kis házikóba, s akkor bánt
el velük a vén boszorkány.
Rózsa is
elbeszélte nekik, miken ment keresztül, s azt mondotta:
– Te,
nagyobbik bátyám, menj haza, ülj be apánk országába, te pedig, kisebbik bátyám,
gyere velem, és igazgassuk ketten azt a nagy országot, amelyikben az óriások
hatalmaskodtak.
Ebben
megegyeztek, mindegyik elment a maga országába. Rózsa is felkereste a szép
leányt, aki már magát úgy elbúsulta volt utána, hogy szinte elepedt, de hogy
Rózsa megérkezett, egészen felvidult. Egybekeltek, nagy lakodalmat csináltak, eleget
vendégeskedtek, a menyasszonyt jól megtáncoltatták, azután az óriásoktól
megmentett nagy országot kezükre vették, ma is ott uralkodnak, ha meg nem
haltak. Kerekedjenek egy tojáshéjba, s holnap legyenek a kigyelmetek vendégei.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése