A halhatatlanságra vágyó királyfi – Kriza János meséje

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még azon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, bedőlt kemencének kidőlt oldalában, vénasszony szoknyájának a hetvenhetedik ráncában, annak a kellős közepében volt egy fényes királyi város, a városban pedig lakott egy öreg-öreg király. Ennek a királynak volt egy jóravaló fia.

Elég az hozzá, hogy a király sokat remélt ettől a fiától, ezért kitaníttatta őt mindenféle iskolai tudományra, azután elküldte külső országokra látni, hallani, tapasztalni. Oda is országolt több esztendeig a királyfi, míg végre az apja kívánságára hazatelepedett. Hanem a királyfinak a sok járás-kelésben egészen elváltozott a természete, gondolkodóvá és szomorkodóvá lett. Az öreg király erősen megütődött ezen, gondolkozott, hogy mi lehet ennek a nagy változásnak az oka.

Történt egyszer, hogy az öreg király meg a királyfi ketten voltak a királyi rezidencia ebédlőszobájában, s az öreg király karon fogta a fiát, bevezette egy oldalsó szobába, ami telis-teli volt mindenféle szép leányok képével. Azt mondta a fiának:

– Te, édes fiam, nagyon kedvetlenül viseled magadat; jó volna, ha megházasodnál. Lásd, ebben a szobában minden császárnak, királynak és fejedelemnek a leánya le van festve, tetszésed szerint választhatsz. Amelyik leginkább szíved szerint való közülük, azt hozatom feleségül neked, csakhogy jobb kedvedet lássam.

– Jaj, édes királyatyám – feleli a királyfi –, nem a szerelem, sem a házasság nem bánt engemet, hanem az a gondolat szomorít, hogy minden embernek, még a királyoknak is egyszer meg kell halni. Szeretnék olyan birodalmat találni, ahol a halálnak nincs hatalma; el is határoztam magamban, hogy ha a lábam térdig vásik is, addig megyek, amíg ilyent találok.

Az öreg király megpróbálta lebeszélni a fiát erről a feltett szándékáról, s azt ajánlotta, hogy inkább a királyságot is átaladja neki, csak más kedvét lássa, s maradjon otthon. Hanem a királyfi másnap reggel kardot kötött az oldalára, azzal útnak eredt.

Ment, mendegélt, s amint haladt az úton, már messziről meglátott egy roppant nagy élő fát – mintha a tetejében egy nagy sas libegne. Közelebb megyen a fához, hát azt látja, hogy egy nagy sas ül csakugyan a fa tetejében, s úgy rugdossa az ágakat, hogy ugyancsak repkedtek szerteszéjjel. Jócskán elbámészkodik rajta, a sas pedig gondol egyet, leszáll a királyfi mellé, keresztülbucskázik a fején, lesz belőle egy király, s azt kérdi a királyfitól:

– Hát te mit bámulsz, öcsém?

– Én bizony csak azt bámulom, hogy mért rugdosod te ennek a nagy fának a tetejit!

Azt mondja erre a saskirály:

– Ládd-e, én arra vagyok kárhoztatva, hogy se én, se semmi hozzám tartozó atyafiságom meg ne halhassunk addig, amíg ezt a nagy élő fát innen tőstül-gyökerestül sas képiben ki nem rugdosom. Azért járok ide mindennap, s rugdosom az ágakat, ahogy erőmből telik. De már este van, ma többet nem dolgozom, hanem hazamegyek, és tégedet is, mint utazót, s mint formádból látom, királyfit, jó szívvel látlak szállásra szegény házamnál.

Megköszöni a királyfi a saskirály hívását, és együtt elsétálnak a saskirály rezidenciájába. Hát a saskirálynak egy gyönyörűséges szép leánya volt, fogadta az apját és a vendég királyfit, s azonnal asztalt teríttetett. Vacsora közben kérdi a saskirály a királyfit, hogy mi járatban volna. Azt feleli a királyfi:

– Kedves saskirály uram, én éppen addig akarok utazni, amíg olyan birodalomra nem találok, ahol a halálnak nincs semmi hatalma.

– No, édes öcsém – mondta a saskirály –, éppen jó helyen jársz. Jól hallhattad, hogy addig rajtam és az atyafiságomon a halálnak semmi hatalma nincs, amíg azt az élő fát tőstől-gyökerestől ki nem rugdosom; addig pedig eltelik hatszáz esztendő is. Kelj össze a leányommal, s itt nálam eleget élhettek.

– Jaj, édes király bátyámuram, az bizony jó volna! De hatszáz esztendő múlva csak meg kell halni, én pedig olyan helyet akarok felfedezni, ahol a halálnak sohase lesz hatalma.

A királykisasszony is marasztalta, mert igen tetszett neki a királyfi, de ő se tudta semmiképpen maradásra bírni. Végül, hogy minden emlék nélkül mégse bocsássa el, adott neki egy skatulyát, annak a belső fenekén az ő képe volt lerajzolva. Azt mondta:

– No, te királyfi! Mivelhogy semmiképpen se maradsz nálam, fogadd el emlékbe tőlem ezt a skatulyát! Ennek olyan tulajdonsága van, hogy ha elfáradsz a földön járásban, nyisd föl a fedelét, nézz az én képemre, s ahogy gondolod, úgy utazhatsz: ha tetszik, a levegőben; ha ott igen éles a levegő fúvása, a föld színén akár, s úgy, mint a sebes gondolat, vagy mint a sebes forgószél.

A királyfi megköszönte a skatulyát, zsebébe tette, s másnap reggel bcsút vett a saskirálytól meg a saskirálykisasszonytól, azzal útnak eredt.

Egy darabig gyalog ment, mendegélt az országúton, de egy idő múlva kezdett igen elfáradni. Eszébe jutott a skatulya. Elővette hát, kinyitotta, rápillantott a királykisasszony képére, s azt gondolta magában: „Haladjak úgy, mint a sebes szél fenn a levegőben!” S abban a szempillantásban felkerekedett, s úgy haladt fenn, mint a sebes szél. Mikor egy jó darabig repült, egyszer egy roppant nagy, magas hegy fölött azt látja, hogy egy kopasz ember ásóval és kapával földet hány egy kosárba a hegy tetejéről, és viszi az aljába. Megáll, elbámul ezen a királyfi – a kopasz ember is megáll, és azt kérdi:

– Hát te mit bámulsz, öcsém?

– Én bizony csak azt bámulom, hogy kegyelmed hova hordja innen abban a kosárban a földet?

Azt mondja erre a kopasz ember:

– Jaj, édes öcsém! Arra vagyok én kárhoztatva, hogy addig sem én, sem semmi atyámfia meg nem halhatunk, amíg ezt a nagy hegyet ezzel a kosárral mind el nem hordom, és ennek a hegynek a helyét el nem boronálom. Hanem már estefelé jár az idő, ma többet nem dolgozom.

Azzal keresztülbucskázott a fején, s lett belőle egy kopasz király. Ő is meghívta magához az utazó királyfit szállásra. Mindjárt el is mentek együtt a kopasz király rezidenciájába; hát, ennek még százszorta szebb leánya volt, mint a saskirálynak. Teríttetett hamar a királykisasszony, és vacsorával kínálta őket. Vacsora közben a kopasz király is megkérdezte a királyfit, hogy mi járatban volna.

Felelt neki is illendően a királyfi:

– Kedves király bátyámuram, én éppen addig akarok utazni, amíg olyan birodalomra nem találok, ahol a halálnak nincs semmi hatalma.

– No, akkor éppen jó helyen jársz – mondta a kopasz király is –, mert amint mondtam, én meg az egész nemzetségem arra vagyok kárhoztatva, hogy addig nem halhatunk meg, amíg azt a nagy hegyet mind el nem hordom. Addig pedig eltelik nyolcszáz esztendő is. Keljetek egybe a leányommal, úgyis látom, hogy kedvelitek egymást; nyolcszáz esztendeig épp eleget élhettek.

 – Jaj, édes király bátyámuram, az bizony jó volna! De nyolcszáz esztendő múlva csak meg kell halni, én pedig olyan helyet akarok felfedezni, ahol a halálnak sohase lesz hatalma.

Hiába marasztalta a királykisasszony, a királyfinak nem volt maradása. Útra is kerekedett, de mielőtt elindult volna, másnap reggel a királykisasszony behívta őt a szobájába, s hogy minden emlék nélkül ne menjen el tőle, adott neki egy aranygyűrűt. Annak a gyűrűnek az a csudálatos tulajdonsága volt, hogy aki viselte, s az ujján megfordította, éppen ott termett azonnal, ahol akart. Megköszönte a királyfi a gyűrűt, ujjára húzta, azzal elbúcsúzott, és útnak eredt megint.

Ment, mendegélt jó darabon az országúton, egyszer csak eszébe jutott a gyűrű. Megfordítja az ujján, s azt gondolja magában, hogy éppen a világ végén legyen. Behunyja a szemét, csak egy szempillantásra, s amikor újból kinyitja, egy pompás királyi város közepén találja magát. Megindul az utcákon le és fel; látja a sok csodálatos öltözetű s formájú embert. Próbált velük szólni vagy huszonhétféle nyelven, mert annyi nyelven értett a királyfi, de senki sem felelt egyre se. Megbúsult tehát, nem tudta, hogy mitévő legyen itt, ahol senkivel se tud szót érteni.

Ahogy jár-kel bújában, egyszer csak egy olyan öltözetű emberre talál, amilyent az ő országában szoktak viselni. Megszólítja a maga nyelvén, hát felel is mindjárt a megszólított. Kérdi tőle a királyfi:

– Ugyan miféle város ez, kedves barátom?

– Ez bizony a kék király országának a fővárosa – feleli az ember. – Maga a kék király maghalt, hanem van egy kedves szép királykisasszony, ő uralkodik hét ország felett, mert más senki nincs az egész királyi famíliából.

Kérdi továbbra a királyfi.

– Hallod-e, kedves barátom! Megmutatnád-e nekem a királykisasszony rezidenciáját?

– Meg bizony, jó szívvel – mondja az ember, s elvezeti a királyfit a királyi palotához, s ott elbúcsúzik tőle.

A királyfi maga indul a királyi rezidenciába. Hát a királykisasszony éppen a palota lépcsőjén ült, és hímet varrt. A királyfi egyenest hozzá lépett, a királykisasszony pedig felállott ültőhelyéből, s felvezette a fényes palotába. Ahogy megtudta a királyfi szándékát, kérte, kérlelte, hogy maradjon nála, és legyen neki társa az uralkodásban. De a királyfi neki is szabódott, hogy nem maradhat, mert csak abban az országban akar megtelepedni, ahol a halálnak nincs hatalma. Mit volt mit tenni, a királykisasszony karon fogta a királyfit, bevezette egy oldalsó szoba ajtaján. Ugyan mit látott abban a szobában? A padlója úgy teli volt szurkálva varrótűvel, hogy egyet se lehetett volna többet oda leszúrni.

– No, te királyfi – mondja a királykisasszony –, látod-e ezt a roppant sokaságú varrótűt? Én arra vagyok kárhoztatva, hogy amíg ezt a sok tűt el nem használom a varrásban, addig sem én, sem senki a nemzetségemből meg nem halhatunk. Addig pedig eltelik ezer esztendő. Ha nálam maradsz, addig eleget élhetünk és uralkodhatunk.

 – Haj, igen ám! – felelt a királyfi. – Ezer esztendő múlva csak meg kell halni; én pedig olyan országot keresek, ahol a halálnak sohase lesz hatalma.

Eleget rimánkodott a hímet varró királykisasszony, de a királyfit nem tudta eltéríteni a szándékától. Akkor a királykisasszony elébe állott, s így szólott hozzá:

– Mivel semmiképpen nem tudlak nálam tartani, fogadj el tőlem emlékbe egy aranyvesszőcskét. Ennek a vesszőcskének olyan csudálatos tulajdonsága van, hogy szorultságodban azzá változik, amivé gondolod.

Megköszönte a királyfi a királykisasszony adományát, zsebébe rejtette, azzal búcsút vett tőle, és újból útnak eredt.

Alig ért ki a városból, hát egy nagy folyóra talált. Látta, hogy a folyó túlsó szélinél az ég már leereszkedett, s továbbmenni nem lehet, mert ott van a világ vége. Elindult tehát vízfolyással szemben a folyó partján. Amikor egy jó darabon elhaladt, egyszer csak lát ám egy fényes királyi kastélyt, ott függött a levegőben, a folyó felett. Akárhogyan is vizsgálta, nem talált semmi utat vagy hidat, amelyik azt a királyi kastélyt a szárazfölddel összekötötte volna; pedig ugyancsak szeretett volna abba a fényes kastélyba bepillantani. Akkor csak eszébe jut az aranyvessző, melyet a hímet varró királykisasszonytól kapott. Előveszi, s ledobja a földre, azt gondolva, hogy legyen belőle egy palló, fel egészen a fényes királyi kastélyig!

No, az aranyvesszőből legottan aranypalló lett, fel egészen a fényes királyi kastélyig. A királyfi sem késedelmeskedett sokáig: ráugrott az aranypallóra, szaladt rajta a kastélyba. De amikor a kastély kapuján belépett volna, hátrahőkölt, mert az a kaput olyan csuda állatok őrizték, amilyeneket ő sohase látott még. Megijedt, s parancsol a kardjának: „Kard, ki a hüvelyből!” – s a kardja ki is ugrik, egynéhány őriző állatnak a fejét leüti, de ugyan hiába, mert azoknak a leütött fejük helyébe más fejük nőtt. Erre még jobban megretten a királyfi, hüvelyébe parancsolja a kardját, s megáll bucsálódva, tűnődözve. A kastély királynéja látta ezt az ablakból, s egy inast tüstént a királyfi elé szalasztott, hogy az őrök ne bántsák. Azt is megparancsolta az inasnak, hogy az idegen utazót hozzá vezesse.

Úgy is történt. Az inas gyorsan szaladt a kapuba, s a királyfit az őrökön keresztül vezette a kastély királynéja elé.

Azt mondja a királyfinak a királyné:

– Látom, hogy nem mindennapi ember vagy; de azt is tudni akarom, ki vagy és mi járásbéli.

Elmondja sorra a királyfi, hogy ő melyik királynak a fia, s hogy mért indult útra, olyan országot felfedezni, ahol a halálnak nincs hatalma.

Elmosolyodik akkor a királyné.

– No, jó helyen jársz, királyfi, mert én vagyok az élet és a halhatatlanság királynéja; itt már biztonságban vagy a halál ellen.

Egyszeribe leültette és jó szívvel vendégül látta a királyfit.

Éppen ezer esztendeig maradt abban a fényes kastélyban a királyfi, de az olyan hamar eltelt, mint azelőtt egy fél esztendő.

Mikor eltelt az ezer esztendő, egy éjszaka olyan álmot lát a királyfi, mintha otthon az apjával s anyjával mulatozott volna. Reggel, amikor felkelt, tüstént elmondta az álmát a halhatatlanság királynéjának, s azt a vágyát, hogy haza akar menni, hadd lássa meg még egyszer apját-anyját. A királyné elbúsult ezen a beszéden, s azt mondta:

– Jaj, te királyfi, mit vettél az eszedbe! Hiszen apád és anyád réges-régen meghaltak, azoknak se hírüket, se porukat meg nem találod többé.

De a királyfit semmi okos szóval nem tudta eltéríteni a szándékától. Akkor azt mondja neki:

– No, ha csakugyan elmész, addig ne menj el, amíg fel nem tarisznyállak az útra!

Azzal a nyakába akasztott a királyfinak egy arany- és egy ezüstkulacsot, utána bevezette egy kis oldalszobába. Az egyik szegletben megmutatott a királyfinak egy csapóajtót, azt fölnyittatta, s azt mondta:

– Nézd csak! Itt a csapóajtó alatt folyik egy forrás, töltsd teli belőle az ezüstkulacsodat. Ha ebből a forrásvízből akárkit lefröcskölsz, még ha ezer élete volna is, azonnal halál fia lesz.

Azután bevezette egy másik oldalszobába. Annak egyik szegletiben hasonló kis csapóajtót látott; azt is felnyittatta a királyné, ott is folydogált egy forrás. Annak a vizéből megtöltötte az aranyflaskót, és azt mondta:

– No, te királyfi, ennek a forrásnak, mely az örökkévalóság kősziklájából fakad, olyan tulajdonsága van, hogyha valaki ezelőtt négy- vagy ötezer esztendővel meghalt is, ha csak egyetlen csontikáját megtalálod, és ráfröcskölsz ezzel a vízzel, hétszerte ifjabban fölébred.

A királyfi megköszönte a halhatatlanság királynéjának a szép ajándékait, azzal elbúcsúzott tőle, még egyszer végigtekintett a folyó fölött függő kastélyon, és útnak eredt hazafelé.

Csakhamar abba a városba ért, ahol a hímet varró királykisasszony lakott, de alig ismert rá, úgy el volt változva. Ment sietve a királyi rezidenciához, hát ott olyan csöndességet talált, mintha senki élő nem lakna benne. Megyen fel a királyi palotába, hát amikor a nappali szobába ér, ott találja a királykisasszonyt a varrójára borulva, ahogy ültében elaludt. Szép csendesen odaoson, szólítja, de a királykisasszony nem felel. Meghuzintja a gúnyáját, de nem mozdul. Szalad abba szobába, amelyik teli volt tűvel, hát egy tű sincs benne. Mert amikor az utolsó varrótű belétörött a királykisasszony varrásába, megszakadt szegény földi élete, azzal a királykisasszony meghalt. No, a királyfi csakhamar kapja az aranyflaskóját, ráloccsint belőle a királykisasszonyra, s az abban a szempillantásban éledezni kezd. Egyszer csak fölveti a fejét, megszólal, s legelőbb is azt mondja a királyfinak:

– Jaj, édes barátom, de jó, hogy felébresztettél! Régen aluszom már, úgy lehet.

Felel neki a királyfi:

– No hiszen, alhattál volna, míg a világ világ, ha fel nem támasztottalak volna!

A királykisasszony mindjárt észbe vette, hogy ő már régóta halott volt, s hogy a királyfi támasztotta fel. Igen szépen megköszönte neki, s jótétel helyébe jót ígért.

Hanem a királyfinak igen mehetnékje volt már hazafele, elbúcsúzott hát a feltámasztott királykisasszonytól, s újból útnak eredt. Először is a kopasz király birodalmába ért. Már messziről meglátja, hogy a kopasz király a nagy hegyet mind elhordta. Rá is talál a kopasz királyra, az az elboronált hegy helyén fekszik, mellette a kosara, az ásója meg a lapátja, ahogy utoljára letette. Megint elővesz az aranyflaskóját, ráfröccsent belőle a kopasz királyra, s föltámasztja őt is.

A jótétel helyébe ez is jót ígér, de a királyfi tőle is elbúcsúzik, s megyen a saskirályhoz. Hát a saskirály a nagy élő fát tőstül-gyökerestül úgy kikapálta, hogy a legkisebb ágának sincs híre-pora; maga pedig a szárnyait kétfelé vetette, az orrát a földre guggasztotta s meghalt. A királyfi hamarosan elővette az aranyflaskót, s megöntözgette bőségesen a halhatatlanság vizével a saskirályt. No, éledezik a saskirály, hármat csattant a szárnyával s megszólal:

– Jaj, de sokat aludtam! Köszönöm, hogy megébresztettél, édes jó barátom!

– Bizony alhattál volna – felel a királyfi –, míg a világ világ, ha föl nem támasztottalak volna!

Akkor veszi észbe a saskirály, hogy ő már régóta halott volt. Megköszöni a királyfinak, hogy újra életre támasztotta, s jótétel helyébe jót ígér.

Ezek után búcsút veszen a királyfi a saskirálytól is, elindul, és csakhamar megérkezik az apja királyi városához, de már messziről látja, hogy a királyi rezidencia elsüllyedt, semmi híre-pora nem látszik. Közelebb megyen a palotához, hát kénköves tó támadt a helyén, mely úgy égett kék lánggal folyvást, mint a jó szilvapálinka.

Haj, szegény királyfi!

Elvesztette már minden reményét, hogy valaha is feltalálhassa apját-anyját. Bújában visszaindul, de amint a város közül kihaladna, hátulról megszólítja valaki ezekkel a szavakkal:

– Megállj, királyfi, jó helyen jársz! Éppen ezer esztendeje, hogy szüntelen kereslek!

Hátratekint a királyfi, s megismeri, hogy aki megszólította, az maga az öreg Halál. Gyorsan kapja az ujján levő gyűrűt, megfordítja, s mint a gondolat, olyan sebesen a saskirálynál terem, onnan a kopasz királynál, onnan a hímet varró királykisasszonynál, s mindegyikkel kiállíttat egy nagy ármádiát a Halál ellen, míg ő a halhatatlanság királynéjához elér. Hanem a Halál olyan gyorsan vágtatott mindenütt utána, hogy amikor a halhatatlanság királynéjának palotájába az egyik lábát betette a királyfi, a másikat kívül megragadta a Halál. Nagyot kiáltott a királyfira:

–       Megállj  Az enyém vagy!

A halhatatlanság királynéja fenn állt a palotája tornácán, s látta a nagy huzakodást a királyfi és a Halál között. Onnan a tornácról erősen megpirongatta a Halált, hogy mit keres az ő országában, mikor ott semmi hatalma nincs.

– Igen ám – mérgeskedik a Halál –, de a fél lába az én országomban van, az pedig az enyém!

 – Az lehetséges – felelt a halhatatlanság királynéja –, hanem a másik fél lába az én országomban áll, az pedig engem illet! Mi hasznod, ha elhasítjuk? Felinek sem én, sem te nem vehet hasznát. Azt mondom: gyere be hozzám, most megengedem, s fogadással intézzük el a dolgot.

A Halál ráállott az egyezségre, bement a halhatatlanság királynéjának palotájába, s a királyné azt javasolta neki, hogy ő a királyfit felrúgja éppen a hetedik égig, a hajnalcsillag háta mögé, s ha olyan egyenesen fel tudja rúgni, hogy a palotába esik vissza, akkor legyen az övé, ha pedig a palota falán kívül esik le, akkor legyen a Halálé.

A Halál elfogadta a halhatatlanság királynéjának az ajánlatát. Ekkor a királyné kiállította a királyfit a palotaudvar közepébe, a lábát a királyfi lábai alá feszítette, s úgy felrúgta a csillagok közé, hogy egészen odaveszett. De úgy nekiveselkedett a rúgásnak, hogy egy kicsit megtántorodott, s megijedt erősen, hogy kívül talál esni a királyfi a palotán; szorgalmatosan leste tehát, mikor fordul vissza a csillagok közül. Egyszer csak megpillantja, mint egy kis darázst, amint szállingózik lefelé a kastély falára. Nagyot fohászkodik: „Most segíts, jó déli szél!” – s egy kis déli szél csakugyan támadt, s a királyfi éppen a palota falán belül esett, azaz csak esett volna, mert a királyné odaugrott, s mielőtt földet ért volna nagy kalimpálva, mint egy könnyű labdát, úgy elkapta. Mindjárt bevitte az ölében a palotába, s látván, hogy egy kicsit megszédült, ölelte, csókolta, hogy kijózanodjék. Aztán megparancsolta a királyi udvar népének, hogy mindnyájan seprűt keressenek, azt gyújtsák meg, s a tüzes seprűkkel seprűzzék ki a halált a halhatatlanság palotájából.

Szaladtak is a szolgák, szolgálóleányok, mindenféle udvari népek, s neki a Halálnak, ahogyan csak bírták. Ugrott is az esze nélkül, nehogy végigverjenek rajta a tüzes seprűkkel. A halhatatlanság királynéja kiállt a palota kapujába, s megparancsolta neki, hogy oda többé a lábát betenni ne merészelje.

A királyfi és a királyné pedig azóta máig is boldogul és dicsőségesen él. Aki nem hiszi, keresse meg a világ véginél a levegőben függő palotát, ott találja, amint a folyó fölött lebeg.

Halász Józsi – Kriza János meséje

Egyszer volt egy szegény halászember, annak semmije sem volt az ég alatt, csak a felesége s egy nagy kamasz fia, Józsi.

Meghal egyszer mind a két öreg egyszerre, s ottmarad Józsi egyedül. Beáll a kemence mögé, s onnan ki nem jő, amíg apját, anyját el nem temetik. Ott ült még vagy három nap a temetés után is, amíg úgy istenigazában meg nem éhezett. Akkor eszébe jutott, hogy őt az apja, amíg élt, halászásból tartotta. Ő is fogja a hálót, s elmegy halászni a gát alá. Úgy meghalászott, hogy a tenyeréről a bőr mind lement, mégsem fogott egy árva halat sem. Azt mondja utoljára:

– Én még egyszer beleteszem a hálót, de ha most sem lesz benne hal, tudom isten, világgá megyek.

Beleereszti a vízbe a hálót Halász Józsi, egy kis idő múlva kihúzza, hát egy szép kis aranyhal volt benne. Elgondolja magában, hogy odaadja a földesúrnak, bár egy nap robotot elenged érte.

Hazaviszi a halat, kiteszi egy tányérba, hát a hal kiugrik a tányérból, s olyan szép kisasszony penderedik belőle, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Azt mondja a kisasszony:

– No, te Halász Józsi, én a tied, te az enyém, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el egymástól.

Nem kellett Józsinak kétszer mondani, egyből megesküdtek, s éltek, mint Tuba, s Tubáné.

Azt kérdi egyszer az asszony:

– Te Józsi, valahol valami kicsi földetek nem volt-e?

Azt feleli az ura rá:

– De nekünk volt, csak az apám szegény ember volt, s rendre mind eladogatta. Hanem látod ott tova azt a magas hegyet? Az nem kellett senkinek, az nem adódott el.

Azt mondja a felesége:

– Sétáljunk ki, nézzük meg.

Kimennek, megkerülik az egész földet szélére, hosszára, barázdáról barázdára. Mikor megkerülték, azt mondja az asszony:

– Üljünk le, szívem, erre a barázdára, pihenjünk egyet.

Leülnek oda, s Józsi leteszi a fejét a felesége ölébe. Azt várta csak az asszony, hogy elaludjék, kihúzza magát a feje alól, szépen ruhát tesz alája. Odább lép vagy kettőt, azután előveszi a nagy hétrét ostorát, kinyújtja, s olyat csattant vele, hogy hetedhét országon keresztül hallatszott. Amennyi sárkány a világon volt, mind előjött:

– Mit parancsol, felséges asszonyunk?

– Én azt parancsolom, hogy erre a helyre olyan kastélyt építsetek, hogy olyan a világon több ne legyen. Ami szükséges, minden meglegyen benne: nyolc ökörnek istálló, abban nyolc ökör, két legény mellette, a túlsó istállóban nyolc ló legyen, két kocsis mellette. Hat asztag a csűrkertben, tizenkét cséplőember a csűrben.

Még jóformán ki sem mondta a száján, meglett minden egyből. Olyan gazdaságban ébredt meg Halász Józsi, hogy nem győzte a szeméből kidörzsölni az álmot.

Nem akarta elhinni, hogy ébren van, s nem álmodja ezt a sok minden gyönyörűséget.

– Ében vagy, édes uram, ébren, kelj fel szaporán, s láss a dolog után.

Bezzeg azután Józsi nem mondta soha, hogy nincs mit enni, nincs mit tenni. Olyan gazda lett belőle, hogy csodájára jártak hét pusztahatárban.

Azt mondja egyszer a feleségének:

– Te asszony, én elmegyek földesuramhoz, s meghívom mihozzánk vasárnapra ebédre.

– Ne menj el, Józsi, mert kifogysz a gazdaságból, de még énbelőlem is.

De így, de úgy, ő meghívja. Befogat hat lovat hintó elejébe, felül, elhajtat a földesúr kapuja elé. Leszáll a hintóból, bemegy a kapun. Az udvaron ott faragott három ács. Köszön nekik illendőképpen, az ácsok fogadják, s mikor elhalad mellettük, könyökön lökik egymást:

– Odanézz, te, hogy kivakaródzott az a boldogtalan Józsi!

De Józsi úgy tett, mintha nem is hallotta volna ezt a beszédet. Kihúzta magát, s bekopogott a földesurához:

– Jó napot, nagyságos úrfi!

– Neked is jó napot, Halász Józsi! Mi jóban jársz?

– Holnap vasárnap van, s meghívnám a nagyságos úrfit mihozzánk ebédre, jó szívvel látnám.

– El is megyek, Józsi. Úgysem láttam még a gazdaságodat, pedig már elhozták a hírét az emberek.

Na, jól van, befogat másnap a nagyságos úrfi is négy lovat, s elhajtat Józsihoz. Megállnak a palota előtt, Józsi kifut, lesegíti a nagyságos úrfit, kartőn fogja, s bevezeti a házba. Asztal mellé ülnek, esznek, isznak kedvükre.

Kérdi egyszer az uraság:

– Hát a feleséged hol van, Józsi? Szeretném meglátni.

– Szemérmetes asszony a feleségem, nem szeret férfiak között ülni.

Hát csak esznek, isznak tovább, jól mulatnak. Volt bor, étel, ital elegendő, csak az asszony nem került elő.

„Majd meglátom máskor” – gondolta magában a nagyságos úrfi, azzal megköszönte a szíves vendéglátást, előparancsolta a hintót, felült rá s elhajtatott. Ahogy visszapillant, meglátja az ablakban a Józsi feleségét. Vagy a sok jóféle étel, ital, vagy a szép asszony látása úgy megártott a nagyságos úrfinak, hogy mikor hazaért, úgy kellett leszedni a hintóból, hetvenhétszer kirázta a hideg.

– Vess ágyat, inas, mert vége az életemnek!

Ágyat vet az inas, lefekteti a nagyságos úrfit.

Reggel a három faragóember mind várja a nagyságos úrfit, de csak nem jön elő. Azt mondja az egyik ember:

– Elmegyek be, megnézem, miért nem jön ki, máskor már virradatkor kint volt.

Bemegy az ács, köszön, de a nagyságos úrfi nem is fogadja.

– Tán beteg a nagyságos úrfi?

– Én az,s meg is halok, ha az enyém nem lesz Halász Józsi háza s felesége.

Kimegy az ács, s mondja a társainak, hogy mi a baj. Tanakodni kezdenek együtt, hogy hogy segíthetnének rajta. Egyik azt találja ki, hogy azt a nagy kőoszlopot, ami a nagyságos úrfi ablaka alatt van, Józsi hányassa el, a helyét ültesse be szőlőfával, a szőlő érjék is meg éjszaka, abból egy kupát a nagyságos úrnak tegyen be reggelre, mert ha nem, a nagyságos úré lesz a palotája is s a felesége is.

Mikor ezt a nagyságos úrfi meghallja, nyomban meggyógyul, s elküldi a kocsist Halász Józsi után.

Jónapot köszön a kocsis, Józsi fogadja, kérdi, mi újság.

– Ide küldött a nagyságos úrfi, azon nyomban jöjjön fel a palotára!

Befogatja megint Józsi a hat lovat, felül a hintóba, elhajtat a nagyságos úrhoz. Leszáll, bemegy, köszön, s azt kérdi:

– Miért hívatott, földesuram?

– Én azért – azt mondja az úrfi –, hogy látod azt a kőoszlopot az ablak alatt?

– Látom, nagyságos úr.

– Azt az éjjel hányd el, annak a helyét ültesd be szőlőfával, a szőlő reggelre érjék is meg, annak a levéből tégy egy kupát az asztalomra, mert ha nem, kifogysz a házadból s a feleségedből.

– Megbúsul Józsi, el se búcsúzott, még a kapun belül volt, onnan szökött a hintóba bánatában.

– Téríts, kocsis, hazafelé, hadd menjünk el még egyszer haza.

Hazaérkeznek, leszáll Józsi a hintóból. Kérdi a felesége:

– Miért hívatott, szívem?

– Engem azért, hogy a kőoszlopot az ablaka elől hányjam el, a helyét ültessem be szőlőfával, a szőlő reggelre érjék is meg, s annak a levéből egy kupát tegyek az asztalára, mert ha nem, kifogyok minden gazdaságomból, de még tebelőled is.

– Kisebb gondod is nagyobb legyen annál. Egyél, igyál, s feküdjél le.

Estére kerekednek. Kimegy a Józsi felesége hátra a csűrkertbe, kiereszti a nagy ostort, olyant csattant egyet, hogy hetedhét országon keresztül hallott. Elé jön, amennyi sárkány van, mind:

– Mit parancsol, felséges asszonyunk?

Azt mondja az asszony:

– Látjátok tova azt a nagy udvart, a nagyságos úrét?

– Igenis, látjuk.

– Menjetek el oda. Van egy kőoszlop az ablak alatt, azt hányjátok el, annak a helyét ültessétek be szőlőfával, annak a levéből holnap reggelre egy kupával az úrfi asztalán legyen.

Mikor hajnalodik, a bor készen van, viszik Józsihoz. Józsi fogja magát, nem fogat be, csak úgy gyalogszerrel lefut az udvarba. Mikor virradt, odaérkezett. Sehol se lát senkit, az ablakot kinyitja, beteszi az üveget az asztalra, s avval hazamegy.

Mikor szépen virradt, egyszer a nagyságos úrfi megfordul az ágyában, hát az ablakon úgy süt be a nap, hogy hétágra. Mindjárt visszaesik az ágyba, még hétszerte betegebb lett.

Várják az ácsok odakinn, de csak nem jön. Azt mondja a nagyobbik a középsőnek:

– Eredj, menj el, nézd meg, mi oka, hogy nem akar kijönni. Én átallom, tegnap is én voltam.

Azt mondja a középső:

– Jól van, bemegyek én, s egyből megtudom.

Bemegy, s jónapot köszön a nagyságos úrfinak. Hát a nagyságos úrfi még rosszabbul van. Azt mondja az ácsnak:

– Még hétszerte betegebb vagyok. Ezt is megtette az a kutya Józsi! Soha a háza, felesége enyém nem lesz!

– Hagyja el, nagyságos úr, majd kitalálunk hárman valamit.

Kimegy az ács a másik kettőhöz. Faragni kezdenek, tanakodni kezdenek. Azt mondja a nagyobbik:

– Te vagy a középső, én egyre tanítottam, te is tanítsd másra.

Azt mondja a középső:

– Én azt gondoltam, hogy a kapu elé csináltasson Józsi egy ezüsthidat, a hídnak a két végét különbnél különb fákkal ültesse be az éjszaka, azokon különbnél különb madarak csirikoljanak hajnalra. Ezt már nem teszi meg. Kifogy a gazdaságából s a feleségéből Józsi.

Mikor kimegy nagy sokára a nagyságos úrfi, nyomban elmondják neki, mit találtak fel. Erre a nagyságos úrfi a kocsist egybe előhívatja, lóra ülteti, s elküldi Józsihoz, hogy hívja be.

Odaérkezik a kocsis, jónapot köszön, Józsi fogadja. Kérdi, mi újság.

– Ide küldött a nagyságos úrfi, hogy jöjjön be.

– Mondd meg, hogy be fogok menni.

Józsi is kimegy, előállítja a kocsist:

– Hat lovat a hintó eleibe!

Odaállnak a palota eleibe. Józsi felül a hintóba, az inas elöl. Eljön be a nagyságos úrfihoz, megáll a kapuban, leszáll a hintóból, bemegy:

– Jó napot, földesuram, megjelentem a parancsolatodra!

– Azért hívattalak, hogy a kapum eleibe ezüsthidat csinálj, a két végét különbnél különb fával ültesd be, annak az ágán különbnél különb madarak csirikoljanak hajnalra, mert ha nem, kifogysz a gazdaságból s az asszonyból is.

Megbúsulja magát Józsi, el se búcsúzik. Mikor a kapuig érkezik, onnan a hintóba szökik, azt mondja a kocsisának:

– Fordulj hazafelé!

Hazaérkeznek, megáll a palota ajtaja előtt, bemegy nagy szomorúan. Kérdi a felesége:

– Hát te, szívem, miért vagy olyan szomorú?

– Hogyne volnék, mikor azt mondta, hogy én neki csináljak ezüsthidat, különbnél különb fával ültessem be a két végét, annak az ágán különbnél különb madarak csirikoljanak holnap reggelre, mert ha nem, kifogyok minden gazdaságomból s tebelőled is.

– Ne búsulj, szívem – azt mondja az asszony –, egyél, igyál, s feküdjél le, nyugodjál.

Kimegy a felesége a nagy ostorral a csűrkertbe, kinyújtja a nagy ostort, olyat csattant egyet, hetedhét országon keresztül hallott. Amennyi sárkány,mind előjött.

– Mit parancsol, felséges asszonyom?

– Azt parancsolom, menjetek el oda, ahol voltatok a múltkor, ahhoz a nagyságos úrfihoz, csináljatok ezüsthidat neki, különbnél különb fával ültessétek be a két végét, különbnél különb madarak csirikoljanak minden ágán.

Mikor szépen hajnallott, a sárkányok mindennel készen lettek. De a madarak úgy csirikoltak, hogy az egész falu felkelt. Egy fülemile nagy szájjal azt mondja az úrfinak:

– Amit az Isten másnak ad, ne kívánd el, amit neked ad, érd be avval!

Meghallja az úrfi a fülemile beszédét, felül nagy ijedten, hát az ezüsthídnak a világa úgy megüti, hogy egy cseppet sem lát. Még hétszerte betegebb lesz.

Reggel mennek az ácsok az úrfihoz munkára, de a kapun nem tudnak bemenni, úgy elvette a szemük világát a nagy fényesség. Más kapun kerülnek be, faragni kezdenek. Azt mondja a középső a legkisebbnek:

– Menj be, nézd meg a nagyságos úrfit, mi az oka, hogy nem jön ki.

Bemegy a legkisebbik ács, jónapot köszön, kérdi:

– Talán rosszul van, nagyságos úrfi?

– Jaj – azt mondja –, még hétszerte betegebb vagyok.

Azt mondja a kisebbik faragó:

– Nagyságos úrfi, mit gondoltam én az éjjel? Én olyat, hogy azt Józsi, tudom, meg nem tudja tenni.

– Mit, te faragó?

– Én azt – azt mondja –, hogy hívja meg vasárnapra Halász Józsi Szent Pétert a nagyságos úrfihoz ebédre.

Megörvend az úrfi, no, ez igazán jó lesz, ezt biztosan nem tudja megtenni. Egyszeribe előkiáltja az inast:

– Menj el, te inas, hamarabb jársz, hívd el Józsit ide.

El is megy az inas, jónapot köszön. Józsi fogadja, kérdi, mi újság,

– Azért küldött a nagyságos úrfi, hogy jelenjen meg nála minél előbb.

– Mondd meg, el fogok menni.

Befogat Józsi, elmegy, be az udvarba az úrfihoz, jónapot köszön, a nagyságos úrfi fogadja.

– Megjelentem a parancsolatra.

– Nem parancsolok, csak mondok. Azt mondom, hogy Szent Pétert magát hívd meg ebédre vasárnapra hozzám, mert ha nem, kifogysz a fényes palotádból s a szépasszony feleségedből.

Megbúsul Józsi még hétszer inkább, mint annak előtte. El se búcsúzik, felszökik a hintóba, bemegy a palotába. Kérdi a felesége:

– Miért hívott, szívem?

– Hát azért, hogy én Szent Pétert hívjam meg ebédre hozzá vasárnapra, mert ha nem, kifogyok minden gazdaságomból, de még tebelőled is.

Azt mondja az asszony a kocsisnak:

– Hozd el az esztendős csikót, a rongyosabbat, a pricsnyerget tedd a hátára, az ezüstkantárt a fejébe. – Mondja az urának:

– Ülj fel a hátára!

Felül Józsi, elbúcsúzik. Abból a helyből megszöki magát az esztendős csikó nagy rongyosan, repül egyenesen az égbe. Amíg felérkezett, a rongyosság mind lehullott róla. Megérkeznek az ég kapujához, koppantanak rajta. Szent Péter megnyitja.

Kérdi Józsitól:

– Mi jóban jársz, te szegény ember?

– Azért jöttem, hogy meghívjam kegyelmedet a földesuramhoz vasárnapra ebédre.

– Mondd meg, te szegény ember, el is megyek. Egy földet vessen be árpával ma, az árpa érjék is meg, annak a kenyeréből egyem én vasárnap ebédet. Egy meddő tehene borjazzon meg, annak a húsát rántsák ki melléje.

Elbúcsúzik Józsi, lerepül onnan a rongyos csikó. Utána kiált Szent Péter:

– Eredj csak bátran, mert talpra esel.

Hazaérkezik Józsi, elveti az árpát, s azt mondja a feleségének:

– No, én elmegyek a földesuramhoz, átadom a parancsolatot.

El is megy, bemegy a kapun, koppant az ajtón. Mikor lépne be, azt mondja a nagyságos úr.

– Ne is jöjj errébb!

– Nem is akarok. Amit reám bízott, megtettem, amit izentek, azt is megmondom. Szent Péter azt izeni, hogy egy földet vessen be árpával, az árpa érjék meg, annak a kenyeréből kíván ebédet enni. Egy meddő tehene borjazzon meg, annak a húsát rántsák ki melléje.

Megbúsul a nagyságos úrfi. Azt mondja Józsi:

– Csak búsulj, földesuram, engem is eleget búsítottál, búsulj most már te is!

Avval elbúcsúzik Józsi, elmegy haza. Amikor hazaérkezik, hát már sül is az árpakenyér, a tehén is megborjúzott, a hús is rántódik. Látja, hogy Szent Péter már le is jött az égből, s lépeget az úton a nagyságos úrfi háza felé. Mikor a kapuhoz ér, azt kiáltja az úrfi:

– Menjetek, zárjátok be a kaput, ne jöhessen be!

Azt mondja Szent Péter:

– Jól van, nem is akartam én bemenni, úgyis vár már engem a délebéd ennél a szegény embernél.

Elmennek ketten ki a hegyre. Mikor mennének felfelé az oldalon, azt mondja Szent Péter Halász Józsinak:

– Nézz vissza, Józsi, mit látsz?

Visszanéz Józsi, hát a nagyságos úrfi egész udvarát, minden gazdaságát ellepte a víz.

Kifut a Józsi felesége, behívja Szent Pétert szíves szóval. Bemegy Szent Péter, asztal mellé ül, jóllakik az egynapos árpa kenyerével s az egynapos borjú húsával. Aztán megáldotta Halász Józsit és a feleségét, s visszament az égbe. Attól a naptól fogva a kenyér s a hús az asztalfiából el nem fogyott soha. Keressék fel kigyelmetek is halász Józsit, s meglátják, hogy igazat beszéltem.

Virító Pál – Kriza János meséje

Egyszer tizenkét vadász, mikor, mikor nem, nincs megírva, vadászott egy nagy sűrű erdőben. A kopók egyszer csak hajtani kezdtek egy rókát, a róka pedig, hogy kikaphatott az erdőből, egyenesen befutott egy rongyos malomba. Kérlelni kezdte a molnárt, hogy rejtse el őt valahova, mert ha a vadászok itt teremnek, vége az életének.

A molnár felkapta a rókát a két hátulsó lábánál fogva, bevetette egy üres szuszékba, s ráverte a lakatot. A vadászok csakhamar odaérkeznek, s kérdezik, hogy hova lett a róka. A molnárnak tudni kell róla, mert látták, hogy éppen a malomba futott be a kopók elől. A molnár azt felelte, hogy ő nem tud róla semmit, lehet, hogy itt a malomárok mellett elrejtette magát a nádasba. A vadászok keresték egy darabig a rókát, de hogy nem találták, elmentek vissza az erdőbe.

Mikor a vadászok már messze jártak, a róka kérni kezdte a molnárt, hogy bocsássa ki őt a szuszékból. A molnár ki is vette, s a róka azt mondta neki:

– No, te molnár, amiért magtartottad az életemet, én sem leszek háládatlan hozzád. Most elég szegény vagy ebben a rongyos malomban, de meglátod, úrrá teszlek – avval elbúcsúzott s elfutott.

Nem telt bele három nap, s megint beállított a róka a malomba, egy nagy rézgomolyát hozott a szájában, s azt mondta:

– No, te molnár, te Virító Pál – így hívták a molnárt –, ezt a gomolyát tedd el jó helyre, hogy ebben hiba ne legyen, ezen semmi karcolás ne essék, még jó hasznát veheted, ha a szerencse megsegít – avval megint elfutott.

Harmadnap újra beállított a róka, hozott a molnárnak egy ezüstgomolyát, s azt mondotta:

– Ennek is jól gondját viseld, hogy el ne vesszen, benne semmi hiba ne legyen.

Egy darab ideig oda volt a róka valahova, s tova tíz nap múlva hozott a molnárnak egy aranygomolyát, s evvel a szóval adta a kezébe:

– No, te Virító Pál, már erre ugyan vigyázz, hogy el ne vesszen, vagy valami karcolás ne essék rajta, mert ez már többet ér a másik kettőnél.

A molnárnak nem volt más jobb helye szegénynek, hanem beletette a három gomolyát abba az üres szuszékba, melybe a rókát zárta volt, s feltette rá a lakatot. A gomolyák ott hevertek vagy három hónapig, s amikor a három hónap eltelt, eljött a róka, s elkérte a rézgomolyát a molnártól.

– Hát te ezt mért veszed vissza tőlem, ha nekem ajándékoztad egyszer? – kérdi tőle a molnár.

– Tudom én, mit csinálok – mondja neki a róka –, te csak bízz rám mindent, a boldogságodat kívánom.

Egy városban, nem messze lakott a Zöld király. Annak volt egy igen-igen szép leánya. A róka elvitte a rézgomolyát ennek a királynak, s azt mondta neki:

–  Virító Pál őnagysága tisztelteti felségedet, s evvel a csekély ajándékkal kíván kedveskedni, míg többel is szolgálhat.   

– Köszönettel vesszük – mondotta a király –, de szeretnők személyesen is látni Virító Pál őnagyságát, szívesen elfogadnók a látogatását. Ne felejtsd el neki megmondani.

A róka harmadnap múlva elkérte az ezüstgomolyát is a molnártól, s azt is elvitte a Zöld királynak. A király megköszönte az ajándékot, s akkor is azt mondotta:

– Bár láthatnók már őnagyságát! Nem valami alávaló személy lehet, ha efféle ajándékkal tud szolgálni.

A róka eltávozott a király udvarából, s egy hét múlva elkérte az aranygomolyát is a molnártól. Elvitte a Zöld királynak, s azt mondta neki:

– Virító Pál őnagysága harmadszor is tisztelteti felségedet, s újabban is kíván egy kis ajándékkal kedveskedni.

A királynak egész háza népe csodálkozott a fényes ajándékon, nézegették az aranygomolyát, s azt mondották a rókának, hogy Virító Pál őnagyságát tisztelik, s mielőbb elvárják az udvarban. Hadd lássák, miféle előkelő ember az, aki ilyenekkel tud kedveskedni.

A róka megígérte a királynak, hogy nemsokára udvarába fogja kísérni Virító Pál őnagyságát. Avval visszament a molnárhoz, s elbeszélte neki, hogy hova vitte ő a gomolyákat, s hogy a Zöld király mennyire óhajtja őt látni. Sürgetni kezdte hát a molnárt.

– No, csak készülj s menjünk, mert várnak erősen.

– Én menjek, én? Én tudom, hogy sohasem, ilyen rongyosan, egy király eleibe, hogy szégyenkezzem s pironkodjak. Nem megyek biz én, ha a gomolyák mind odavesznek is. Eredj el te, ha neked úgy tetszik, de én tudom, sohasem.

– Ne félj te semmit – azt mondja a róka –, csak fogadd meg, amit mondok, s én mindent eligazítok a legjobb módon.

Megbátorodik a molnár, s elindulnak ketten. Mikor egy nagy erdőn mennek keresztül, s leülnek egy keveset pihenni, azt mondja a róka a molnárnak:

–    Van acél s kova nálad? Tudsz vele tüzet csinálni? Ki tudsz ütni?

–    Én ki – azt mondja a molnár. Ki is ütött, s jó tüzet csináltak.

Mikor a legjobban lobogott a tűz, a róka levetkeztette a molnárt anyaszült meztelenre, s a rongyos ruháját bedobta a tűzbe, s az mindenestől fogva hamuvá égette. Volt a közelben egy nagyon nagy bükkfa, abba beállította a molnárt mezítelen, s meghagyta neki, hogy onnan ki ne mozduljon, amíg ő vissza nem jön, s fel nem öltözteti a legszebb ruhába. Avval elfutott, egyenesen a Zöld királyhoz. Mikor a király meglátta, hogy megint egyedül jön, azt kérdezte tőle:

–    Hát ugyan most sem jött el Virító Pál őnagysága?

–    Jaj, elindultunk volt mi őnagyságával – azt monda a róka –, de amint jöttünk a nagy erdőben, hat lóval, hintóval, tizenkét tolvaj csak kirohant a sűrűből, mind fegyveresen, a hatlovas hintót elrabolták, s el is hajtották. Virító Pál őnagyságának minden pénzét elvették, lehúzták róla a drága köntösét is, s anyaszült mezítelen hagyták. Szégyenletében beállott egy bükkfa odvába, s ott várakozik, amíg én valami köntöst viszek valahonnan, hogy felöltöztessem.

Erősen sajnálta a király, szánakozott Virító Pál őnagyságán, de nem késett, hanem egyszeribe befogatott hat lovat a maga hintójába, beleültetett két inast, s elküldte a legdrágább királyi ruháját, hogy abba öltöztessék fel Virító Pált, s úgy hozzák el a hintón az ő udvarába.

Elindultak hát a hintóval, s mikor az odvas fától egy puskalövésre voltak, azt mondja a róka az inasoknak:

– Ti csak álljatok meg egy kevés ideig itt, míg én felöltöztetem őnagyságát, mert a szemérem nem engedi, hogy így szem előtt öltözködjék.

Veszi a róka a drága köntöst, viszi az odvas fához, kihívja Virító Pált az odúból. Ott közel volt egy tó, abba beleállítja, s mind felmos rá egy rúd szappant, hogy egészen megfehérült, s akkor felöltöztette a Zöld király ruhájába, s azután elvezette a hintóhoz. Hogy az inasok meglátták, kétfelől karonfogták, felültették a hintóba, s bevitték a király udvarába. A király kijött Virító Pál elé a palotából, meghajtotta magát, s köszöntötték egymást annak rendje s módja szerint, s a két inas bevezette a várva várt vendéget a király fényes palotájába.

Virító Pál ott mulatott a királyi udvarban néhány hétig, s mivel ügyibe való legény volt, s jól is forgolódott, a király leánya igen megszerette. Addig s addig, hogy utoljára megesküdtek együtt a király s a királyné beleegyezésével.

Mikor egy hónap telt volt el a lakodalmi nagy vendégség után, s Virító Pál a feleségével karonfogva kint sétált egyszer a kertben, azt mondotta neki az új asszony:

– Édesem, szeretném, ha elmennénk, hogy lássam meg én is a te udvarodat s jószágodat. Úgy hiszem, neked még pompásabb kastélyod van, mint ez a mienk.

– Ó, kincsem – azt mondja rá Virító Pál –, ha mi egyszer oda elmegyünk, onnan többet ide vissza egyszer sem jöhetünk.

– Nem bánom én, ha nem jöhetünk is, mert én veled akárhol ellakom ezen a világon.

Ezen úgy megijedt Virító Pál, hogy szinte kétségbeesett, mert neki bizony egy talpalatnyi jószága sem volt, sehol az isten földjén. Elgondolta, hogy mekkora szégyent fog ő vallani, ha kimegy ebből a kastélyból. Mit volt mit tenni, csak rá kellett szánja magát, s elment, hogy elmondja búját-baját a rókának. De a róka biztatta, hogy semmit se gyötrődjék, csak induljon, el bátran, majd csak jól fog kisülni a dolog.

Felkészültek hát másnap, a király befogatott hat lovat egy hintó eleibe, s abba beült Virító Pál feleségestől. A király egy század katonát is rendelt melléjük bátorság okáért. Elbúcsúztak egymástól, s elindultak. A róka mindenütt elöl ment, s ahogy megy, elér egy nagy tehéncsordát s megkérdi:

– Pásztor, kié ez a tehéncsorda?

A pásztor azt feleli neki:

– Ez a vasfogú bábáé, mi bajod van vele?

– Az a bajom, ördögadta – azt mondja a róka –, hogy itt hátul jön egy sereg katona s utánuk egy hatlovas hintó. Amikor azok ide érkeznek, megkérdezik, kié ez a tehéncsorda, ha te azt találod mondani, hogy a vasfogú bábáé, a katonák mindjárt fejedet veszik, de ha azt feleled, hogy a Virító Pál őnagyságáé, meghagyják életedet.

– De hát már én inkább azt mondom, amit te mondasz, mintsem elveszítsem a fejemet.

Megérkezik a hintó, kihajol az új asszony az ablakon, s kérdi a pásztortól:

–    Kié ez a tehéncsorda?

–    Ez a Virító Pál őnagyságáé – feleli a pásztor.

–    Jól van – azt mondja az asszony –, ezután én leszek a ti asszonyotok, viseljetek jól gondot a marhákra, nehogy kár essék bennük – s egy csomó aranyat nyomott a pásztor markába.

A róka ezalatt elér egy ökörcsordát s kérdi:

– Kié ez az ökörcsorda, pásztor?

– Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?

– Az a bajom – azt mondja a róka –, hogy itt hátul jön egy hintó s egy sereg katona. Mikor azok ide érkeznek, azt kérdi valaki a hintóból, kié ez az ökörcsorda. Ha te azt feleled, hogy a vasfogú bábáé, mindjárt elvágják a nyakadat a katonák, ha pedig azt mondod, hogy a Virító Pál őnagyságáé, meghagyják életedet, még meg is ajándékoznak.

– Inkább hát azt mondom, mintsem a fejem elvesszen – mondja rá a pásztor.

Megérkezi a hintó, s kérdi az új asszony:

– Kié ez az ökörcsorda, pásztor?

– Ez a Virító Pál őnagyságáé – feleli a pásztor.

– Jól van – azt mondja az asszony –, ezután én leszek a ti asszonyotok. Jól vigyázzatok, nehogy a farkas kárt tegyen a marhában – egy csomó pénzt nyomott a pásztor markába, s avval továbbhaladt a hintó.

A róka harmadszor elér egy nagy ménescsordát, s kérdi a pásztortól:

– Kié ez a ménescsorda, te pásztor?

Azt mondja a pásztor:

– Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?

– Az a bajom, ördögadta, hogy tova nem messze jön errefelé egy sereg lovas katona, utánuk egy hatlovas hintó. Valaki azt kérdi tőled abból a hintóból, kié ez a ménescsorda. Ha te azt találod felelni, hogy a vasfogú bábáé, azok a katonák mindjárt fejedet veszik. Ha pedig azt mondod, hogy a Virító Pál őnagyságáé, az életed is megmarad, s még szép ajándékot is kapsz mellette.

– De biz én inkább azt mondom, ahogy te mondtad – feleli a pásztor –, mintsem elveszítsem a fejemet.

Csakhamar odaérkezik a hintó, s kérdi a Virító Pál felesége a pásztortól:

– Kié ez a csorda, ménespásztor?

– Ez a Virító Pál őnagyságáé – mondja a pásztor.

– Jól van, jól – azt mondja az asszony –, ezután én leszek a ti asszonyotok, vigyázzatok, nehogy a tolvajok ellopjanak vagy egy lovat a ménesből – s egy csomó aranyat ad a pásztornak.

Mennek már mind tovább s tovább. A róka mindenütt ment elöl, s egyszer meglátja távolról a vasfogú bába kastélyát. Az a kastély pedig olyan volt, amilyen kastélya sem a Zöld királynak, sem más ember fiának ezen a világon nem volt, mert az egy csodálatos aranysarkon fordult. Abban lakott az a vasfogú bába, akitől minden ember félt a környéken, mert olyan istentelen teremtés volt, hogyha valakire megharagudott, azt a fogával szaggatta széjjel haragjában. Emiatt aztán cselédet sem kapott utoljára, s még az utazók is messzire elkerülték a kastélyát. Egyes-egyedül ült a fényes kastélyban, mikor a róka betoppant hozzá. Elkezdi a róka mondani neki nagy lelkendezéssel:

– Ó, te jó asszonyság, mennyire sajnállak én téged, mert igen nagy, felette nagy veszedelem fenyeget, s én azért jövök hozzád olyan nagy sietve, hogyha csak lehet, megmentsem életedet. Elvádoltak téged a király előtt a sok elkövetett gonoszságod miatt, s most küld reád egy sereg katonát avval a parancsolattal, hogy téged elfogjanak, s borsószalmán megégessenek. Nézz csak ki az ablakon, hogy jőnek a katonák tova a lejtőn, befelé. Ugyan porzik az út utánuk!

Kinéz a vasfogú bába a kastély ablakán, s meglátja a sereg katonát, hogy jőnek arrafelé, s úgy megijedt, hogy még a hideg is rázni kezdette, hogy kocogott a vasfoga belé. Azt mondja a rókának nagy reszketve:

– Jaj, édes rókám, tied a kastélyom, fele vagyonom, csak segíts rajtam, mentsd meg az életemet.

A róka fogja magát, kihívja a vasfogú bábát, hátra a csüröskertbe, ott volt egy kazal szalma, annak az oldalába egy lyukat vájtak ketten, jó mélyet, oda bebújt a vasfogú bába. A róka, aló, visszafut a konyhába, hoz egy tüzes üszköt, avval meggyújtja a szalmát, s elégeti a szalmával együtt a vasfogú bábát. Akkor visszament a kastélyba, s ott várakozott, hogy illendő módon fogadhassa Virító Pált.

Csakhamar megérkezett Virító Pál hintóstól, feleségestől s velük a katonák is. A róka bevezérelte őket a sarkonforduló kastélyba, s a királyleány s a katonák mindent igen megcsodáltak. Nagyon örvendeztek, kivált Virító Pál, hogy olyan szerencsésen sült ki a dolog. Azután nagy vendégséget készítettek, tál, kanál elég volt, de istenes ember volt, aki egy kanál levest kapott.

A katonák másnap visszamentek a Zöld királyhoz, hogy hírül vigyék neki, milyen jó helyen hagyták a leányát. Az új házasoké lett az irtózatos vasfogú bába kastélya, s annak minden néven nevezendő vagyona, s ott maradt nekik a hatlovas hintó is.

A rókát Virító Pál ott tartotta egy házban magukkal, ott volt a helye éjszakánként a meleg tűzhelyen. A róka egy éjjel közelebb talált feküdni a tűzhöz, s megperzselődött a szőre.

– Miféle perzsbűz van itt? Én ezt ki nem állhatom – azt mondja az asszony az ágyból, s felkölti az inast, akit magával hozott volt, s avval kivetteti a rókát a konyhába.

Reggel kimegy a házból Virító Pál, szembejön vele a róka, s azt mondja neki:

– No, te Virító Pál, ha a te udvarodban még egyszer úgy bánnak velem, mint az elmúlt éjjel, tudd meg, hogy éppen olyan szegény koldussá teszlek, mint a puszta malomban voltál.

– Ne búsulj, mert jobban gondom lesz rád ezután – azt mondotta neki Virító Pál, s úgy is lett, amint mondotta.

Egy napon a róka félrehívta Virító Pált, s azt mondta neki:

– Hallod-e, te Virító Pál, én elmondom neked az én történetemet, amit mindeddig titokban tartottam előtted. Valamikor én is olyan emberféle voltam, mint te, s mikor immár felcseperedett fickó voltam, hát mi tagadás, a testvéröcsémmel elloptuk volt egy gazdag özvegyasszonynak a kövér lúdját. Az az özvegyasszony aztán elment az ördöngős szigetbe, egy ördöngős vén szüléhez, annak adott egy csomó pénzt, s az rókává változtatott mind a kettőnket. A testvérem nem tudom, hova lett, mert soha hírét nem hallottam, én pedig ide kerültem a te udvarodba.

Virító Pál bevitte a rókát a maga házába, s meghagyta a feleségének és az inasoknak, hogy jól gondját viseljék, mert ő sokat élt szolgálatjában. Akkor elment az ördöngős szigetbe, száz aranyat vitt, s az ördöngős szüle ismét emberré változtatta a rókát.

Onnan hazajött Virító Pál, s egy pompás kis házat építtetett neki, az ő sok szolgálatjáért, s abban lakott élete fogytáig. Virító Pálnak ha valami kényes dolga fordult elő, mindenkor vele megtanácskozta. Ott élnek ma is, a sarkonforduló kastélyban, ha eddig meg nem haltak.

Kriza János meséi

(Részlet Kriza János: Az álomlátó fiú című mesekötetének utószavából.

Írta: Kovács Ágnes)

1949-ben egy szép tavaszi napon arra lett figyelmes a Magyar Tudományos Akadémia szolgálattevő portása, hogy az épület renoválását végző munkások egy csoportja kosárszámra hord fel valami poros, piszkos kéziratokat a pincéből, s azzal tüzelnek az aszfaltolvasztó kazán alatt. Mint régi tudományos-intézeti munkatársnak sehogyan sem tetszett neki ez a dolog, és sietett az Akadémia kéziratgyüjteményébe, hogy jelentést tegyen róla. A helyszínre érkező Gergely Pál, a kéziratgyüjtemény helyettes vezetője, megállapította, hogy a portás aggodalma teljesen indokolt; a kihordott kosarak rendkívül értékes anyagot tartalmaznak: a Kisfaludy Társaság hatvanöt éve elveszettnek hitt kéziratos hagyatéka került napvilágra falbontás következtében a pince egyik zugából.

Az elrongyolódott, penésztől, portól pusztuló papírlapok csak többszöri szárítás, fertőtlenítés és vasalás után váltak olvashatókká. Évekig tartó munkával sikerült a kéziratok nagy részét megmenteni, az együvé tartozó töredékeket összeilleszteni, műfajok, s ahol lehetett, gyűjtők szerint csoportosítani. Gergely Pál megállapította, hogy a 11 000 lapnyi kézirattömeg egy tizedét Kriza János népköltési hagyatéka teszi ki, mely nagyrészt meseszövegekből, néhány ballada és népdalszövegből, valamint hozzá intézett levelekből áll.

Kriza János erdélyi unitárius püspök 1863-ban. Kolozsvárott megjelent Vadrózsák című székely népballada- és népmesegyűjteménye a klasszikus magyar népköltési gyűjtemények közé tartozik. Az eltelt száz esztendő alatt négy kiadást ért meg, s az egykorú folyóiratok is nagy elismeréssel írtak Kriza vállalkozásáról. Ezekből az írásokból megtudjuk, hogy a székely népballadák felfedezője már 1843-ban felhívást tett közzé a székely népköltészet örökbecsű darabjainak az összegyűjtésére. Az 1848-as forradalom dicsőséges hónapjai s azt ezt követő szomorú évek s ezekben Kriza sokféle elfoglaltsága s a nagy család eltartásával járó ezer gondja megakadályozta a mű kiadását. Csak húsz évvel később vált lehetővé számára, hogy nyomtatásban megjelentesse gyűjteményét, illetve annak első kötetét. A második kötet, mivel annak nyomdai költségeit nem tudta előteremteni, kéziratban maradt. A kéziratok Kriza János 1875-ben bekövetkezett halála után a Tudományos Akadémiához kerültek Arany László és Gyulai Pál kezébe, akik abban az időben a Magyar Népköltési Gyűjtemény köteteit szerkesztették. Ők néhány mesét és balladát közöltek is belőle, a többi azonban a Kisfaludy Társaság irattárába került.

1885-ben Arany László kiköltözött az Akadémia palotájából, s kiköltözése után a Kriza-hagyatékot sok más kiadott és kiadatlan kézirattal együtt levitték a pincébe, és itt aludt, akárcsak a mesebeli Csipkerózsika, hatvanöt esztendeig.

Lapozgatva az Akadémia kéziratgyűjteményében immár gondosan bekötve őrzött kéziratot, őszinte tisztelettel gondolunk arra, aki létrehozta, s azokra, akik összegyűjtötték. A Vadrózsákban és a Magyar Népköltési Gyűjteményben megjelent szövegek nyomán Kriza Jánost a székely népballadák felfedezőjének és összegyűjtőjének szoktuk tekinteni, az Akadémia poros pincéjéből előkerült penészes lapok a mesegyűjtő és meseíró Krizát ismertetik meg velünk. A Vadrózsákban mindössze húsz mese jelent meg. Ezeknek értékére jellemző, hogy Benedek Elek valamennyit feldolgozta a Magyar Mese- és Mondavilág című ötkötetes nagy vállalkozásában, s Kropf Lajos egy kivételével mindet lefordította angol nyelvre a Jones–Kropf-féle angol nyelvű magyar népmesegyűjtemény számára, úgyhogy Kriza szép meséit: Szép Palkót, Mirkó királyfit, Tündér Erzsébetet és a többieket jól ismerik nemcsak a magyar gyermekek és felnőttek, hanem a külföldi meseolvasók és mesekutatók is.

A kézirat több mint háromszorosa a nyomtatásban megjelent meséknek. Mennyi égett el 1949-ben, s mennyit ehetett meg a por és a penész, nehéz megállapítani, de hogy nem kevés érték ment veszendőbe, arról tanúskodnak a csonkán, eleje-vége nélkül maradt töredékek.

A kézirat nem egy gyűjtő munkája. A hagyatékban megőrzött levelek segítségével megállapítható, hogy melyik mesét ki küldötte be Krizához. Legjelentékenyebb Marosi Gergely székelykeresztúri igazgató tanár, Tiboldi István kiskedei tanító, Kis Mihály árkosi unitárius pap és Ürmösi József udvarhelyszéki pap gyűjtése. Rajtuk kívül találunk szövegeket Gálfi Sándor, Péterfi Sándor és Gálfalvi István gyűjtéséből, valamint névtelen gyűjtőktől is. Lőrinczi Elek árkosi iskolamester (hiányos) gyűjteménye külön önálló csoportot képez, s külön csoportba foglalhatók azok a mesék, amelyeket maga Kriza gyűjtött, illetve dolgozott át.

Ahány mese annyiféle. Marosi Gergely és Péterfi Sándor egészen modern eljárással gyűjtöttek: kiszemeltek néhány kiváló mesemondót – ezek közül Puskás (Róka) Tamás és Fa Miska neve maradt ránk –, és közvetlenül az ő elmondásuk után írták le a szövegeket. Az ő meséik a legízesebbek, hangjuk a népi beszédmódhoz legközelebb álló. Lőrinczi Elek meséi egykorú iskolai fogalmazványokra emlékeztetnek, s mint a levelekből kitűnik, nem nyerték meg Kriza tetszését. Ezért visszaküldte őket az ugyanabban a faluban élő Kis Mihálynak „visszaszékelesítés” végett. Kis Mihály, a székely mesék és a székely tájnyelv kitűnő ismerője, maga is kiváló mesemondó lehetett. Mint Faragó József megállapította, ugyanattól a mesemondótól, Kóta Gyurka idősrendű árkosi harangozótól, akitől Lőrinczi is gyűjtött volt, hihetőleg ő is meghallgatta ugyanazokat a szövegeket, s ennek a segítségével fogalmazta újra a Lőrinczitől már egyszer leírt meséket. Tiboldi István, „az öreg székely bárdus”, kezdetben egy „asszesszori egyéntől” (tisztviselőtől) gyűjtött meséket, s azokat a népmeséktől távolabb álló, irodalmi, néhol kissé ponyvaízű nyelven dolgozta fel, és semmiképpen sem értette, miért nincsen Kriza megelégedve velük. Végül belátta, hogy eljárásával éppen a mesék egyik legfőbb értéke, a székely népi gondolkodás és beszéd hímpora vész el, s utóbb az „asszesszori egyén” helyett egy kanásztól kezdett gyűjteni. Később feljegyzett meséi ennek következtében sokkal színesebbek, ízesebbek.

A hagyatékban számos szöveg Kriza saját kezeírásával maradt ránk. Ezekről nem állapítható meg, hogy saját gyűjtései-e, vagy pedig csupán feldolgozásai. Nyelvükben Marosi és Kis Mihály, illetőleg Tiboldi és Lőrinczi meséi között állnak. Szerkezetükben a paraszti mesemondóktól származott meséknél egységesebbek, nyelvileg azonban azoknál kevésbé színesek. Sokkal jobban sikerültek azok a Marosi vagy Kis Mihály gyűjtéséből származott mesék, melyeket Kriza igen jó szerkesztő készséggel, nyelv- és stílusérzékkel átsimított, ami annyit jelent, hogy az élő beszéd rögzítése közben előállott zökkenőket hidalta át stilárisan, anélkül, hogy az események menetét megváltoztatta volna.

Kriza munkájának érdeme tehát elsősorban nem a szövegek átírásában van, hanem abban áll, hogy felhívta gyűjtői és később olvasói figyelmét az eredeti népköltési szövegek költői értékeire, s ennek felismerésére és tiszteletben tartására igyekezett ránevelni őket. Örök kár, hogy a nagy jelentőségű munkáját a hivatalos támogatás csekély volta miatt csak olyan kis arányokban, egyéb irányú tevékenysége mellett, a pihenőidejében folytathatta.

Kriza János fiatal korában üde, friss hangú népies verseket írt, később a maga csöppet sem jelentéktelen költői tehetségét egészen a népköltés szolgálatába állította, értékei felismerésére, apró hibái szerető kézzel való kigyomlálására fordította. Célja nem az volt, hogy önmaga vagy gyűjtőtársai számára szerezzen költői hírnevet, a székely népköltészetet akarta halhatatlanná tenni, mely az ő koráig ismeretlen volt. Sikerült felkeltenie nemcsak a magyar olvasóközönség, hanem a nemzetközi mesekutatás érdeklődését is a székely s ezen keresztül a magyar népköltészet szépségei iránt.