Kriza János meséi

(Részlet Kriza János: Az álomlátó fiú című mesekötetének utószavából.

Írta: Kovács Ágnes)

1949-ben egy szép tavaszi napon arra lett figyelmes a Magyar Tudományos Akadémia szolgálattevő portása, hogy az épület renoválását végző munkások egy csoportja kosárszámra hord fel valami poros, piszkos kéziratokat a pincéből, s azzal tüzelnek az aszfaltolvasztó kazán alatt. Mint régi tudományos-intézeti munkatársnak sehogyan sem tetszett neki ez a dolog, és sietett az Akadémia kéziratgyüjteményébe, hogy jelentést tegyen róla. A helyszínre érkező Gergely Pál, a kéziratgyüjtemény helyettes vezetője, megállapította, hogy a portás aggodalma teljesen indokolt; a kihordott kosarak rendkívül értékes anyagot tartalmaznak: a Kisfaludy Társaság hatvanöt éve elveszettnek hitt kéziratos hagyatéka került napvilágra falbontás következtében a pince egyik zugából.

Az elrongyolódott, penésztől, portól pusztuló papírlapok csak többszöri szárítás, fertőtlenítés és vasalás után váltak olvashatókká. Évekig tartó munkával sikerült a kéziratok nagy részét megmenteni, az együvé tartozó töredékeket összeilleszteni, műfajok, s ahol lehetett, gyűjtők szerint csoportosítani. Gergely Pál megállapította, hogy a 11 000 lapnyi kézirattömeg egy tizedét Kriza János népköltési hagyatéka teszi ki, mely nagyrészt meseszövegekből, néhány ballada és népdalszövegből, valamint hozzá intézett levelekből áll.

Kriza János erdélyi unitárius püspök 1863-ban. Kolozsvárott megjelent Vadrózsák című székely népballada- és népmesegyűjteménye a klasszikus magyar népköltési gyűjtemények közé tartozik. Az eltelt száz esztendő alatt négy kiadást ért meg, s az egykorú folyóiratok is nagy elismeréssel írtak Kriza vállalkozásáról. Ezekből az írásokból megtudjuk, hogy a székely népballadák felfedezője már 1843-ban felhívást tett közzé a székely népköltészet örökbecsű darabjainak az összegyűjtésére. Az 1848-as forradalom dicsőséges hónapjai s azt ezt követő szomorú évek s ezekben Kriza sokféle elfoglaltsága s a nagy család eltartásával járó ezer gondja megakadályozta a mű kiadását. Csak húsz évvel később vált lehetővé számára, hogy nyomtatásban megjelentesse gyűjteményét, illetve annak első kötetét. A második kötet, mivel annak nyomdai költségeit nem tudta előteremteni, kéziratban maradt. A kéziratok Kriza János 1875-ben bekövetkezett halála után a Tudományos Akadémiához kerültek Arany László és Gyulai Pál kezébe, akik abban az időben a Magyar Népköltési Gyűjtemény köteteit szerkesztették. Ők néhány mesét és balladát közöltek is belőle, a többi azonban a Kisfaludy Társaság irattárába került.

1885-ben Arany László kiköltözött az Akadémia palotájából, s kiköltözése után a Kriza-hagyatékot sok más kiadott és kiadatlan kézirattal együtt levitték a pincébe, és itt aludt, akárcsak a mesebeli Csipkerózsika, hatvanöt esztendeig.

Lapozgatva az Akadémia kéziratgyűjteményében immár gondosan bekötve őrzött kéziratot, őszinte tisztelettel gondolunk arra, aki létrehozta, s azokra, akik összegyűjtötték. A Vadrózsákban és a Magyar Népköltési Gyűjteményben megjelent szövegek nyomán Kriza Jánost a székely népballadák felfedezőjének és összegyűjtőjének szoktuk tekinteni, az Akadémia poros pincéjéből előkerült penészes lapok a mesegyűjtő és meseíró Krizát ismertetik meg velünk. A Vadrózsákban mindössze húsz mese jelent meg. Ezeknek értékére jellemző, hogy Benedek Elek valamennyit feldolgozta a Magyar Mese- és Mondavilág című ötkötetes nagy vállalkozásában, s Kropf Lajos egy kivételével mindet lefordította angol nyelvre a Jones–Kropf-féle angol nyelvű magyar népmesegyűjtemény számára, úgyhogy Kriza szép meséit: Szép Palkót, Mirkó királyfit, Tündér Erzsébetet és a többieket jól ismerik nemcsak a magyar gyermekek és felnőttek, hanem a külföldi meseolvasók és mesekutatók is.

A kézirat több mint háromszorosa a nyomtatásban megjelent meséknek. Mennyi égett el 1949-ben, s mennyit ehetett meg a por és a penész, nehéz megállapítani, de hogy nem kevés érték ment veszendőbe, arról tanúskodnak a csonkán, eleje-vége nélkül maradt töredékek.

A kézirat nem egy gyűjtő munkája. A hagyatékban megőrzött levelek segítségével megállapítható, hogy melyik mesét ki küldötte be Krizához. Legjelentékenyebb Marosi Gergely székelykeresztúri igazgató tanár, Tiboldi István kiskedei tanító, Kis Mihály árkosi unitárius pap és Ürmösi József udvarhelyszéki pap gyűjtése. Rajtuk kívül találunk szövegeket Gálfi Sándor, Péterfi Sándor és Gálfalvi István gyűjtéséből, valamint névtelen gyűjtőktől is. Lőrinczi Elek árkosi iskolamester (hiányos) gyűjteménye külön önálló csoportot képez, s külön csoportba foglalhatók azok a mesék, amelyeket maga Kriza gyűjtött, illetve dolgozott át.

Ahány mese annyiféle. Marosi Gergely és Péterfi Sándor egészen modern eljárással gyűjtöttek: kiszemeltek néhány kiváló mesemondót – ezek közül Puskás (Róka) Tamás és Fa Miska neve maradt ránk –, és közvetlenül az ő elmondásuk után írták le a szövegeket. Az ő meséik a legízesebbek, hangjuk a népi beszédmódhoz legközelebb álló. Lőrinczi Elek meséi egykorú iskolai fogalmazványokra emlékeztetnek, s mint a levelekből kitűnik, nem nyerték meg Kriza tetszését. Ezért visszaküldte őket az ugyanabban a faluban élő Kis Mihálynak „visszaszékelesítés” végett. Kis Mihály, a székely mesék és a székely tájnyelv kitűnő ismerője, maga is kiváló mesemondó lehetett. Mint Faragó József megállapította, ugyanattól a mesemondótól, Kóta Gyurka idősrendű árkosi harangozótól, akitől Lőrinczi is gyűjtött volt, hihetőleg ő is meghallgatta ugyanazokat a szövegeket, s ennek a segítségével fogalmazta újra a Lőrinczitől már egyszer leírt meséket. Tiboldi István, „az öreg székely bárdus”, kezdetben egy „asszesszori egyéntől” (tisztviselőtől) gyűjtött meséket, s azokat a népmeséktől távolabb álló, irodalmi, néhol kissé ponyvaízű nyelven dolgozta fel, és semmiképpen sem értette, miért nincsen Kriza megelégedve velük. Végül belátta, hogy eljárásával éppen a mesék egyik legfőbb értéke, a székely népi gondolkodás és beszéd hímpora vész el, s utóbb az „asszesszori egyén” helyett egy kanásztól kezdett gyűjteni. Később feljegyzett meséi ennek következtében sokkal színesebbek, ízesebbek.

A hagyatékban számos szöveg Kriza saját kezeírásával maradt ránk. Ezekről nem állapítható meg, hogy saját gyűjtései-e, vagy pedig csupán feldolgozásai. Nyelvükben Marosi és Kis Mihály, illetőleg Tiboldi és Lőrinczi meséi között állnak. Szerkezetükben a paraszti mesemondóktól származott meséknél egységesebbek, nyelvileg azonban azoknál kevésbé színesek. Sokkal jobban sikerültek azok a Marosi vagy Kis Mihály gyűjtéséből származott mesék, melyeket Kriza igen jó szerkesztő készséggel, nyelv- és stílusérzékkel átsimított, ami annyit jelent, hogy az élő beszéd rögzítése közben előállott zökkenőket hidalta át stilárisan, anélkül, hogy az események menetét megváltoztatta volna.

Kriza munkájának érdeme tehát elsősorban nem a szövegek átírásában van, hanem abban áll, hogy felhívta gyűjtői és később olvasói figyelmét az eredeti népköltési szövegek költői értékeire, s ennek felismerésére és tiszteletben tartására igyekezett ránevelni őket. Örök kár, hogy a nagy jelentőségű munkáját a hivatalos támogatás csekély volta miatt csak olyan kis arányokban, egyéb irányú tevékenysége mellett, a pihenőidejében folytathatta.

Kriza János fiatal korában üde, friss hangú népies verseket írt, később a maga csöppet sem jelentéktelen költői tehetségét egészen a népköltés szolgálatába állította, értékei felismerésére, apró hibái szerető kézzel való kigyomlálására fordította. Célja nem az volt, hogy önmaga vagy gyűjtőtársai számára szerezzen költői hírnevet, a székely népköltészetet akarta halhatatlanná tenni, mely az ő koráig ismeretlen volt. Sikerült felkeltenie nemcsak a magyar olvasóközönség, hanem a nemzetközi mesekutatás érdeklődését is a székely s ezen keresztül a magyar népköltészet szépségei iránt.