Halász Józsi – Kriza János meséje

Egyszer volt egy szegény halászember, annak semmije sem volt az ég alatt, csak a felesége s egy nagy kamasz fia, Józsi.

Meghal egyszer mind a két öreg egyszerre, s ottmarad Józsi egyedül. Beáll a kemence mögé, s onnan ki nem jő, amíg apját, anyját el nem temetik. Ott ült még vagy három nap a temetés után is, amíg úgy istenigazában meg nem éhezett. Akkor eszébe jutott, hogy őt az apja, amíg élt, halászásból tartotta. Ő is fogja a hálót, s elmegy halászni a gát alá. Úgy meghalászott, hogy a tenyeréről a bőr mind lement, mégsem fogott egy árva halat sem. Azt mondja utoljára:

– Én még egyszer beleteszem a hálót, de ha most sem lesz benne hal, tudom isten, világgá megyek.

Beleereszti a vízbe a hálót Halász Józsi, egy kis idő múlva kihúzza, hát egy szép kis aranyhal volt benne. Elgondolja magában, hogy odaadja a földesúrnak, bár egy nap robotot elenged érte.

Hazaviszi a halat, kiteszi egy tányérba, hát a hal kiugrik a tányérból, s olyan szép kisasszony penderedik belőle, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Azt mondja a kisasszony:

– No, te Halász Józsi, én a tied, te az enyém, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el egymástól.

Nem kellett Józsinak kétszer mondani, egyből megesküdtek, s éltek, mint Tuba, s Tubáné.

Azt kérdi egyszer az asszony:

– Te Józsi, valahol valami kicsi földetek nem volt-e?

Azt feleli az ura rá:

– De nekünk volt, csak az apám szegény ember volt, s rendre mind eladogatta. Hanem látod ott tova azt a magas hegyet? Az nem kellett senkinek, az nem adódott el.

Azt mondja a felesége:

– Sétáljunk ki, nézzük meg.

Kimennek, megkerülik az egész földet szélére, hosszára, barázdáról barázdára. Mikor megkerülték, azt mondja az asszony:

– Üljünk le, szívem, erre a barázdára, pihenjünk egyet.

Leülnek oda, s Józsi leteszi a fejét a felesége ölébe. Azt várta csak az asszony, hogy elaludjék, kihúzza magát a feje alól, szépen ruhát tesz alája. Odább lép vagy kettőt, azután előveszi a nagy hétrét ostorát, kinyújtja, s olyat csattant vele, hogy hetedhét országon keresztül hallatszott. Amennyi sárkány a világon volt, mind előjött:

– Mit parancsol, felséges asszonyunk?

– Én azt parancsolom, hogy erre a helyre olyan kastélyt építsetek, hogy olyan a világon több ne legyen. Ami szükséges, minden meglegyen benne: nyolc ökörnek istálló, abban nyolc ökör, két legény mellette, a túlsó istállóban nyolc ló legyen, két kocsis mellette. Hat asztag a csűrkertben, tizenkét cséplőember a csűrben.

Még jóformán ki sem mondta a száján, meglett minden egyből. Olyan gazdaságban ébredt meg Halász Józsi, hogy nem győzte a szeméből kidörzsölni az álmot.

Nem akarta elhinni, hogy ébren van, s nem álmodja ezt a sok minden gyönyörűséget.

– Ében vagy, édes uram, ébren, kelj fel szaporán, s láss a dolog után.

Bezzeg azután Józsi nem mondta soha, hogy nincs mit enni, nincs mit tenni. Olyan gazda lett belőle, hogy csodájára jártak hét pusztahatárban.

Azt mondja egyszer a feleségének:

– Te asszony, én elmegyek földesuramhoz, s meghívom mihozzánk vasárnapra ebédre.

– Ne menj el, Józsi, mert kifogysz a gazdaságból, de még énbelőlem is.

De így, de úgy, ő meghívja. Befogat hat lovat hintó elejébe, felül, elhajtat a földesúr kapuja elé. Leszáll a hintóból, bemegy a kapun. Az udvaron ott faragott három ács. Köszön nekik illendőképpen, az ácsok fogadják, s mikor elhalad mellettük, könyökön lökik egymást:

– Odanézz, te, hogy kivakaródzott az a boldogtalan Józsi!

De Józsi úgy tett, mintha nem is hallotta volna ezt a beszédet. Kihúzta magát, s bekopogott a földesurához:

– Jó napot, nagyságos úrfi!

– Neked is jó napot, Halász Józsi! Mi jóban jársz?

– Holnap vasárnap van, s meghívnám a nagyságos úrfit mihozzánk ebédre, jó szívvel látnám.

– El is megyek, Józsi. Úgysem láttam még a gazdaságodat, pedig már elhozták a hírét az emberek.

Na, jól van, befogat másnap a nagyságos úrfi is négy lovat, s elhajtat Józsihoz. Megállnak a palota előtt, Józsi kifut, lesegíti a nagyságos úrfit, kartőn fogja, s bevezeti a házba. Asztal mellé ülnek, esznek, isznak kedvükre.

Kérdi egyszer az uraság:

– Hát a feleséged hol van, Józsi? Szeretném meglátni.

– Szemérmetes asszony a feleségem, nem szeret férfiak között ülni.

Hát csak esznek, isznak tovább, jól mulatnak. Volt bor, étel, ital elegendő, csak az asszony nem került elő.

„Majd meglátom máskor” – gondolta magában a nagyságos úrfi, azzal megköszönte a szíves vendéglátást, előparancsolta a hintót, felült rá s elhajtatott. Ahogy visszapillant, meglátja az ablakban a Józsi feleségét. Vagy a sok jóféle étel, ital, vagy a szép asszony látása úgy megártott a nagyságos úrfinak, hogy mikor hazaért, úgy kellett leszedni a hintóból, hetvenhétszer kirázta a hideg.

– Vess ágyat, inas, mert vége az életemnek!

Ágyat vet az inas, lefekteti a nagyságos úrfit.

Reggel a három faragóember mind várja a nagyságos úrfit, de csak nem jön elő. Azt mondja az egyik ember:

– Elmegyek be, megnézem, miért nem jön ki, máskor már virradatkor kint volt.

Bemegy az ács, köszön, de a nagyságos úrfi nem is fogadja.

– Tán beteg a nagyságos úrfi?

– Én az,s meg is halok, ha az enyém nem lesz Halász Józsi háza s felesége.

Kimegy az ács, s mondja a társainak, hogy mi a baj. Tanakodni kezdenek együtt, hogy hogy segíthetnének rajta. Egyik azt találja ki, hogy azt a nagy kőoszlopot, ami a nagyságos úrfi ablaka alatt van, Józsi hányassa el, a helyét ültesse be szőlőfával, a szőlő érjék is meg éjszaka, abból egy kupát a nagyságos úrnak tegyen be reggelre, mert ha nem, a nagyságos úré lesz a palotája is s a felesége is.

Mikor ezt a nagyságos úrfi meghallja, nyomban meggyógyul, s elküldi a kocsist Halász Józsi után.

Jónapot köszön a kocsis, Józsi fogadja, kérdi, mi újság.

– Ide küldött a nagyságos úrfi, azon nyomban jöjjön fel a palotára!

Befogatja megint Józsi a hat lovat, felül a hintóba, elhajtat a nagyságos úrhoz. Leszáll, bemegy, köszön, s azt kérdi:

– Miért hívatott, földesuram?

– Én azért – azt mondja az úrfi –, hogy látod azt a kőoszlopot az ablak alatt?

– Látom, nagyságos úr.

– Azt az éjjel hányd el, annak a helyét ültesd be szőlőfával, a szőlő reggelre érjék is meg, annak a levéből tégy egy kupát az asztalomra, mert ha nem, kifogysz a házadból s a feleségedből.

– Megbúsul Józsi, el se búcsúzott, még a kapun belül volt, onnan szökött a hintóba bánatában.

– Téríts, kocsis, hazafelé, hadd menjünk el még egyszer haza.

Hazaérkeznek, leszáll Józsi a hintóból. Kérdi a felesége:

– Miért hívatott, szívem?

– Engem azért, hogy a kőoszlopot az ablaka elől hányjam el, a helyét ültessem be szőlőfával, a szőlő reggelre érjék is meg, s annak a levéből egy kupát tegyek az asztalára, mert ha nem, kifogyok minden gazdaságomból, de még tebelőled is.

– Kisebb gondod is nagyobb legyen annál. Egyél, igyál, s feküdjél le.

Estére kerekednek. Kimegy a Józsi felesége hátra a csűrkertbe, kiereszti a nagy ostort, olyant csattant egyet, hogy hetedhét országon keresztül hallott. Elé jön, amennyi sárkány van, mind:

– Mit parancsol, felséges asszonyunk?

Azt mondja az asszony:

– Látjátok tova azt a nagy udvart, a nagyságos úrét?

– Igenis, látjuk.

– Menjetek el oda. Van egy kőoszlop az ablak alatt, azt hányjátok el, annak a helyét ültessétek be szőlőfával, annak a levéből holnap reggelre egy kupával az úrfi asztalán legyen.

Mikor hajnalodik, a bor készen van, viszik Józsihoz. Józsi fogja magát, nem fogat be, csak úgy gyalogszerrel lefut az udvarba. Mikor virradt, odaérkezett. Sehol se lát senkit, az ablakot kinyitja, beteszi az üveget az asztalra, s avval hazamegy.

Mikor szépen virradt, egyszer a nagyságos úrfi megfordul az ágyában, hát az ablakon úgy süt be a nap, hogy hétágra. Mindjárt visszaesik az ágyba, még hétszerte betegebb lett.

Várják az ácsok odakinn, de csak nem jön. Azt mondja a nagyobbik a középsőnek:

– Eredj, menj el, nézd meg, mi oka, hogy nem akar kijönni. Én átallom, tegnap is én voltam.

Azt mondja a középső:

– Jól van, bemegyek én, s egyből megtudom.

Bemegy, s jónapot köszön a nagyságos úrfinak. Hát a nagyságos úrfi még rosszabbul van. Azt mondja az ácsnak:

– Még hétszerte betegebb vagyok. Ezt is megtette az a kutya Józsi! Soha a háza, felesége enyém nem lesz!

– Hagyja el, nagyságos úr, majd kitalálunk hárman valamit.

Kimegy az ács a másik kettőhöz. Faragni kezdenek, tanakodni kezdenek. Azt mondja a nagyobbik:

– Te vagy a középső, én egyre tanítottam, te is tanítsd másra.

Azt mondja a középső:

– Én azt gondoltam, hogy a kapu elé csináltasson Józsi egy ezüsthidat, a hídnak a két végét különbnél különb fákkal ültesse be az éjszaka, azokon különbnél különb madarak csirikoljanak hajnalra. Ezt már nem teszi meg. Kifogy a gazdaságából s a feleségéből Józsi.

Mikor kimegy nagy sokára a nagyságos úrfi, nyomban elmondják neki, mit találtak fel. Erre a nagyságos úrfi a kocsist egybe előhívatja, lóra ülteti, s elküldi Józsihoz, hogy hívja be.

Odaérkezik a kocsis, jónapot köszön, Józsi fogadja. Kérdi, mi újság.

– Ide küldött a nagyságos úrfi, hogy jöjjön be.

– Mondd meg, hogy be fogok menni.

Józsi is kimegy, előállítja a kocsist:

– Hat lovat a hintó eleibe!

Odaállnak a palota eleibe. Józsi felül a hintóba, az inas elöl. Eljön be a nagyságos úrfihoz, megáll a kapuban, leszáll a hintóból, bemegy:

– Jó napot, földesuram, megjelentem a parancsolatodra!

– Azért hívattalak, hogy a kapum eleibe ezüsthidat csinálj, a két végét különbnél különb fával ültesd be, annak az ágán különbnél különb madarak csirikoljanak hajnalra, mert ha nem, kifogysz a gazdaságból s az asszonyból is.

Megbúsulja magát Józsi, el se búcsúzik. Mikor a kapuig érkezik, onnan a hintóba szökik, azt mondja a kocsisának:

– Fordulj hazafelé!

Hazaérkeznek, megáll a palota ajtaja előtt, bemegy nagy szomorúan. Kérdi a felesége:

– Hát te, szívem, miért vagy olyan szomorú?

– Hogyne volnék, mikor azt mondta, hogy én neki csináljak ezüsthidat, különbnél különb fával ültessem be a két végét, annak az ágán különbnél különb madarak csirikoljanak holnap reggelre, mert ha nem, kifogyok minden gazdaságomból s tebelőled is.

– Ne búsulj, szívem – azt mondja az asszony –, egyél, igyál, s feküdjél le, nyugodjál.

Kimegy a felesége a nagy ostorral a csűrkertbe, kinyújtja a nagy ostort, olyat csattant egyet, hetedhét országon keresztül hallott. Amennyi sárkány,mind előjött.

– Mit parancsol, felséges asszonyom?

– Azt parancsolom, menjetek el oda, ahol voltatok a múltkor, ahhoz a nagyságos úrfihoz, csináljatok ezüsthidat neki, különbnél különb fával ültessétek be a két végét, különbnél különb madarak csirikoljanak minden ágán.

Mikor szépen hajnallott, a sárkányok mindennel készen lettek. De a madarak úgy csirikoltak, hogy az egész falu felkelt. Egy fülemile nagy szájjal azt mondja az úrfinak:

– Amit az Isten másnak ad, ne kívánd el, amit neked ad, érd be avval!

Meghallja az úrfi a fülemile beszédét, felül nagy ijedten, hát az ezüsthídnak a világa úgy megüti, hogy egy cseppet sem lát. Még hétszerte betegebb lesz.

Reggel mennek az ácsok az úrfihoz munkára, de a kapun nem tudnak bemenni, úgy elvette a szemük világát a nagy fényesség. Más kapun kerülnek be, faragni kezdenek. Azt mondja a középső a legkisebbnek:

– Menj be, nézd meg a nagyságos úrfit, mi az oka, hogy nem jön ki.

Bemegy a legkisebbik ács, jónapot köszön, kérdi:

– Talán rosszul van, nagyságos úrfi?

– Jaj – azt mondja –, még hétszerte betegebb vagyok.

Azt mondja a kisebbik faragó:

– Nagyságos úrfi, mit gondoltam én az éjjel? Én olyat, hogy azt Józsi, tudom, meg nem tudja tenni.

– Mit, te faragó?

– Én azt – azt mondja –, hogy hívja meg vasárnapra Halász Józsi Szent Pétert a nagyságos úrfihoz ebédre.

Megörvend az úrfi, no, ez igazán jó lesz, ezt biztosan nem tudja megtenni. Egyszeribe előkiáltja az inast:

– Menj el, te inas, hamarabb jársz, hívd el Józsit ide.

El is megy az inas, jónapot köszön. Józsi fogadja, kérdi, mi újság,

– Azért küldött a nagyságos úrfi, hogy jelenjen meg nála minél előbb.

– Mondd meg, el fogok menni.

Befogat Józsi, elmegy, be az udvarba az úrfihoz, jónapot köszön, a nagyságos úrfi fogadja.

– Megjelentem a parancsolatra.

– Nem parancsolok, csak mondok. Azt mondom, hogy Szent Pétert magát hívd meg ebédre vasárnapra hozzám, mert ha nem, kifogysz a fényes palotádból s a szépasszony feleségedből.

Megbúsul Józsi még hétszer inkább, mint annak előtte. El se búcsúzik, felszökik a hintóba, bemegy a palotába. Kérdi a felesége:

– Miért hívott, szívem?

– Hát azért, hogy én Szent Pétert hívjam meg ebédre hozzá vasárnapra, mert ha nem, kifogyok minden gazdaságomból, de még tebelőled is.

Azt mondja az asszony a kocsisnak:

– Hozd el az esztendős csikót, a rongyosabbat, a pricsnyerget tedd a hátára, az ezüstkantárt a fejébe. – Mondja az urának:

– Ülj fel a hátára!

Felül Józsi, elbúcsúzik. Abból a helyből megszöki magát az esztendős csikó nagy rongyosan, repül egyenesen az égbe. Amíg felérkezett, a rongyosság mind lehullott róla. Megérkeznek az ég kapujához, koppantanak rajta. Szent Péter megnyitja.

Kérdi Józsitól:

– Mi jóban jársz, te szegény ember?

– Azért jöttem, hogy meghívjam kegyelmedet a földesuramhoz vasárnapra ebédre.

– Mondd meg, te szegény ember, el is megyek. Egy földet vessen be árpával ma, az árpa érjék is meg, annak a kenyeréből egyem én vasárnap ebédet. Egy meddő tehene borjazzon meg, annak a húsát rántsák ki melléje.

Elbúcsúzik Józsi, lerepül onnan a rongyos csikó. Utána kiált Szent Péter:

– Eredj csak bátran, mert talpra esel.

Hazaérkezik Józsi, elveti az árpát, s azt mondja a feleségének:

– No, én elmegyek a földesuramhoz, átadom a parancsolatot.

El is megy, bemegy a kapun, koppant az ajtón. Mikor lépne be, azt mondja a nagyságos úr.

– Ne is jöjj errébb!

– Nem is akarok. Amit reám bízott, megtettem, amit izentek, azt is megmondom. Szent Péter azt izeni, hogy egy földet vessen be árpával, az árpa érjék meg, annak a kenyeréből kíván ebédet enni. Egy meddő tehene borjazzon meg, annak a húsát rántsák ki melléje.

Megbúsul a nagyságos úrfi. Azt mondja Józsi:

– Csak búsulj, földesuram, engem is eleget búsítottál, búsulj most már te is!

Avval elbúcsúzik Józsi, elmegy haza. Amikor hazaérkezik, hát már sül is az árpakenyér, a tehén is megborjúzott, a hús is rántódik. Látja, hogy Szent Péter már le is jött az égből, s lépeget az úton a nagyságos úrfi háza felé. Mikor a kapuhoz ér, azt kiáltja az úrfi:

– Menjetek, zárjátok be a kaput, ne jöhessen be!

Azt mondja Szent Péter:

– Jól van, nem is akartam én bemenni, úgyis vár már engem a délebéd ennél a szegény embernél.

Elmennek ketten ki a hegyre. Mikor mennének felfelé az oldalon, azt mondja Szent Péter Halász Józsinak:

– Nézz vissza, Józsi, mit látsz?

Visszanéz Józsi, hát a nagyságos úrfi egész udvarát, minden gazdaságát ellepte a víz.

Kifut a Józsi felesége, behívja Szent Pétert szíves szóval. Bemegy Szent Péter, asztal mellé ül, jóllakik az egynapos árpa kenyerével s az egynapos borjú húsával. Aztán megáldotta Halász Józsit és a feleségét, s visszament az égbe. Attól a naptól fogva a kenyér s a hús az asztalfiából el nem fogyott soha. Keressék fel kigyelmetek is halász Józsit, s meglátják, hogy igazat beszéltem.

Virító Pál – Kriza János meséje

Egyszer tizenkét vadász, mikor, mikor nem, nincs megírva, vadászott egy nagy sűrű erdőben. A kopók egyszer csak hajtani kezdtek egy rókát, a róka pedig, hogy kikaphatott az erdőből, egyenesen befutott egy rongyos malomba. Kérlelni kezdte a molnárt, hogy rejtse el őt valahova, mert ha a vadászok itt teremnek, vége az életének.

A molnár felkapta a rókát a két hátulsó lábánál fogva, bevetette egy üres szuszékba, s ráverte a lakatot. A vadászok csakhamar odaérkeznek, s kérdezik, hogy hova lett a róka. A molnárnak tudni kell róla, mert látták, hogy éppen a malomba futott be a kopók elől. A molnár azt felelte, hogy ő nem tud róla semmit, lehet, hogy itt a malomárok mellett elrejtette magát a nádasba. A vadászok keresték egy darabig a rókát, de hogy nem találták, elmentek vissza az erdőbe.

Mikor a vadászok már messze jártak, a róka kérni kezdte a molnárt, hogy bocsássa ki őt a szuszékból. A molnár ki is vette, s a róka azt mondta neki:

– No, te molnár, amiért magtartottad az életemet, én sem leszek háládatlan hozzád. Most elég szegény vagy ebben a rongyos malomban, de meglátod, úrrá teszlek – avval elbúcsúzott s elfutott.

Nem telt bele három nap, s megint beállított a róka a malomba, egy nagy rézgomolyát hozott a szájában, s azt mondta:

– No, te molnár, te Virító Pál – így hívták a molnárt –, ezt a gomolyát tedd el jó helyre, hogy ebben hiba ne legyen, ezen semmi karcolás ne essék, még jó hasznát veheted, ha a szerencse megsegít – avval megint elfutott.

Harmadnap újra beállított a róka, hozott a molnárnak egy ezüstgomolyát, s azt mondotta:

– Ennek is jól gondját viseld, hogy el ne vesszen, benne semmi hiba ne legyen.

Egy darab ideig oda volt a róka valahova, s tova tíz nap múlva hozott a molnárnak egy aranygomolyát, s evvel a szóval adta a kezébe:

– No, te Virító Pál, már erre ugyan vigyázz, hogy el ne vesszen, vagy valami karcolás ne essék rajta, mert ez már többet ér a másik kettőnél.

A molnárnak nem volt más jobb helye szegénynek, hanem beletette a három gomolyát abba az üres szuszékba, melybe a rókát zárta volt, s feltette rá a lakatot. A gomolyák ott hevertek vagy három hónapig, s amikor a három hónap eltelt, eljött a róka, s elkérte a rézgomolyát a molnártól.

– Hát te ezt mért veszed vissza tőlem, ha nekem ajándékoztad egyszer? – kérdi tőle a molnár.

– Tudom én, mit csinálok – mondja neki a róka –, te csak bízz rám mindent, a boldogságodat kívánom.

Egy városban, nem messze lakott a Zöld király. Annak volt egy igen-igen szép leánya. A róka elvitte a rézgomolyát ennek a királynak, s azt mondta neki:

–  Virító Pál őnagysága tisztelteti felségedet, s evvel a csekély ajándékkal kíván kedveskedni, míg többel is szolgálhat.   

– Köszönettel vesszük – mondotta a király –, de szeretnők személyesen is látni Virító Pál őnagyságát, szívesen elfogadnók a látogatását. Ne felejtsd el neki megmondani.

A róka harmadnap múlva elkérte az ezüstgomolyát is a molnártól, s azt is elvitte a Zöld királynak. A király megköszönte az ajándékot, s akkor is azt mondotta:

– Bár láthatnók már őnagyságát! Nem valami alávaló személy lehet, ha efféle ajándékkal tud szolgálni.

A róka eltávozott a király udvarából, s egy hét múlva elkérte az aranygomolyát is a molnártól. Elvitte a Zöld királynak, s azt mondta neki:

– Virító Pál őnagysága harmadszor is tisztelteti felségedet, s újabban is kíván egy kis ajándékkal kedveskedni.

A királynak egész háza népe csodálkozott a fényes ajándékon, nézegették az aranygomolyát, s azt mondották a rókának, hogy Virító Pál őnagyságát tisztelik, s mielőbb elvárják az udvarban. Hadd lássák, miféle előkelő ember az, aki ilyenekkel tud kedveskedni.

A róka megígérte a királynak, hogy nemsokára udvarába fogja kísérni Virító Pál őnagyságát. Avval visszament a molnárhoz, s elbeszélte neki, hogy hova vitte ő a gomolyákat, s hogy a Zöld király mennyire óhajtja őt látni. Sürgetni kezdte hát a molnárt.

– No, csak készülj s menjünk, mert várnak erősen.

– Én menjek, én? Én tudom, hogy sohasem, ilyen rongyosan, egy király eleibe, hogy szégyenkezzem s pironkodjak. Nem megyek biz én, ha a gomolyák mind odavesznek is. Eredj el te, ha neked úgy tetszik, de én tudom, sohasem.

– Ne félj te semmit – azt mondja a róka –, csak fogadd meg, amit mondok, s én mindent eligazítok a legjobb módon.

Megbátorodik a molnár, s elindulnak ketten. Mikor egy nagy erdőn mennek keresztül, s leülnek egy keveset pihenni, azt mondja a róka a molnárnak:

–    Van acél s kova nálad? Tudsz vele tüzet csinálni? Ki tudsz ütni?

–    Én ki – azt mondja a molnár. Ki is ütött, s jó tüzet csináltak.

Mikor a legjobban lobogott a tűz, a róka levetkeztette a molnárt anyaszült meztelenre, s a rongyos ruháját bedobta a tűzbe, s az mindenestől fogva hamuvá égette. Volt a közelben egy nagyon nagy bükkfa, abba beállította a molnárt mezítelen, s meghagyta neki, hogy onnan ki ne mozduljon, amíg ő vissza nem jön, s fel nem öltözteti a legszebb ruhába. Avval elfutott, egyenesen a Zöld királyhoz. Mikor a király meglátta, hogy megint egyedül jön, azt kérdezte tőle:

–    Hát ugyan most sem jött el Virító Pál őnagysága?

–    Jaj, elindultunk volt mi őnagyságával – azt monda a róka –, de amint jöttünk a nagy erdőben, hat lóval, hintóval, tizenkét tolvaj csak kirohant a sűrűből, mind fegyveresen, a hatlovas hintót elrabolták, s el is hajtották. Virító Pál őnagyságának minden pénzét elvették, lehúzták róla a drága köntösét is, s anyaszült mezítelen hagyták. Szégyenletében beállott egy bükkfa odvába, s ott várakozik, amíg én valami köntöst viszek valahonnan, hogy felöltöztessem.

Erősen sajnálta a király, szánakozott Virító Pál őnagyságán, de nem késett, hanem egyszeribe befogatott hat lovat a maga hintójába, beleültetett két inast, s elküldte a legdrágább királyi ruháját, hogy abba öltöztessék fel Virító Pált, s úgy hozzák el a hintón az ő udvarába.

Elindultak hát a hintóval, s mikor az odvas fától egy puskalövésre voltak, azt mondja a róka az inasoknak:

– Ti csak álljatok meg egy kevés ideig itt, míg én felöltöztetem őnagyságát, mert a szemérem nem engedi, hogy így szem előtt öltözködjék.

Veszi a róka a drága köntöst, viszi az odvas fához, kihívja Virító Pált az odúból. Ott közel volt egy tó, abba beleállítja, s mind felmos rá egy rúd szappant, hogy egészen megfehérült, s akkor felöltöztette a Zöld király ruhájába, s azután elvezette a hintóhoz. Hogy az inasok meglátták, kétfelől karonfogták, felültették a hintóba, s bevitték a király udvarába. A király kijött Virító Pál elé a palotából, meghajtotta magát, s köszöntötték egymást annak rendje s módja szerint, s a két inas bevezette a várva várt vendéget a király fényes palotájába.

Virító Pál ott mulatott a királyi udvarban néhány hétig, s mivel ügyibe való legény volt, s jól is forgolódott, a király leánya igen megszerette. Addig s addig, hogy utoljára megesküdtek együtt a király s a királyné beleegyezésével.

Mikor egy hónap telt volt el a lakodalmi nagy vendégség után, s Virító Pál a feleségével karonfogva kint sétált egyszer a kertben, azt mondotta neki az új asszony:

– Édesem, szeretném, ha elmennénk, hogy lássam meg én is a te udvarodat s jószágodat. Úgy hiszem, neked még pompásabb kastélyod van, mint ez a mienk.

– Ó, kincsem – azt mondja rá Virító Pál –, ha mi egyszer oda elmegyünk, onnan többet ide vissza egyszer sem jöhetünk.

– Nem bánom én, ha nem jöhetünk is, mert én veled akárhol ellakom ezen a világon.

Ezen úgy megijedt Virító Pál, hogy szinte kétségbeesett, mert neki bizony egy talpalatnyi jószága sem volt, sehol az isten földjén. Elgondolta, hogy mekkora szégyent fog ő vallani, ha kimegy ebből a kastélyból. Mit volt mit tenni, csak rá kellett szánja magát, s elment, hogy elmondja búját-baját a rókának. De a róka biztatta, hogy semmit se gyötrődjék, csak induljon, el bátran, majd csak jól fog kisülni a dolog.

Felkészültek hát másnap, a király befogatott hat lovat egy hintó eleibe, s abba beült Virító Pál feleségestől. A király egy század katonát is rendelt melléjük bátorság okáért. Elbúcsúztak egymástól, s elindultak. A róka mindenütt elöl ment, s ahogy megy, elér egy nagy tehéncsordát s megkérdi:

– Pásztor, kié ez a tehéncsorda?

A pásztor azt feleli neki:

– Ez a vasfogú bábáé, mi bajod van vele?

– Az a bajom, ördögadta – azt mondja a róka –, hogy itt hátul jön egy sereg katona s utánuk egy hatlovas hintó. Amikor azok ide érkeznek, megkérdezik, kié ez a tehéncsorda, ha te azt találod mondani, hogy a vasfogú bábáé, a katonák mindjárt fejedet veszik, de ha azt feleled, hogy a Virító Pál őnagyságáé, meghagyják életedet.

– De hát már én inkább azt mondom, amit te mondasz, mintsem elveszítsem a fejemet.

Megérkezik a hintó, kihajol az új asszony az ablakon, s kérdi a pásztortól:

–    Kié ez a tehéncsorda?

–    Ez a Virító Pál őnagyságáé – feleli a pásztor.

–    Jól van – azt mondja az asszony –, ezután én leszek a ti asszonyotok, viseljetek jól gondot a marhákra, nehogy kár essék bennük – s egy csomó aranyat nyomott a pásztor markába.

A róka ezalatt elér egy ökörcsordát s kérdi:

– Kié ez az ökörcsorda, pásztor?

– Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?

– Az a bajom – azt mondja a róka –, hogy itt hátul jön egy hintó s egy sereg katona. Mikor azok ide érkeznek, azt kérdi valaki a hintóból, kié ez az ökörcsorda. Ha te azt feleled, hogy a vasfogú bábáé, mindjárt elvágják a nyakadat a katonák, ha pedig azt mondod, hogy a Virító Pál őnagyságáé, meghagyják életedet, még meg is ajándékoznak.

– Inkább hát azt mondom, mintsem a fejem elvesszen – mondja rá a pásztor.

Megérkezi a hintó, s kérdi az új asszony:

– Kié ez az ökörcsorda, pásztor?

– Ez a Virító Pál őnagyságáé – feleli a pásztor.

– Jól van – azt mondja az asszony –, ezután én leszek a ti asszonyotok. Jól vigyázzatok, nehogy a farkas kárt tegyen a marhában – egy csomó pénzt nyomott a pásztor markába, s avval továbbhaladt a hintó.

A róka harmadszor elér egy nagy ménescsordát, s kérdi a pásztortól:

– Kié ez a ménescsorda, te pásztor?

Azt mondja a pásztor:

– Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?

– Az a bajom, ördögadta, hogy tova nem messze jön errefelé egy sereg lovas katona, utánuk egy hatlovas hintó. Valaki azt kérdi tőled abból a hintóból, kié ez a ménescsorda. Ha te azt találod felelni, hogy a vasfogú bábáé, azok a katonák mindjárt fejedet veszik. Ha pedig azt mondod, hogy a Virító Pál őnagyságáé, az életed is megmarad, s még szép ajándékot is kapsz mellette.

– De biz én inkább azt mondom, ahogy te mondtad – feleli a pásztor –, mintsem elveszítsem a fejemet.

Csakhamar odaérkezik a hintó, s kérdi a Virító Pál felesége a pásztortól:

– Kié ez a csorda, ménespásztor?

– Ez a Virító Pál őnagyságáé – mondja a pásztor.

– Jól van, jól – azt mondja az asszony –, ezután én leszek a ti asszonyotok, vigyázzatok, nehogy a tolvajok ellopjanak vagy egy lovat a ménesből – s egy csomó aranyat ad a pásztornak.

Mennek már mind tovább s tovább. A róka mindenütt ment elöl, s egyszer meglátja távolról a vasfogú bába kastélyát. Az a kastély pedig olyan volt, amilyen kastélya sem a Zöld királynak, sem más ember fiának ezen a világon nem volt, mert az egy csodálatos aranysarkon fordult. Abban lakott az a vasfogú bába, akitől minden ember félt a környéken, mert olyan istentelen teremtés volt, hogyha valakire megharagudott, azt a fogával szaggatta széjjel haragjában. Emiatt aztán cselédet sem kapott utoljára, s még az utazók is messzire elkerülték a kastélyát. Egyes-egyedül ült a fényes kastélyban, mikor a róka betoppant hozzá. Elkezdi a róka mondani neki nagy lelkendezéssel:

– Ó, te jó asszonyság, mennyire sajnállak én téged, mert igen nagy, felette nagy veszedelem fenyeget, s én azért jövök hozzád olyan nagy sietve, hogyha csak lehet, megmentsem életedet. Elvádoltak téged a király előtt a sok elkövetett gonoszságod miatt, s most küld reád egy sereg katonát avval a parancsolattal, hogy téged elfogjanak, s borsószalmán megégessenek. Nézz csak ki az ablakon, hogy jőnek a katonák tova a lejtőn, befelé. Ugyan porzik az út utánuk!

Kinéz a vasfogú bába a kastély ablakán, s meglátja a sereg katonát, hogy jőnek arrafelé, s úgy megijedt, hogy még a hideg is rázni kezdette, hogy kocogott a vasfoga belé. Azt mondja a rókának nagy reszketve:

– Jaj, édes rókám, tied a kastélyom, fele vagyonom, csak segíts rajtam, mentsd meg az életemet.

A róka fogja magát, kihívja a vasfogú bábát, hátra a csüröskertbe, ott volt egy kazal szalma, annak az oldalába egy lyukat vájtak ketten, jó mélyet, oda bebújt a vasfogú bába. A róka, aló, visszafut a konyhába, hoz egy tüzes üszköt, avval meggyújtja a szalmát, s elégeti a szalmával együtt a vasfogú bábát. Akkor visszament a kastélyba, s ott várakozott, hogy illendő módon fogadhassa Virító Pált.

Csakhamar megérkezett Virító Pál hintóstól, feleségestől s velük a katonák is. A róka bevezérelte őket a sarkonforduló kastélyba, s a királyleány s a katonák mindent igen megcsodáltak. Nagyon örvendeztek, kivált Virító Pál, hogy olyan szerencsésen sült ki a dolog. Azután nagy vendégséget készítettek, tál, kanál elég volt, de istenes ember volt, aki egy kanál levest kapott.

A katonák másnap visszamentek a Zöld királyhoz, hogy hírül vigyék neki, milyen jó helyen hagyták a leányát. Az új házasoké lett az irtózatos vasfogú bába kastélya, s annak minden néven nevezendő vagyona, s ott maradt nekik a hatlovas hintó is.

A rókát Virító Pál ott tartotta egy házban magukkal, ott volt a helye éjszakánként a meleg tűzhelyen. A róka egy éjjel közelebb talált feküdni a tűzhöz, s megperzselődött a szőre.

– Miféle perzsbűz van itt? Én ezt ki nem állhatom – azt mondja az asszony az ágyból, s felkölti az inast, akit magával hozott volt, s avval kivetteti a rókát a konyhába.

Reggel kimegy a házból Virító Pál, szembejön vele a róka, s azt mondja neki:

– No, te Virító Pál, ha a te udvarodban még egyszer úgy bánnak velem, mint az elmúlt éjjel, tudd meg, hogy éppen olyan szegény koldussá teszlek, mint a puszta malomban voltál.

– Ne búsulj, mert jobban gondom lesz rád ezután – azt mondotta neki Virító Pál, s úgy is lett, amint mondotta.

Egy napon a róka félrehívta Virító Pált, s azt mondta neki:

– Hallod-e, te Virító Pál, én elmondom neked az én történetemet, amit mindeddig titokban tartottam előtted. Valamikor én is olyan emberféle voltam, mint te, s mikor immár felcseperedett fickó voltam, hát mi tagadás, a testvéröcsémmel elloptuk volt egy gazdag özvegyasszonynak a kövér lúdját. Az az özvegyasszony aztán elment az ördöngős szigetbe, egy ördöngős vén szüléhez, annak adott egy csomó pénzt, s az rókává változtatott mind a kettőnket. A testvérem nem tudom, hova lett, mert soha hírét nem hallottam, én pedig ide kerültem a te udvarodba.

Virító Pál bevitte a rókát a maga házába, s meghagyta a feleségének és az inasoknak, hogy jól gondját viseljék, mert ő sokat élt szolgálatjában. Akkor elment az ördöngős szigetbe, száz aranyat vitt, s az ördöngős szüle ismét emberré változtatta a rókát.

Onnan hazajött Virító Pál, s egy pompás kis házat építtetett neki, az ő sok szolgálatjáért, s abban lakott élete fogytáig. Virító Pálnak ha valami kényes dolga fordult elő, mindenkor vele megtanácskozta. Ott élnek ma is, a sarkonforduló kastélyban, ha eddig meg nem haltak.

Kriza János meséi

(Részlet Kriza János: Az álomlátó fiú című mesekötetének utószavából.

Írta: Kovács Ágnes)

1949-ben egy szép tavaszi napon arra lett figyelmes a Magyar Tudományos Akadémia szolgálattevő portása, hogy az épület renoválását végző munkások egy csoportja kosárszámra hord fel valami poros, piszkos kéziratokat a pincéből, s azzal tüzelnek az aszfaltolvasztó kazán alatt. Mint régi tudományos-intézeti munkatársnak sehogyan sem tetszett neki ez a dolog, és sietett az Akadémia kéziratgyüjteményébe, hogy jelentést tegyen róla. A helyszínre érkező Gergely Pál, a kéziratgyüjtemény helyettes vezetője, megállapította, hogy a portás aggodalma teljesen indokolt; a kihordott kosarak rendkívül értékes anyagot tartalmaznak: a Kisfaludy Társaság hatvanöt éve elveszettnek hitt kéziratos hagyatéka került napvilágra falbontás következtében a pince egyik zugából.

Az elrongyolódott, penésztől, portól pusztuló papírlapok csak többszöri szárítás, fertőtlenítés és vasalás után váltak olvashatókká. Évekig tartó munkával sikerült a kéziratok nagy részét megmenteni, az együvé tartozó töredékeket összeilleszteni, műfajok, s ahol lehetett, gyűjtők szerint csoportosítani. Gergely Pál megállapította, hogy a 11 000 lapnyi kézirattömeg egy tizedét Kriza János népköltési hagyatéka teszi ki, mely nagyrészt meseszövegekből, néhány ballada és népdalszövegből, valamint hozzá intézett levelekből áll.

Kriza János erdélyi unitárius püspök 1863-ban. Kolozsvárott megjelent Vadrózsák című székely népballada- és népmesegyűjteménye a klasszikus magyar népköltési gyűjtemények közé tartozik. Az eltelt száz esztendő alatt négy kiadást ért meg, s az egykorú folyóiratok is nagy elismeréssel írtak Kriza vállalkozásáról. Ezekből az írásokból megtudjuk, hogy a székely népballadák felfedezője már 1843-ban felhívást tett közzé a székely népköltészet örökbecsű darabjainak az összegyűjtésére. Az 1848-as forradalom dicsőséges hónapjai s azt ezt követő szomorú évek s ezekben Kriza sokféle elfoglaltsága s a nagy család eltartásával járó ezer gondja megakadályozta a mű kiadását. Csak húsz évvel később vált lehetővé számára, hogy nyomtatásban megjelentesse gyűjteményét, illetve annak első kötetét. A második kötet, mivel annak nyomdai költségeit nem tudta előteremteni, kéziratban maradt. A kéziratok Kriza János 1875-ben bekövetkezett halála után a Tudományos Akadémiához kerültek Arany László és Gyulai Pál kezébe, akik abban az időben a Magyar Népköltési Gyűjtemény köteteit szerkesztették. Ők néhány mesét és balladát közöltek is belőle, a többi azonban a Kisfaludy Társaság irattárába került.

1885-ben Arany László kiköltözött az Akadémia palotájából, s kiköltözése után a Kriza-hagyatékot sok más kiadott és kiadatlan kézirattal együtt levitték a pincébe, és itt aludt, akárcsak a mesebeli Csipkerózsika, hatvanöt esztendeig.

Lapozgatva az Akadémia kéziratgyűjteményében immár gondosan bekötve őrzött kéziratot, őszinte tisztelettel gondolunk arra, aki létrehozta, s azokra, akik összegyűjtötték. A Vadrózsákban és a Magyar Népköltési Gyűjteményben megjelent szövegek nyomán Kriza Jánost a székely népballadák felfedezőjének és összegyűjtőjének szoktuk tekinteni, az Akadémia poros pincéjéből előkerült penészes lapok a mesegyűjtő és meseíró Krizát ismertetik meg velünk. A Vadrózsákban mindössze húsz mese jelent meg. Ezeknek értékére jellemző, hogy Benedek Elek valamennyit feldolgozta a Magyar Mese- és Mondavilág című ötkötetes nagy vállalkozásában, s Kropf Lajos egy kivételével mindet lefordította angol nyelvre a Jones–Kropf-féle angol nyelvű magyar népmesegyűjtemény számára, úgyhogy Kriza szép meséit: Szép Palkót, Mirkó királyfit, Tündér Erzsébetet és a többieket jól ismerik nemcsak a magyar gyermekek és felnőttek, hanem a külföldi meseolvasók és mesekutatók is.

A kézirat több mint háromszorosa a nyomtatásban megjelent meséknek. Mennyi égett el 1949-ben, s mennyit ehetett meg a por és a penész, nehéz megállapítani, de hogy nem kevés érték ment veszendőbe, arról tanúskodnak a csonkán, eleje-vége nélkül maradt töredékek.

A kézirat nem egy gyűjtő munkája. A hagyatékban megőrzött levelek segítségével megállapítható, hogy melyik mesét ki küldötte be Krizához. Legjelentékenyebb Marosi Gergely székelykeresztúri igazgató tanár, Tiboldi István kiskedei tanító, Kis Mihály árkosi unitárius pap és Ürmösi József udvarhelyszéki pap gyűjtése. Rajtuk kívül találunk szövegeket Gálfi Sándor, Péterfi Sándor és Gálfalvi István gyűjtéséből, valamint névtelen gyűjtőktől is. Lőrinczi Elek árkosi iskolamester (hiányos) gyűjteménye külön önálló csoportot képez, s külön csoportba foglalhatók azok a mesék, amelyeket maga Kriza gyűjtött, illetve dolgozott át.

Ahány mese annyiféle. Marosi Gergely és Péterfi Sándor egészen modern eljárással gyűjtöttek: kiszemeltek néhány kiváló mesemondót – ezek közül Puskás (Róka) Tamás és Fa Miska neve maradt ránk –, és közvetlenül az ő elmondásuk után írták le a szövegeket. Az ő meséik a legízesebbek, hangjuk a népi beszédmódhoz legközelebb álló. Lőrinczi Elek meséi egykorú iskolai fogalmazványokra emlékeztetnek, s mint a levelekből kitűnik, nem nyerték meg Kriza tetszését. Ezért visszaküldte őket az ugyanabban a faluban élő Kis Mihálynak „visszaszékelesítés” végett. Kis Mihály, a székely mesék és a székely tájnyelv kitűnő ismerője, maga is kiváló mesemondó lehetett. Mint Faragó József megállapította, ugyanattól a mesemondótól, Kóta Gyurka idősrendű árkosi harangozótól, akitől Lőrinczi is gyűjtött volt, hihetőleg ő is meghallgatta ugyanazokat a szövegeket, s ennek a segítségével fogalmazta újra a Lőrinczitől már egyszer leírt meséket. Tiboldi István, „az öreg székely bárdus”, kezdetben egy „asszesszori egyéntől” (tisztviselőtől) gyűjtött meséket, s azokat a népmeséktől távolabb álló, irodalmi, néhol kissé ponyvaízű nyelven dolgozta fel, és semmiképpen sem értette, miért nincsen Kriza megelégedve velük. Végül belátta, hogy eljárásával éppen a mesék egyik legfőbb értéke, a székely népi gondolkodás és beszéd hímpora vész el, s utóbb az „asszesszori egyén” helyett egy kanásztól kezdett gyűjteni. Később feljegyzett meséi ennek következtében sokkal színesebbek, ízesebbek.

A hagyatékban számos szöveg Kriza saját kezeírásával maradt ránk. Ezekről nem állapítható meg, hogy saját gyűjtései-e, vagy pedig csupán feldolgozásai. Nyelvükben Marosi és Kis Mihály, illetőleg Tiboldi és Lőrinczi meséi között állnak. Szerkezetükben a paraszti mesemondóktól származott meséknél egységesebbek, nyelvileg azonban azoknál kevésbé színesek. Sokkal jobban sikerültek azok a Marosi vagy Kis Mihály gyűjtéséből származott mesék, melyeket Kriza igen jó szerkesztő készséggel, nyelv- és stílusérzékkel átsimított, ami annyit jelent, hogy az élő beszéd rögzítése közben előállott zökkenőket hidalta át stilárisan, anélkül, hogy az események menetét megváltoztatta volna.

Kriza munkájának érdeme tehát elsősorban nem a szövegek átírásában van, hanem abban áll, hogy felhívta gyűjtői és később olvasói figyelmét az eredeti népköltési szövegek költői értékeire, s ennek felismerésére és tiszteletben tartására igyekezett ránevelni őket. Örök kár, hogy a nagy jelentőségű munkáját a hivatalos támogatás csekély volta miatt csak olyan kis arányokban, egyéb irányú tevékenysége mellett, a pihenőidejében folytathatta.

Kriza János fiatal korában üde, friss hangú népies verseket írt, később a maga csöppet sem jelentéktelen költői tehetségét egészen a népköltés szolgálatába állította, értékei felismerésére, apró hibái szerető kézzel való kigyomlálására fordította. Célja nem az volt, hogy önmaga vagy gyűjtőtársai számára szerezzen költői hírnevet, a székely népköltészetet akarta halhatatlanná tenni, mely az ő koráig ismeretlen volt. Sikerült felkeltenie nemcsak a magyar olvasóközönség, hanem a nemzetközi mesekutatás érdeklődését is a székely s ezen keresztül a magyar népköltészet szépségei iránt.

Az álomlátó fiú - Kriza János meséje

Egyszer volt egy szegény ember, annak volt tizenhat gyermeke, mind fiú. A tizenhat közül a legkisebb azt mondta egyszer az anyjának:

–    Édesanyám, süssön nekem pogácsát hamuba, hadd menjek el szolgálni.

Az édesanyja sütött neki pogácsát, s a kisfiú megindult hetedhét ország ellen. Amint megy, mendegél, hát összetalálkozik egy jó gazdával, szántott négy ökörrel egyedül. Megszólítja a fiút:

–    Hová mész, fiam?

–    Én, édes gazduram, megyek szolgálni, ha helyem kerül valahol.

–      Gyere el hozzám – azt mondja a gazda. – Hadd lám, tudnád-e hajtani a négy ökröt, hogy szántsunk ketten.

Elveszi a fiú az ostort, s hajtja a négy ökröt, fordulnak vagy kettőt. Látja a gazda, hogy jó mozgású a gyermek, s megkérdi:

–    Hát, te fiú, ettél-e valamit?

Azt mondja a fiú:

–      Harminckét hete, hogy utazom, gazduram, még a pogácsám, ahogy elhoztam hazulról, azon egy állapotban van.

–    Hát lássuk azt a pogácsát, milyen!

Előveszi a fiú a pogácsát s odaadja:

–    No, gazduram, itt van, törjön belőle s kóstolja meg.

Elveszi a gazda, próbál törni belőle, s hát nem tud.

–    Miféle pogácsa ez, te, hogy én ebből nem tudok törni?

Azt feleli a fiú:

–      Ebből, gazduram, nem is törni senki, mert ezt édesanyám sütötte nekem. Én evvel tíz esztendeig is meg kell, hogy érjem, s addig meg nem éhezem, amíg a tarisznyámban van.

Elteszi a fiú a pogácsát, elvégzik a szántást, s elmennek haza. A jó gazdának a felesége nagyon örvendett, hogy az ura nekik milyen ügyes kis szolgát fogadott. Feltarisznyálta jól.

Azt mondja a gazda:

–      No, fiam, elmegyek veled, s megmutatom, hogy merre legeltesd az ökröket az éjszaka. De ugyan jókor hajtsd haza őket, hogy mehessünk el szántani korán.

Hazahajtja a fiú az ökröket virradat előtt két órakor. Előveszi az ekét, befogja az ökröket, s megindulnak szántani ketten. Mikor este hazamennek a szántóból, azt mondja a gazda neki:

–      No, te fiú, – azt mondja –, ma jó korán hazahajtottad az ökröket, hanem holnap hajtsd haza még korábban, ha lehet, mert a szomszéd falusi határban van egy darab földünk, végezzük el azt is.

–      Hazahajtom én, gazduram, ha megsegít az Isten.

Elmegy a fiú az ökrökkel, de úgy megcsapja egy álomszellő a gyermeket, a nagy fáradtságtól, hogy még ebédkor is ott aludt abban a helyben, nemhogy hazament volna.

Kiáll a gazda a kapuba, s kérdi a többi legeltetőket:

–    Az én szolgámat nem láttátok-e valamerre?

–      Mi bizony nem láttuk, csak az ökröket, ott hevernek kinn a hegyen a fűben.

Megindul a gazda nagy haraggal a fiú után. Megkapja az ökröket, keresi a fiút. Megtalálja azt is aludva a fűben. Azt mondja:

–      Te ugyan megtréfáltál engem! – de szidja, piszkolja, még meg is rugdalta.

Azt mondja a fiú:

–      Édes gazdám, miért rugdosott meg engem? Egy álommal küszködtem, nem láthattam végig.

–    Fejtsd meg nekem azt az álmot.

–      Biz’, édes gazduram, meg nem fejtem addig, míg rajtam be nem teljesedik.

Azt mondja a gazda:

–      Immár ha szántani nem mentünk, húzd elé a szekeret, menjünk el az erdőre fáért.

Elmennek az erdőre, megrakják mind a két szekeret. Mikor megrakták mind a kettőt, s le is kötötték, azt mondja a gazda:

–      No, fiú, menj el, és keress keréktalpfának való fát, de olyat – azt mondja –, amelyiket te keresztülérsz.

Talál egyet a fiú, s kiáltja a gazdáját:

–    Jöjjön erre, gazduram, kaptam egyet!

–    Hadd lássuk – azt mondja a gazda –, jó lesz-e. Öleld keresztül!

Keresztülöleli a fiú, a gazda a két kezét egyszeribe megköti oda a fához. Azt mondja:

–    Te fiú, fejtsd meg nekem azt az álmot!

–      Bizony, gazduram, széles e világon egy olyan ember sincs, akinek megfejteném, amíg rajtam meg nem történik.

–      Bizony, ha nem fejted – azt mondja a gazda –, én is itt hagylak ebben a helyben.

Azt feleli a fiú:

–    Bizony, gazduram, ha itt hagy, nem hagy egyebütt az erdőn.

Otthagyja a gazda a fiút abban a helyben megkötözve. Ott búsult szegény egy álló hétig a fa mellett, majd megették a legyek.

Egyszer a királynak kedve támadt a vadászatra, s tizenkét vadászával éppen abba az erdőbe talált menni, ahol a gazda hagyta volt a fiút. Ott vadászik a király tizenkét vadászával egészen estefeléig. Egyszer a kopók megtalálták a gyermeket, s elkezdték erősen ugatni. Felhúzzák a vadászok a ravaszt, s mennek oda futva, azt hitték, valami vadat hajtanak a kutyák. Hát egy fiút találnak ott odakötözve a fához. Azt mondja a fővadász:

–    Hát, te fiú, téged ki kötött ide?

–    Engem gazduram – azt mondja a fiú –, egy álomért.

–    Fejtsd meg nekem – azt mondja a fővadász – azt az álmot!

–    Biz, én, jó uram, meg nem fejtem senkinek, amíg rajtam meg nem történik.

–    Bizony, ha nem, itt is hagylak én téged ebben a helyben.

–    Bizony, ha itt hagy, nem is hagy egyebütt az erdőn.

Otthagyják a vadászok, visszamennek a királyhoz. Kérdi tőlük a király:

–    Mit lőttetek, vadászok?

–      Mi bizony, felséges királyom, nem lőttünk semmit, hanem találtunk egy tízesztendős forma gyermeket.

–    Hát azt hogy találtátok?

–      Kimegyünk, felséges király, vadászni. A kopók úgy estefelé hajtanak, fognak erősen. Megfutamodunk a hajtásra, az erős ugatásra. Hát látjuk, hogy egy fiú meg van kötözve egy fához. Kérdőre veszem a gyermeket: „Téged ki kötött meg ide?” „Engem gazdám.” „Aztán miért?” „Egy álomért.” „Fejtsd meg nekem, s én akkor eleresztelek.” Azt feleli a gyermek: „Én soha, amíg rajtam meg nem történik.”

Azt mondja a király:

–    Menj el, te fővadász, és hozd be azt a gyermeket, hadd fejtse meg nekem azt az álmot.

Elmegy a fővadász ki a fiú után. Megoldja a fiút, elviszi a királyhoz. A király a fiúnak egyszeribe enni adat.

Mikor a fiú jóllakik, megköszöni a királynak:

–      Köszönöm, felséges király, hozzám való szívességét, hogy engem behozatott az erdőről.

–      Azért hozattalak be, te fiú, hogy fejtsd meg nekem azt az álmot, amit láttál.

–      Felséges király, életem-halálom kezedben, de nemhogy a felséges királynak, de semmiféle földön járó embernek nem fejtem meg, amíg rajtam nem történik.

–    Hogy mered te nekem ezt mondani, mikor én vagyok a Fehér király!

–      Nem bánom én, felséges király, ha fehér, ha fekete, mégsem fejtem meg soha.

–    Bizony, ha nem, bévettetlek a legsötétebb tömlöcbe.

–    Mégsem vallom meg soha, felséges király.

Megfogatja a király haragjában, s maga elviszi a tömlöcbe, s beveti, a tömlöc kulcsát messze elhajítja.

A királynak volt egy akkora leányocskája, amekkora a fiú. Ez a kisleány, mármint a királykisasszony, megsajnálta a fiút, megkereste a tömlöc kulcsát, s enni vitt a fiúnak mindennap.

Azt mondja egyszer a legényecske a tömlöcben:

–    Ó, édes kincsem, mióta bejöttem ide, így meg nem éheztem, mint ma.

–      Bizony, megéhezhetel te még jobban is – azt mondja a királykisasszony –, mert küldött a Fekete király király atyámnak egy pálcát. Hogyha meg nem tudja mondani, melyik a pálcának a tőről való vége, s melyik a hegyről való, országostul együtt elpusztít. A király összegyűjtette a tanácsosokat egyszeribe, egyik azt mondta, ez a vastagabb vége, a másik azt mondta, ez a vékonyabb. Nem tudtak megegyezni sehogy sem.

Azt mondja a fiú:

–      Édes kincsem, ami nektek bú s bánatotok van, az a legkisebb. Menj el – azt mondja –, fel a magad házába s feküdj le, tedd magad, mintha aludnál. Téged király atyád keresni fog, reád nyitja az ajtót – s elmondja a fiú apróra, mit mondjon a királykisasszony az édesapjának.

Úgy is lett. Reányitja a király a leányára az ajtót, s mikor meglátta, hogy alszik, nagyot toppantott haragjában:

–      Ugyan bizony, édes leányom, hogy kívánod te az álmot, mikor nekem ekkora búm s bánatom van?

–      Ne haragudjék, felséges király atyám, mert olyan álmot láttam, hogy búja s bánatja egyből elszáll. Azt álmodtam, hogy vigyünk a kútra egy kádat, azt töltessük meg vízzel, s azt a pálcát vessük bele a vízbe. Amelyik vége a hegye felől való, az könnyebb, az kifele áll, amelyik vége a töve felől való, az nehezebb, s lefele húzódik.

El is viszik csakhamar a kádat a kútra, megtöltik vízzel, s belévetik a pálcát. Hát a tőről való vége lefele húzódik a kád feneke feneke felé. Nézi a király a pálcát egy kicsi ideig, aztán megfordul, s megy a tanácsosok után:

–      No, ti tanácsosok, gyertek, nézzétek meg a pálcát. Harmadnapja, hogy kézről kézre forgatjátok, s nem tudjátok megmondani, melyik a töve felől való vége. Ez a fityfiritty leányocska ugyan csúffá tett benneteket. Úgy látom, ugyan ingyen húzzátok azt a nagy fizetést…

Megnézik a tanácsosok a pálcát a vízben, csóválják a fejüket, aztán nagy szégyenkezve elkotródnak onnan. A király pedig kiveszi a pálcát, megpecsételi a töves végét, s ír mellé egy levelet:

„Nehogy azt gondold, te Fekete király, hogy én csak annyit tudok, hogy meg ne tudnám mondani, hogy egy ilyen egyforma mogyorófa-pálcának melyik vége való a tő felől s melyik a hegye felől. Tudok én még annyit s még annál többet is!” – s elküldi a pálcát s a levelet vissza a Fekete királynak.

Azt mondja a Fekete király:

–      Jó eszed van neked, te Fehér király, s ugyan dicséred magad. De most majd meglátjuk, ura vagy-e a szavadnak vagy sem.

Kifogat a Fekete király a ménesből három, egy anyától való csikót, de azok olyan egyformák voltak, mint három egy tyúktól való tojás, s ír mellé egy cédulát:

„No, te Fehér király, hogyha meg nem tudod három nap alatt mondani, hogy a három csikó közül melyik a nagyobb, s melyik a kisebb, országostul együtt elpusztítalak.”

Elküldi a Fekete király a csikókat s a cédulát a Fehér királynak. Behívatja a fehér király a tanácsosait ismét. Kiállnak a tanácsosok, nézik, tapogatják a csikókat, egyik egyet mond, a másik mást, nem tudnak most sem.

Megint megy a királykisasszony a legénykéhez a tömlöcbe, de megint megkésve vitte neki az ennivalót. Azt mondja a fiú:

–      Édes kincsem, de megéheztem megint! Ha így éltetsz engem, jobb volna talán, ha nem is éltetnél.

–      Ne mondj ilyet nekem! Mit tudod te azt, hogy minekünk megint micsoda búnk s bánatunk van. Küldött nekünk a Fekete király három csikót – azt mondja. – Hogyha meg nem tudja király atyám mondani, hogy melyik a nagyobb, melyik a kisebb, s melyik a középső, országostul együtt elpusztít.

–      Ó, édes kincsem – azt mondja a legényke –, menj be a magad házába, s feküdj le ismét az ágyadba… – s megint a szájába rágta, mit mondjon király apjának, mikor reányitja az ajtót.

Megy a Fehér király, keresi a leányát, s amikor meglátja aludva az ágyban, olyant toppant egyet, hogy a csizmája mind szerétenszéjjel megy.

–      Ugyan, édes leányom, hogy kívánhatsz te aludni, mikor nekünk ekkora búnk s bánatunk van?

–      Édes király apám, én azt álmodtam, hogy tegyünk az istállóba egy teknőbe árpát, a másik teknőbe kölest, a harmadikba édes tejet. A nagyobbik csikó fut az árpára, a középső fut a kölesre, a kisebbik fut az édes tejre.

Úgy is történt minden, ahogy a királykisasszony mondotta. Megpecsételték mind a három csikónak a homlokát: ez a legkisebb, ez a legnagyobb, ez a közbenső, s visszaküldték a Fekete királynak.

–      Látom – azt mondja a Fekete király –, hogy ezt eltaláltad, de tudom, nem a te eszed találta ki, sem a tanácsosaidtól nem telik ki ilyesmi. Hanem küldök én neked egy harmadik próbát, akkor majd kitudódik, ki volt az okos. Írom is a levelet: „Pünkösd napján, te Fehér király, jó reggel kelj fel, mosdjál, öltözzél, készülj a templomba. Mikor én harangoztatok, te is harangoztass. Mikor én jövök a templomból, te is jöjj. Mikor én asztalhoz ülök, te is ülj asztalhoz, s mikor a legelső falást a villába veszem, úgy kilődd a nyílvesszővel a villámból, hogy a falba beleragadjon, mert ha nem, országostul együtt porrá teszlek.”

Megkapja a levelet a Fehér király, s azt mondja:

–    Látom, ez már több a pálcánál s a csikóknál!

Vagy búsult a király eddig, vagy nem, de most már igazán búsult. Csak főzte a szakács a drága ételeket, de nem kellett egy falás sem bújában s bánatjában. Kérdi a szakács:

–    Felséges király atyám, mi az oka, hogy csak főzök, s nem eszik?

De a király még csak nem is válaszolt.

Megy a királykisasszony megint a legényhez, s viszi neki az ennivalót, de ugyan későn.

–    Jaj, édes kincsem – azt mondja a legény –, de megéheztem!

–      De még jobban megéhezhetsz ezentúl, mert azt írta király atyámnak a Fekete király, hogy amikor pünkösd napján jó reggel felkel, ő is keljen, mosdjék, öltözködjék, készüljön a templomba. Mikor a Fekete király harangoztat, a Fehér is harangoztasson, egyszerre menjenek a templomba, egyszerre jöjjenek ki, egyszerre üljenek asztalhoz. Mikor a legelső falást veszi a Fekete király a villájára, a Fehér lője ki egy nyílvesszővel úgy, hogy a falat ragadjon bele a falba.

Azt mondja a legény erre:

–      Ó, édes kincsem, senki, de senki ezt meg nem cselekszi énrajtam kívül. Menj be megint a magad házába, feküdj le az ágyadba, s tégy úgy, mintha aludnál.

Rányitja a király az ajtót a leányára, s toppant egy olyat, hogy a csizmája mind szerteszéjjel megy.

–      Ugyan biz’, édes leányom, hogy kívánhatsz te aludni, mikor nekem se éjjelem, se nappalom a nagy gondtól s bánattól?

–      Jaj, felséges király atyám, ne haragudjék rám. Azt álmodtam, hogy az a fiú, akit bevettetett volt a tömlöcbe, az meg tudná cselekedni, amit kíván kegyelmedtől a Fekete király.

Nagyot sóhajt a Fehér király:

–      Menjetek el s nézzétek meg, de nem hiszem, hogy még a csontjából is volna valami épen.

Megy a leány másodmagával, s kiveszik a fiút a tömlöcből. Hát olyan legény facsarodott belőle, mint a nádszál. Nézi a király, egyszeribe királyfigúnyát csináltat neki, s azt mondja:

–    No, te fiú, ki tudnád te lőni a Fekete királynak a falást a villájából?

–      Én ki, felséges király. Hanem most én parancsolok felségednek. Széles e világon amennyi kőműves van, mind rendelje ide, egyik hozzon követ, a másik meszet, s nekem egy százöles kőoszlopot rakjanak.

Megrakják a kőművesek a százöles kőoszlopot, s pünkösd szombatján azt mondja a király a legénynek:

–      No, te fiú, ha végbeviszed, amit a Fekete király kíván, én neked adom a leányomat, fele királyságomat s holtom után az egészet.

Pünkösd vasárnapján jó reggel felül a fiú a kőoszlopra s lekiált:

–      Kelj fel, Fehér király, mert a Fekete kel, öltözz, mosdjál, s készülődjél. Harangoztass, mert ő is harangoztat.

Egyszerre harangoztatnak, egyszerre templomba mennek, egyszerre kijönnek a templomból. Megint lekiált a legény a kőoszlopról:

–      Gyere, Fehér király, teríttess asztalt, mert a Fekete is teríttet, ülj az asztalhoz, mert a Fekete király is odaült.

Egyszerre asztalhoz ülnek. Mikor a Fekete király veszi a legelső falást a villára, úgy meglövi a legény a nyílvesszővel, hogy azon nyomban beleragad a falba a falat villástul együtt.

Hanyatt veti magát a Fekete király, s elájul egyből. Támad nagy riadalom, lótás-futás. Öntözik a királyt cseberszám a jéghideg vízzel, nagy sokára magához tér.

–      Jó, hogy engem nem talált el, mert szörnyű halált haltam volna! Hanem várj, csak, te király, tudom, nem a te fejedtől s a tanácsosaidtól telt ki ez a próba. Írok neked egy levelet, hogy jelenjék meg személyesen az, aki ezeket a próbákat tette velem.

Megérkezik a levél, nézi a Fehér király, hívatja a vejét:

–      Nézd meg, édes vejem, hogy mit kíván megint az a kutya Fekete király.

Búsult a Fehér király, hogy bizony talán kifogy a vejéből. Azt mondja a veje:

–      Ó, édesapám, fölséges király, nem kell búsulni. Vannak felségednek katonái, hadd válasszak én azok közül tizenegy olyan legényt, amilyen én vagyok.

Megverik a dobot, összegyűlnek a katonák. Kimegy a király veje, s kiválaszt közülük tizenegy legényt maga mellé. Világra olyanok voltak, mint ő: szemük, hajuk, még a mozdulatuk is.

–      No, felséges király – azt mondja a fiatal király –, ennek a tizenegy legénynek adass olyan gúnyát, mint nekem, s adass alájuk lovat is éppen olyat, mint az enyém.

Elindulnak, mennek, a Fekete királyhoz. Ahogy mennek az úton, a király veje megtanítja a többit:

–      Mikor odaérkezünk a Fekete királyhoz, egyszerre köszönjünk, egyszerre szálljunk le a lóról, egyszerre menjünk be a házba, egyszerre üljünk asztal mellé, egyszerre fogjunk enni. Egyszerre hagyjuk abba, egyszerre köszönjük meg a királynak az ebédet, s egyszerre kérjünk külön szobát.

Úgy is történt. Mikor bemennek a külön szobába, azt mondja a Fekete király:

–    Ide egy vénasszony tüzet csinálni nem jöhetne-e be?

Egyszerre felelik:

–    Ide bejöhet, fogadjuk jó szívvel.

Volt a Fekete királynak egy ördöngös szüléje, azt mondja neki:

–      No, te vén boszorkány, ha reggelre meg nem tudod mondani, hogy melyik ezek közül a fiatal Fehér király, a hamvadat a széllel elfúvatom.

Megtudja az öreg boszorkány a beszélgetésből, hogy melyik az ifjú király, s a köpenyegét megvágja ollóval. Kimegy a házból, s megy egyenesen a Fekete királyhoz:

–      No, felséges király, az ifjú királyt megjegyeztem, jobb felől megvágtam a köpenyegét ollóval.

Észreveszi a fiatal király, hogy ő meg van jegyezve, kapja az ollót, s mindegyik legénynek a köpenyegét jobb felől megjegyzi úgy, ahogy az övé volt.

Nézi reggel a Fekete király, hát mind a tizenkettőnek meg van jelölve a köpönyege jobb felől. Mit volt mit tenni, köszöni a látogatást, s útnak ereszti őket. Egyszerre búcsúzkodni kezdenek a királytól, egyszerre megindulnak. Útközben azt mondja az egyik katona:

–    De jól tartott minket ez a kutya Fekete király!

Ráfelel a másik is:

–    Ugyan jól éltünk.

Elhallgatja ezt a beszédet a az ifjú király, s aztán azt mondja:

–      Jól éltetek, jól éltetek, ugyan mivel éltetek olyan jól? Hisz asszonyember-tejjel dagasztott kenyeret ettetek, embervérrel elegyített bort ittatok, s kutya felnevelte bárányhúst ettetek.

A boszorkány, aki a fejük felett repült szalmaszál képében, egyszeribe megfordult, s visszament a Fekete királyhoz:

– No, felséges király, ugyan tarthattad a te vendégeidet finomabbnál finomabb ételekkel s italokkal, ugyan szidnak, s gyaláznak téged.

–    Ugyan mivel tudnak szidni és gyalázni?

–      Ugyan eléggel – azt mondja –, mikor asszonyember-tejjel dagasztott kenyeret adtál nekik enni, kutyatejjel felnevelt bárányhúst etettél, s embervérrel elegyített bort itattál velük.

Nyomban levelet ír a Fekete király, s még eléri az útban a Fehér király vejét, hogy azt mondja, nyomban jelenjék meg személyesen az, aki ezeket mondotta volt.

Megfordul vissza egyszeribe az ifjú király másodmagával:

–    Adjon Isten jó napot, felséges király!

–      Isten hozott titeket is. Hát azért láttalak el olyan jól titeket, hogy leszidjatok, gyalázzatok engem az útban?

–      Felséges király, igazat beszéltünk. Hívassa a sütőasszonyt, kérdezze meg attól.

Jön a sütőasszony, kérdi tőle a Fekete király:

–    Hát, akkor s ekkor miféle kenyeret sütöttél?

–      Felséges királyom, életem-halálom kezedben, szopós gyermekem van otthon, lehet, hogy vagy egy kicsi tejem belefolyt a kenyértésztába.

Hívatja a király a kulcsárt:

–    No, te kulcsár, ekkor s ekkor miféle bort adtál nekünk inni?

–      Felséges király, mikor a bort csapoltam, az ujjam bogját beleütöttem a hordóba. Lehet, hogy vagy egy kicsi vér került a borba.

Hívatja a király a juhászát:

–    Hát, te juhász, akkor s ekkor miféle bárányt hoztál be nekem?

–      Felséges király, az volt a parancs, hogy azt hozzam be, amelyik a legjobb, én azt hoztam be, felséges király. Mikor ez a bárány született, az anyja egybe megdöglött. Egy kutyám is akkor kölykezett volt meg, annak a tején neveltem fel.

–    Hát, felséges király, ugye igazam volt?

A Fekete király megharagszik, úgy vágja magát földhöz, hogy mindjárt szörnyű halált hal, nem kellett többet féljen tőle se a Fehér király, se az országa.

Az ifjú király, a Fehér király veje, szépen elment haza, újból lakodalmat hirdettek. Báncidától Zsukhajnáig folyt a sárga lé. Tál, tányér elég volt, de istenes ember volt, aki egy csepp levet kapott.

Ha a tizenhatodik fiú álma be nem telt volna, az én mesém is tovább tartott volna.