Élt egyszer
egy ország fővárosában egy igen-igen gazdag király, Sándor volt a neve. Ennek a
királynak nagy kedve tellett a vadászatban. Egyszer, mikor jönne haza
vadásztársaival a havasból; látja, hogy egy kopasz lófej meghengeredik előtte
az úton. Megparancsolja társainak, hogy törjék ízzé-porrá. Megszólal a lófej:
– Hallod-e,
te király, hat királynak fejét veszem, s a tied lesz a hetedik!
– Rajta,
fogjátok meg! – parancsolta a király a társainak, s azok felvették a lófejet,
bevitték a városba, s a király parancsolatára a palota ablaka alá hét singnyire
beásták a földbe, hogy ne árthasson.
A
legközelebbi éjen egy olyan terepély borostyánfa nőtt ki a lófőből, hogy az
ágai benőttek a palota ablakán, s belülről mind a négy falát befolyták, szépen
kivirágozva. Felkel hajnalban a király öreg anyja, s csak elcsodálkozott azon,
amit látott a palotában. Odamegy a fia ágyához, s felkelti:
– Kelj fel,
fiam – így költögeti –, nézd csak, be szép, gyönyörű borostyánfa növekedett az
éjjel az ablakunk alatt, s még a házunkat is betöltötte a virágjaival.
– Ó, kegyes
anyám – azt mondja sóhajtva a király –, ez nekem nem öröm, hanem inkább
szomorúság.
Felkel a
király az ágyából, s kiadja a parancsot, hogy haladék nélkül vágják ki a
csoda-borostyánfát. Előszólítja a legszebb szobaleányt, s azt mondja neki:
– Eredj
sietve, hívj tizenkét fejszés legényt a városból.
Mikor a leány
az ablak előtt elmegy, ki a kapu felé, megszólal a borostyánfa:
– Hallod-e,
te leány, a fejszés legények, tudom én, hogy eljönnek, s azt is tudom, hogy
kivágnak. Mikor az első belém vágja a fejszéjét, egy darab forgács kiszökik a
törzsökömből, te azt vedd fel úgy, hogy észre ne vegye senki, s tedd a
kebeledbe.
A leány
eszerint cselekedett, kebelében hordozta a forgácsot, s olyan csoda történt,
hogy annak a csodaerejétől szült egy gyönyörű szép fiút. Mivelhogy ritka szép
volt, megkeresztelték Pávatollnak.
Mikor aztán
ez a fiú nagyobbra növekedett, szépségéért, ügyességéért nagy kedvébe esett a
királynak. Vadászni is gyakran elvitte magával. Történt egyszer, hogy így
szólott hozzá a vadászaton:
– Te, látom,
ügyes egy legény vagy, hozd el nekem Kócibár király leányát feleségül.
Pávatoll
másnap jó reggel el is indult a nagy útra. Mikor egy nagy folyóvíz mellett
mendegélt, meglátott egy roppant nagy halat a part felé úszkálni. Odafordította
a puskáját, hogy meglője, de a hal megszólalt:
– Megállj
Pávatoll, ne lőj ide! Tudom én, hogy ahova most utazol, ott nagy bajod lesz
neked. Csak jöjj ide, szólíts engem, s én segítek rajtad.
Pávatoll
visszaakasztotta a puskáját a nyakába, s továbbment. Egyszer megpillantott egy
nagy saskeselyűt a feje fölött lebegni. Célba veszi azt is, hogy lelője, de a
sas is megszólal:
– Megállj,
Pávatoll, ne lőj ide! Tudom én, hogy ahova most utazol, ott énnélkülem nem
boldogulsz, csak gyere ide, szólíts engem, s én segítek rajtad.
Pávatoll nem
lőtte meg a sast sem, hanem tovább folytatta az útját. Mikor egy cserjésbe
érkezett, meglátott egy rókát egerészni. Arra is felhúzta a puskáját. Megszólal
a róka:
– Le ne lőj
engem, Pávatoll, mert tudd meg, hogy mikor legnagyobb bajod lesz, éppen én
foglak téged kisegíteni a bajból – s így a rókának is megmaradt az élete.
Pávatoll
mindaddig ment hegyeken-völgyeken keresztül, míg nagy sokára be nem érkezett
Kócibár király fővárosába. Bement a királyhoz, ura nevében köszöntötte, s
elmondotta, hogy ő mi járásbeli volna.
– Haj, idegen
ország fia – azt mondja a király –, olyan leányt, mint az enyém, nem olyan
könnyű elnyerni. Én meg nem tagadom a királyodtól, de neked előbb nagy próbákat
kell kiállanod, s ha azt ki nem állod, ne bízz benne, hogy elnyered a
leányomat.
– S mi leszen
az a próba? – kérdezte Pávatoll.
– Csak az –
feleli a király –, hogy neked úgy el kell bújni, akárhova is, hogy a leányom
téged meg ne kapjon.
Kimegy Pávatoll
a király udvarából, s töri a fejét erősen, hogy mitévő legyen. Egyszer csak
eszébe jut a hal. Elmegy, s éppen azon a helyen, ahol először találkozott vele,
meg is találja.
– Tudom, mi
bajod van – mondja neki a hal –, bújj csak be a torkomba, s én úgy elrejtelek,
hogy senki meg nem talál téged.
Így is
történt. A hal felnyitotta szörnyű nagy torkát, Pávatoll szépen besétált, s a
nagy hal levitte őt a folyó fenekére.
Azt mondja a
király a leányának:
– No,
leányom, keresd meg Pávatollat.
A király
leányának egy olyan csodakönyve volt, amelyből ha csak belenéztek is, akárkinek
s akárminek a hollétét könnyen meg lehetett tudni.
A leány csak
belepillantott s felkiáltott:
– No, atyám,
megtaláltam, de jól elbújt, mert a folyó fenekén egy nagy halnak a gyomrában
van.
Kiteszi a nagy hal Pávatollat a szárazra, s
Pávatoll a víz partjáról egyenesen odasietett, ahol a nagy sast látta volt. Hát
a sas ismét ott lebeg. Azt mondja neki Pávatoll:
– No, te sas,
mármost segíts rajtam, ha módod van benne, és bújtass el engem valahova.
Alászáll a
sas, hátára veszi Pávatollat, s elviszi őt a felhők háta mögé.
– Vajon hova
lett Pávatoll a hal gyomrából? – kérdi a leányától a király.
A leány ismét
elővette a bűvös-bájos könyvet, s addig nézegette, amíg egyszer azt mondotta:
– Ismét
megtaláltam, a hetedik felhőn felül egy sasnak a hátán üldögél.
A sas még egy
darabig ott lebegett fenn, azután leszállott, s letette Pávatollat a földre.
Azt gondolta Pávatoll, hogy akár nyer, akár veszít, de ő még egyszer próbát
tesz a királynál. Be is ment a királyi udvarba, s ott azt mondta neki a király:
– Már kétszer
megtaláltunk téged, de harmadszor úgy elbújj, hogy meg ne kapjunk, mert ha
megtalálunk, nemcsak hogy a leányomat nem nyered el, hanem még a fejedet is
elveszíted.
Pávatoll igen
elbúsult ezen, kiment az udvarból, s megkereste a rókát a cserjésben.
Elmondotta neki, hogy milyen nagy nehéz próbát kell kiállnia.
– Ne félj
semmit – azt mondja a róka –, csak bukjál hamar keresztül a fejeden.
Pávatoll
átalbukott a fején, s egy szép kis fürge mókus válott belőle. A róka is
átalbukott a fején, s egy kereskedővé változott. Azután meghengergőzött egy
cserfa alatt, s amennyi falevél ott lehullva volt, az mind cifra keszkenővé
változott.
Fogta magát a
kereskedő, hátára pakolta a sok keszkenőt, a mókust a vállára ültette, s bement
a városba. Megállott a Kócibár király kapuja előtt, sátort vont, s árulni
kezdette a keszkenőket. A mókus a kereskedőnek hol a fején, hol a vállán, hol a
keszkenőin szökdösött nagy vígan. Hírét veszi a király leánya, hogy micsoda
keszkenőket árul egy kereskedő a királyi palota kapujában, s leküldi a
szolgálóját, hogy válasszon ki egy szépet. A szolgáló kifut, meglátja a mókust,
nyomban visszajön, s elmondja a király leányának, hogy be gyönyörű mókust
látott játszadozni a keszkenőkön a sátorban. A király leánya elkéreti a mókust
a kereskedőtől, hogy amíg ő árulja a keszkenőket, addig hadd mulassa magát
vele. Ahogy ott mulatoznék, azt mondja neki a király:
– Elég legyen
a játékból, keressed Pávatollat.
Előveszi erre
a leány a könyvét, keres benne, de nem talál, s azt mondja a királynak:
– Én
semmiképpen nem találom Pávatollat, az árnyékát jól látom, de őt magát nem
tudom kivenni, hogy hol van.
A mókus akkor
éppen a leány ölében volt lesimulva, s egyet se mozdult a helyéből.
Nemsokára
beküld a kereskedő, s kéreti a mókust, hogy neki tovább kell menni, mert itt
nem kel a portékája. El is ment a mókusával együtt, vissza a cserjés mellé, s
ott a mókust átbucskáztatta a fején, s lett belőle megint szép ifjú Pávatoll,
aki azelőtt volt. Azt mondja neki a kereskedő:
– Nézd, én
adok neked egy iskátulyát, ebben egy légy van bezárva, ezt vedd magadhoz, s
hasznát veszed. A király az éjjel felöltöztet tizenkét leányt, mind hasonlót a
saját leányához, mind egyforma ruhába, s neked még azt a próbát parancsolja,
hogy válaszd ki közülük az ő leányát. Te csak bocsásd ki az iskátulyából a
legyet, az éppen a homlokára száll a király leányának, s mikor hozzákap a
légyhez, akkor fogd meg a kezét, s vezesd el a többi leányok mellől – ezzel
eltűnt a kereskedő, Pávatoll pedig bement a királyhoz.
– Isten
hozott – azt mondja a király –, hova tudtál úgy elbújni, eleget kerestünk, de
nem találtunk?
– Nem voltam
igen messze – azt mondja Pávatoll –, mókus képében a leányod ölében
heverésztem. Most már a próbát kiállottam, már csak az van hátra, hogy vigyem a
leányodat.
– Ne siess –
azt mondja a király –, holnap még egy próbát ki kell állanod, akkor ha lesz
valami a dologból.
A király
másnap reggel sorba állíttatott az udvar közepén tizenkét egyforma arcú, és
egyforma ruhájú leányt. Azok között volt az ő leánya is.
– No, válaszd
ki az én leányomat a tizenkettő közül – azt mondja Pávatollnak.
Pávatoll
nézegetni kezdi a leányokat, s közben titokban kinyitotta az iskátulyát, s légy
kirepült belőle, s a király leányának a homlokára szállott. A királyleány
hozzákapott a jobb kezével, ekkor hozzájárult Pávatoll, megfogta a kezét,
elvezette a többi mellől, s azt mondta:
– Gyere, mert
te vagy az, akiért én olyan sokat fáradtam, csak készülj, s indulj velem.
Egész nap a
készülettel telt el. Másnap elindultak cifra szekéren, nagy pompával, s mikor
egy sík mezőn mennének keresztül, látják, hogy egy kútra seregesen özönlik a
nép. Megállnak mellette, s megkérdi az új menyasszony egy vízvivőtől, hogy
miféle víz van abban a kútban, hogy azt olyan sokan ostromolják.
– Ennek
élő-haló víz a neve – felelik neki –, s ennek olyan ritka nagy ereje van, hogy
aki véletlenül hal meg, ha igen öreg nem volt, ebből csak megfecskendezik, s
mindjárt feltámad.
A menyasszony
merített egy korsóval a vízből, feltétette a szekérbe, s folytatták útjukat.
Mikor
hazaérkeztek, meglátja Sándor király, hogy Pávatoll az új menyasszony mellett
ül a szekérben. Szörnyű haragra lobbant, s meg akarta ölni, de megtürtőztette a
haragját ezúttal.
Egy óra múlva
gazdag rakott asztal mellé ültek, hat idegen király volt jelen, akiket Sándor
király meghívatott vendégségbe. Mikor felkeltek jóllakva az asztal mellől, azt
mondja Sándor király Pávatollnak:
– Készülj a
halálra, mert meg kell halnod!
Szegény
Pávatoll azt sem tudta, hogy mit tegyen ijedtében. Mentegetni kezdte magát,
hogy ő csak azért ült a menyasszony mellé, mivel nem volt máshol hely a
szekérben, s különben is ő volt a kikérő násznagy. A jelenvoltak közül senki
sem sietett mentségére az új királynén kívül, de az is mindhiába, mert Sándor
király kirántotta a kardját, s lecsapta Pávatoll fejét.
A nagy
vigasság nagy szomorúságra változott, s elindult a vendégsereg, hogy kivigyék
Pávatollat a temetőbe. Mikor oda kiérkeztek, azt mondja az új királyné, hogy
tegyék le a koporsót, nyissák fel, hadd lássa meg még egyszer azt, aki olyan
sokat fáradozott érette.
Minthogy
kedves volt a királyné, engedtek a szavának, letették a koporsót, s fel is
nyitották. A királynénak a kezében volt egy butélia megtöltve élő-haló vízzel,
azzal megöntözte a halottat, s csak elbámult mindenki, mikor látták, hogy
Pávatoll egyszer csak talpra állott.
Pávatoll,
hogy felkelt a koporsóból, felkapta a kardját, mert az is melléje volt téve, s
azt mondta Sándor királynak:
– No,
háládatlan, tudd meg, hogy mikor jöttél a vadászatból a havasról, én mondottam
neked a kopasz lófőből ezeket a szókat: „Hat királynak a fejét veszem, tied
lesz a hetedik.” Te az énbelőlem kinőtt borostyánfát kivágattad, s minden
ágával együtt tűzre rakattad, s engemet, aki, hogy jó feleséget hozhassak
neked, kockára tettem az életemet, s ezer veszély közt forogtam, elveszejtettél
minden ok nélkül. Most már itt az idő, hogy meglakolj mindezekért, amit
énellenem cselekedtél.
Ahogy ezeket
elmondta, csak hirtelen elvágta a hat királynak a fejét, s utánuk a Sándorét, s
behányta őket a kiásott sírba, azután megfogta a királyné jobb kezét, s azt
mondotta:
– Gyere,
menjünk haza, én a tied s te az enyém vagy. Tudom, jól tudod, mennyit
szenvedtem, s mennyit fáradtam éretted.
Ezzel
hazamentek, beszállottak a királyi udvarba, s ott nagy bőségben s békességben
éltek együtt holtuk napjáig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése