A kicsi dió – Kriza János meséje

Élt egyszer egy szegény ember, s annak annyi volt a gyermeke, mint a hangyaboly. A gyermekek sokszor harmadnapig sem kaptak egy falat kenyeret, olyan nagy szükség volt a háznál. A szegény ember azért elindult, hogy valami kevés ennivalót keressen a gyermekei számára. Amint megy egy erdős helyen, eleibe áll az ördög ember képében, s azt kérdi tőle:

– Hova mész, te szegény ember?

– Én megyek, hogy egy kis élelmet szerezzek a gyermekeimnek, ha valamihez nem fogok, mind meghalnak étlen – feleli a szegény ember.

Arra azt mondja az ördög:

– Azért egy tapodtat se menj tovább, majd én adok neked egy olyan portékát, amit ha okosan használsz, gazdag leszel, s nem lesz soha szükség a házadnál. Nesze ez a kicsi dió, ennek az a tulajdonsága, hogy akármit parancsolsz neki, mindjárt meglesz egyszeribe.

– De hát én azért neked mit adjak? – azt kérdi a szegény ember.

– Én nem kérek sokat – feleli az ördög –, csak azt add nekem, amit te nem tudsz a házadnál.

A szegény ember gondolkodik, hogy mi volna az, amit ő nem tud. De semmi eszébe nem jutott, s minthogy erősen meg volt szorulva, odaígérte. Akkor az ördög átadta a diót a szegény embernek, s elváltak egymástól.

Hazaérkezik a szegény ember a dióval, s kérdi a felesége:

– Hát hoztál-e valami ennivalót? Mert szinte halunk éhen, úgy oda vagyunk!

– Én, hallod-e, semmi ételfélét nem hoztam – azt mondja a szegény ember –, hanem hoztam egy ritka diót. Ezt pedig adta nekem egy ember, s az azt mondotta, hogy ennek a diónak akármit parancsoljak, minden éppen úgy lesz.

– S ezt miért adta neked, mert tudom, hogy ingyen csak nem adta – kérdi a felesége.

Azt mondja rá a szegény ember:

– Nekem egyebet nem mondott, csak annyit, hogy amit én a házamnál nem tudok, azt adjam neki a dióért. Én gondolkodtam, de semmit se tudtam olyat, oda is ígértem.

Arra fellobban a felesége, s azt mondja:

– No, te pogány, mit tettél, látod-e, én most várok gyermeket, s te azt nem tudtad eddig, s eladtad előre a gyermekünket.

– Már, feleség, arról én nem tehetek, ennek most már úgy kell lenni – azt mondja az ember, s parancsol a diónak: – No, te kicsi dió, az én házam népének velem együtt étel, ital, ruházat s minden bőven legyen!

S arra meglett minden, amit az ember mondott, s a háznép olyan jóllakott a legfinomabb ételekkel, ahogy többször sohasem. A gazda mármost, még nagyobbra akart terjeszkedni, s parancsolta a diónak, hogy neki a kicsi háza helyett legyen egy szép kőháza, körülötte szép kertek, a mezőn, közel a faluhoz, az ő számára szép kaszálók s szántóföldek, azonkívül mindenféle marhák, majorságok. Meg is lett minden, éppen az ő kívánsága szerint.

Gazdag ember lett a szegény emberből, s közben a feleségének is megszületett a gyermeke. Mikor a legderekasabban folytatnák a gazdaságot, egyszer egy estefelé hozzá megy két öreg ember, s szállást kérnek tőle éjszakára. Ő adott is szállást örömmel s jó vacsorát.

Este, ahogy vacsorálnak, azt mondja a két öreg a beszéd között a gazdának:

– Tudjuk mi, hogy az ördög eljön az éjjel, hogyha lehet, elvigye a te legkisebb gyermekedet, akit te nem tudva, szorultságból odaígértél neki. Mi azért jöttünk, hogy az ártatlant megmentsük, hogy ne essék az ördög kezébe. Fogadd meg a mi szónkat: mikor lefekszünk, tegyél az asztalra az ablak mellé egy egész kenyeret, hadd legyen az ott az éjjel.

A gazda az asztalra teszi a kenyeret, s azzal lefeküsznek, s elalusznak mind, ahányan voltak. Mikor legmélyebben aludnának, egyszer tova éjfél felé kinn az ablak alatt megszólal az ördög, s azt mondja:

– Hallod-e, házigazda, tudod, mit ígértél nekem, mikor az erdőben találkoztunk? Add ki most, én azért jöttem.

E szavakat a háziak közül senki sem hallotta, mivel mind aludtak, de a kenyér megszólalt az asztalon, s azt mondta:

– Csak ülj veszteg odakint, várakozzál egy keveset, tűrj te is, mert én is eleget tűrtem, s várakoztam. Engem még az elmúlt esztendőben ősszel elvetettek a földbe, egész télen ott ültem s várakoztam, várakozzál te is. Mikor kitavaszult az idő, akkor nőni kezdtem lassanként, s vártam, hogy nagyra nőjek, várj te is. Mikor az aratás eljött, valami horgas vassal nekem estek, levagdaltak, csomóba kötöttek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Azután szekérre raktak, egy rúddal lenyomtattak, s faluba vittek, s várakoztam, várakozzál te is. Ott asztagba raktak, rám tapodtak, hogy ropogtam bele, s tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan behánytak a csűrbe, valami összebogozott két darab fával agyba-főbe s két oldalba jól megvertek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan zsákba gyúrtak, malomba vittek, két keringő kő közé öntöttek, hogy egészen összeromlottam. De el kellett tűrnöm, tűrj te is. Onnan hazavittek, tekenőbe tettek, rám töltöttek valami sós vizet, s az öklükkel két óra hosszat dömöcköltek, gyúrtak, kínoztak engem. S akkor ami legnagyobb kín a világon, egy behevített égő tüzes kemencébe behánytak egy nagy falapáttal, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Ott jól megsütöttek, még meg is égettek, onnét kitettek, ide behoztak, egy nagy vaskéssel darabokra hasogattak. No, látod már, hogy én mennyit tűrtem, szenvedtem s várakoztam, tűrj s szenvedj, s várakozzál te is.

Az ördög erősen bízott, hogy mihelyt a beszédnek vége lesz, övé lesz a gyermek, de abban bizony megcsalatkozott, mert éppen a beszéd végével megszólalt a kakas, s azontúl nem lehet neki hatalma az emberek között. Azért hát elfutott a maga országába. Így maradott meg a gazdának a kicsiny gyermeke.

Jókor reggel a gazda jó reggelit adott a két öreg embernek, s megköszönte a feleségével együtt, hogy a fiacskájukat megmentették az ördög kezétől. A két öreg avval továbbutazott, s a szegény ember meg a felesége ma is gazdagon él, hacsak a kicsi diót el nem vesztették azóta.

Rózsa királyfi – Kriza János meséje

Volt egy királynak három fia. Ellenség ütött az országra, azt elfoglalta, s király is elesett. A királyfiak jó vadászok voltak, hárman három vadászkutyával odébb állottak a veszedelemből. Sokáig mentek, azt sem tudták, hova, végre egy legmagasabb havastetőn, ahol az út elágazott, elhatározták, hogy elválnak egymástól, külön-külön próbálnak szerencsét.

Megegyeztek, hogy egy magas fa hegyibe felállítanak egy hosszú póznát, s arra felkötnek egy fehér kendőt, amelyik a kendőt véresnek látja, induljon a testvérei után, mert valamelyiknek veszedelme van.

A legkisebb királyfi, akit Rózsának hívtak, bal fele indult, a másik kettő jobb fele. Rózsa, amikor a hetedik havasba is bejutott, jó messze, meglátott ott egy szép kastélyt, s abba betért, mint fáradt utazó, hogy megszálljon.

Megnyílik este nagy dörömböléssel a kastély kapuja, hát hét nagy óriás állít be az udvarra s onnét a házba. Akkora volt mindegyik, mint egy nagy torony. Rózsa ijedtében az ágy alá suhant, de az óriások mihelyt beléptek, egyik azt mondta:

– Ci, milyen emberbűz van itt!

Megkeresték Rózsát, megtalálták, összeaprították, mint a torzsát, s az ablakon kihányták.

Reggel az óriások megint elmentek dolgukra, a bokorból előmászott egy szép leányfejű kígyó, s Rózsa testének minden kicsi darabját összeszedte, szépen összerakogatta, forrasztó fűvel megkenegette, s élő-haló vízzel meglocsolta. Rózsa egy perc alatt talpra szökött, s most hétszerte szebb s erősebb lett, mint azelőtt volt. Akkor a leányfejű kígyó is kibújt a kígyóbőrből hónaljig.

Rózsa, hogy olyan erős lett, bízott magában, s este nem bújt az ágya alá, hanem az óriásokat a kapuban várta haza. Azok mikor megérkeztek, előreküldték a szolgájukat, hogy azt a hitvány Ádám-maradékot összemorzsolják, de a szolgák nem bírtak vele, maguknak az óriásoknak kellett, hogy őt összeaprítsák.

Másnap reggel a leányfejű kígyó Rózsát megint életre hozta, ő maga pedig övig kibújt a kígyóbőrből. Rózsa hétszerte erősebb lett most, mint külön-külön egy-egy óriás.

Akkor este Rózsa a szolgákat mind megölte, s sok óriást is megsebzett, de a hét óriás mégis megölte őt.

Reggel, ahogy elmentek, a kígyó Rózsát megint feltámasztotta; Rózsa erősebb lett, mint a hét óriás együtt, s olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. A leány is a kígyóbőrből egészen kikerekedett, be kedves két teremtés volt!

Akkor egymásnak a dolgaikat s életüket elbeszélték. Elbeszélte a leány, hogy ő is királyvérből való, hogy az ő apját az óriások ölték meg, s az országot elfoglalták, ez a kastély az ő apjáé volt, ahol az óriások laknak, s innen járnak ki mindennap, hogy a népet sarcolják. Őt magát egy jó kuruzsos dajkája kígyóvá változtatta, s megesküdött, hogy addig kígyóbőrben marad, míg az óriásokon bosszút állhat. De most, hogy Rózsa olyan erős, hogy könnyen megfelelhet mind a hét óriásnak, róla is lerepedezett a kígyóbőr.

– Rajta hát, Rózsa, pusztítsd el az óriásokat, nem leszek én se háládatlan.

Rózsa azt felelte:

– Kedves szép leány, te nekem az életemet három ízben adtad vissza, én sem lehetek háládatlan tehozzád, az óriásokat elpusztítom, s aztán te az enyém, én a tied.

Egymásnak holtig való szerelmet esküdtek, s igen jóízűen telt el a nap egészen estig.

Mikor este az óriások megérkeztek, Rózsa így szólott hozzájuk:

– Ugyebár, sok gazember, hogy háromszor öltetek meg? Most azt mondom, hogy ma ezen a kapun egyiketek sem teszi be a lábát! Vívjunk meg!

Az óriások nagy méreggel reá mentek, de most nem úgy lett, mint azelőtt kétszer; rendre őket mind megölögette, s akkor a kulcsokat a zsebükből kezéhez vette, s kastélynak minden szegelikát felkutatta, s látta, hogy bátorságban lehetnek, mert már egy lélek sincs a kastélyban.

Az éjszaka csendesen telt el. Reggel a kastély udvaráról Rózsa elnéz a havas tetőre a fehér kendő felé, s hát látja, hogy az egészen véres. Megbúsul, s azt mondja a szép leánynak:

– El kell mennem, hogy a két bátyámat felkeressem, mert rosszul megy sorul. Várj vissza engem, mert ha őket feltaláltam, minden bizonnyal visszajövök.

Avval felkészült, kardot kötött, nyilat, forrasztó füvet, élő-haló vizet vett magához, s éppen arra a helyre ment, ahol elváltak volt. Útjában lőtt egy nyulat. Mikor odaért a fához, elindult azon az úton, amerre a bátyjai mentek. Rátalált egy kicsi házikóra, s ott megállapodott. Látja, hogy a ház előtt a fához a két bátyja két vadászkutyája lánccal meg van kötve. Eloldja őket, tüzet csinál, s a nyulat sütni kezdi. Amint sütné, hallja, hogy a fán valaki dideregve azt kiáltozza:

– Jaj, de fázom!

Felszól a fára Rózsa királyfi:

– Ha fázol, gyere le s melegedjél!

Azt mondják rá fentről:

– Igen, de félek a kutyáktól!

– Ne félj, mert azok becsületes ember nem bántanak!

– Én hiszem – azt mondja az a valaki a fáról –, de mégis vesd közéjük ezt a hajszálat, hadd szagolják meg előbb, arról engem is megismernek!

Veszi Rózsa a hajszálat, s a tűzbe veti. A fáról leszáll egy vén boszorkány, odaül a tűz mellé, s fűtőzik. Felhúz egy nyársra egy varasbékát, s sütni kezdi. Amint sütné, mondani kezdi Rózsának:

– Az az enyém, ez a tied – s hozzáüti a varasbékát a nyúlhoz; Rózsa megmérgelődik, kirántja a kardot, s hozzákap a boszorkányhoz, s hát a kard egy hasábfává válott. Nekimegy a boszorkány, hogy megölje Rózsát, s azt mondja:

– No, most véged neked is, a testvéreidet is én öltem meg bosszúból, azért, hogy a hét óriás fiamat elpusztítottad!

Rózsa nekiuszítja a boszorkánynak a kutyákat, s azok addig fogják innen s túl, hogy vért eresztenek belőle. A vér a kardból lett hasábfára cseppen, s abból megint kard lett. Kapja Rózsa a kardot, s odaáll a boszorkány eleibe. Megijed a boszorkány, s könyörögni kezd, hogy ne bántsa, megmutatja, hova temette a bátyjait. Csak ezt várta Rózsa, azon nyomban hozzásújtott, s avval a boszorkány Plutóhoz költözött. Rózsa kiásta a bátyjait, az összedarabolt testüket összerakta, forrasztófűvel összeforrasztotta, s élő-haló vízzel feltámasztotta. Azok, mikor a szemüket kinyitották, s Rózsát megpillantották, mind a ketten azt mondották:

– Jaj, be sokat aludtam.

– Sokat bizony – azt mondta Rózsa –, de ha én ide nem jöttem volna, még most is aludnátok.

Elbeszélték Rózsának a bátyjai, hogy elválásuk után csakhamar meghallották, hogy az ellenség az országukból eltakarodott, s visszatértek a palotájukba. Úgy osztoztak, hogy az egyik, a nagyobbik, hazamenjen, s igazgassa az országot, másik pedig keresse fel Rózsát. Akkor fordultak be a kis házikóba, s akkor bánt el velük a vén boszorkány.

Rózsa is elbeszélte nekik, miken ment keresztül, s azt mondotta:

– Te, nagyobbik bátyám, menj haza, ülj be apánk országába, te pedig, kisebbik bátyám, gyere velem, és igazgassuk ketten azt a nagy országot, amelyikben az óriások hatalmaskodtak.

Ebben megegyeztek, mindegyik elment a maga országába. Rózsa is felkereste a szép leányt, aki már magát úgy elbúsulta volt utána, hogy szinte elepedt, de hogy Rózsa megérkezett, egészen felvidult. Egybekeltek, nagy lakodalmat csináltak, eleget vendégeskedtek, a menyasszonyt jól megtáncoltatták, azután az óriásoktól megmentett nagy országot kezükre vették, ma is ott uralkodnak, ha meg nem haltak. Kerekedjenek egy tojáshéjba, s holnap legyenek a kigyelmetek vendégei.

A fortélyos leány – Kriza János meséje

Egyszer volt egy kegyetlen király, s ennek a kegyetlen királynak volt egy jobbágyfaluja. A király egyszer erősen megneheztelt valamiért a falura, s ráparancsolt, hogy a malomkövet a malom udvarán nyúzzák meg, mert ha nem, minden nagyobb gazdának fejét véteti.

A falubeliek három egész hétig minden áldott nap falugyűlést tartottak, mégsem tudtak annyira menni, hogy megegyezzenek benne, hogyan tudják megnyúzni a malomkövet.

Volt többek között olyan román ember is a faluban, akinek magyar asszony volt a felesége, s volt egy tizenhét esztendős szép leányocskája. Azt kérdi egyszer a leány az apjától:

– Édesapám, hova megy minden áldott nap? Hol eszik, hol nem eszik, s nem mond senkinek semmit.

– Hogy hová megyek? Hát nem tudod, hogy az a kegyetlen király ránk parancsolt, hogy a malomkövet nyúzzuk meg a malom udvarán? Afelől gyűlésezünk immár három hete, s mégsem tudunk semmire se jutni.

– Édesapám, menjen el kend a falu bírájához, s mondja meg neki, hogy többet falut össze ne gyűjtessen. Aztán menjen el a királyhoz, s mondja azt neki: „Felséges király, életem-halálom kezedben vagyon, engem ez és ez a falu küldött követségbe. Instáljuk szépen, vetessed vérét annak a malomkőnek, különben a falu nem tudja megnyúzni.”

El is megy a móc ember a királyhoz, elémondja, amit a leánya parancsolt. Azt kérdi tőle a király:

– No, te szegény ember, ki adta ezt a tanácsot neked? Valld ki nyomban, mert ha nem, most mindjárt ötvenet kapsz!

– Felséges király, életem-halálom kezedben vagyon, van nekem egy tizenhét esztendős leányom, az adta nekem ezt a tanácsot.

Azt mondja a király:

 – Állj meg, te móc, kihúztad a tövist a falunak a lábából, s ütötted a magadéba. Majd adok én neked bajt, ha eddig nem volt – avval fordul egyet a király, felvesz egy új cserépfazekat, amelyiknek az oldala be volt esve. – Mondd meg a leányodnak, ezt a fazekat úgy befoldja, hogy ezen se folt, se varrás ne látszódjon, mert ha nem, akkor neked is fejedet vétetem, a leányodnak is.

Elveszi a szegény ember a fazekat, viszi hazafelé nagy szomorúan, megérkezik a leányához.

– No, édes leányom, kihúztad a tövist a falu lábából, s beleütötted a magadéba. Ehelyt küldött a király egy fazekat – s elmondja a parancsolatot.

– Jól van, édesapám, a maga feje egyet se fájjon emiatt. Üljön le, egyék, igyék s nyugodjék.

Mikor felkel az édesapja, azt mondja neki a leány:

– Édesapám, vigye vissza ezt a fazekat, s mondja meg a királynak, hogy: „Felséges király, az én leányom árvasággal nőtt fel, de nem látta, hogy zsákot vagy inget színéről foldott volna meg valaki. Ha a felséges király akár mással, akár magával kifordíttatja ezt a fazekat, én becsületemre fogadom, befoldom úgy, ahogy ő kívánja.”

Elémondja a móc ember a leánya üzenetét a királynak, s király félrefordul, s elkacagja magát:

– Megállj – azt mondja –, majd küldök én a leányodnak bajt, ha eddig nem volt.

Elmegy a király, felvesz három fő kendert, s odaadja a mócnak:

– Nesze, te szegény ember, vidd el a leányodnak ezt a három fő kendert. Mondd meg neki, hogy ebből künnvaló, bennvaló cselédimnak, egy század katonámnak fehérnemű gúnyát fonjon, szőjön, mert ha nem, elpusztítalak leányostul együtt.

Megindul a szegény móc hazafelé nagy bús lélekkel. Megérkezik haza.

– No, édes leányom, ehelyt küldött a király neked három fő kendert, hogy ebből künnvaló, bennvaló cselédinek s egy század katonájának fehérnemű gúnyát fonjál, szőjél.

Azt mondja a leány:

– Üljön le, édesapám, egyék, igyék, nyugodjék.

Azalatt a leány kimegy a favágóra, felvesz két kicsi fácskát, akkorát, mint két pipaszár.

– No, édesapám, evett, ivott s nyugodott-e?

– Ettem is, ittam is, nyugodtam is, édes leányom.

– Akkor menjen el a királyhoz vissza, s kérje meg, hogy mivel én árvasággal nőttem fel, nekem szövőszékem egy szikra sincs, azon instálom a fölséges királyt, hogy akár magával, akár mással ebből a két eszközfából nekem szövőszéket csináltasson, de olyan móddal, hogy abból se ki ne vegyen, se hozzá ne tegyen. Ha ezt megcselekszi, akkor én fogadom becsületemre, hogy abból a három fő kenderből nemcsak a bennvaló cselédjeinek, hanem az egész országbeli katonájának fonok, szövök fehérnemű gúnyát, amennyi kell.

Félrefordul a király, s elkacagja magát:

– Te móc, hány esztendős a te leányod?

– Tizenhét, felséges király.

– Mondd meg a leányodnak, hogy ezen s ezen a napon itt legyen, de se úton, se útfélen ne jöjjön, se gyalog ne jöjjön, se lóháton, s mégis idejöjjön. Ajándékot is hozzon, s anélkül is jöjjön.

Elbúcsúzik a móc a királytól, s elmegy haza:

– No, édes leányom, én megmentődtem a járástól, menj most már te is.

– Mit mondott a király, édesapám?

– Azt mondta, fiam, hogy ezen s ezen a napon odamenj, de se úton, se útfélen, se gyalog, se lóháton ne menj. Ajándékot is vigyél, anélkül is menjél.

– Jól van, édesapám.

Elmegy a leány egyszeribe a faluba, tudott egy szamarat, elkéri, oda is adják. Elviszi haza a szamarat, s szénát, zabot ad neki. Azután vett két házigalambot, azokat is elviszi haza.

Alig várta a napot, hogy indulhasson.

Megérkezik az áldott nap, amelyiken neki menni kellett a király eleibe. Megindul a leány az útnak a kellős közepén a szamáron. Vitte a pár házigalambot két fatál között a hátán.

Várja a király a móc leányt, megérkezik:

– Adjon Isten jó napot, felséges király!

– Isten hozott, te móc leány!

– Itt vagyok parancsolatodra, felséges király! Úton se jöttem, útfélen se jöttem, mégis idejöttem. Ajándékot is hoztam, anélkül se jöttem.

Hívja a király:

– Jere be a házba, te móc leány.

– Nem azért jöttem, felséges király, hogy be ne mennék, be merek én menni.

Egyszeribe kétfelé nyitja a két fatálat, s két galamb elrepül. Papot hívat a király, összeesküszik a móc leánnyal. Mikor az esküvés megvolt, azt mondja a feleségének:

– No, te leány, te immár a feleségem vagy, hanem azt parancsolom, hogy te az én hírem s akaratom nélkül soha senkinek tanácsot ne adj, arra fejed ne legyen, mert ha másként teszel, rosszul lesz dolgod.

– Nem is adok, felséges király atyám, senkinek tanácsot.

Két szegény ember volt azon a városon. Egyiknek volt egy kicsi fakó szekere, a másiknak egy csikós kancája, úgy hordogattak mindennap cimboraságban egy-egy kicsi fát az erdőről a kancával s a szekérrel.

Egyszer, mikor mennének az erdőre, hideg szél fújt az erdő felől. Amelyiké volt a kanca, a kancán ült, amelyiké a szekér, a szekéren, de hazafelé szemmel, mert a hideget nem állhatták, hogy szembe fújjon. Azt mondja egyszer, aki a szekéren ült:

– Állj meg, komám, mert az én szekerem megcsikózott.

Azt mondja, amelyik a kancán ült:

– Meg bizony az én kancám.

– De bizony az én szekerem alól maradt ki a csikó.

Abból a helyből megfordulnak, s elmennek haza. Hazulról elmennek a király eleibe. Hát a király nem kapják otthon. A királyné leülteti őket, s kérdi, hogy mi bajuk a királlyal.

Elkezdi a kancás ember:

– Felséges királyné, kicsi dolog, semmiség az egész. Ennek a komámnak van egy kicsi szekere, nekem egy kancám. Ahogy megyünk az erdőre együtt, ez a komám azt mondta, hogy álljunk meg, mert az ő szekere megcsikózott. Megálltunk s megtértünk. Nem tudtunk megosztozni a csikón, ide kellett folyamodjunk a felséges király eleibe.

Ahogy a két pörlekedőt végighallgatja a királyné, azt mondja nekik:

– Ó, ti két boldogtalan ember, ugyan bizony mit osztozódtok, mit veszekedtek együtt ilyen dolog felett, hisz ezért a világ kikacag titeket! Én azt mondom nektek, menjetek haza, kössétek meg a kancát a szekérhez. Ha ez a kutya csikó a szekeret szopja meg, úgy a szekéré, de ha a kancát, úgy a kancáé.

Elpróbálja a két szegény ember, de hát a kutya csikó nem a szekeret szopja, hanem a kancát. Erre megharagszik a szekeres ember, odafut, kirántja a csikót az anyja alól, behúzza a szekér alá, s azt mondja:

– No, hogy a kutyák egyenek meg, ha az erdőn a szekerem alatt voltál, hát légy ott most is!

De a csikó visszafutott az anyja alá, s ismét szopni kezdett.

Jól van, a király megérkezik a vadászatból. A két pörlekedő ember kapja magát, ismét elmennek a király udvarába, s fülirő-farkáról elbeszélik a dolgot magának a királynak is. A király megharagudott azért,  mégpedig ugyan erősen, hogy ilyen bolondsággal mennek hozzá alkalmatlankodni. Jól elszidta a szekeres embert, hogy ha még egyszer magáénak mondja a csikót, mindjárt fejét véteti vagy felakasztatja, de megharagszik a király immár a feleségére is, amiért tanácsot adott másnak az ő híre nélkül.

– No, édes feleségem, te állhatatlan móc leány, mit fogadtál volt, mikor elvettelek? Hogy senkinek tanácsot nem adsz, mégis adtál. Hanem velem többet egy tányérból nem mártasz.

– Vagy igen, édes uram, még egy ebédet készítek, azután elmegyek.

Az ebédet megkészíti a királyné, s azt mondja a király:

– Hatlovas hintó eleibe fogass be, s ami a legdrágább kincsed, vigyed, amerre tetszik, de velem tovább nem lakol.

Hat lovat hintó eleibe fogat egyszeribe a királyné, az urát már az asztalnál ellátta álomporral, neki drágább kincse nem volt, mint a kedves ura. Megfogatta a legényekkel, s beletétette a hintóba.

Hajtat két éjszaka, három nap. Megébred az ura egyszer az úton, széjjelnéz:

– Édes kincsem, hová viszel?

– Édes uram, tudod-e, mit mondtál volt? Hogy ami legdrágább kincsem, tegyem a hintóba. Nekem drágább kincsem nem volt, mint te, én viszlek.

– Az Isten megfizeti, édes kincsem, állj meg, térjünk meg haza. Én többet veled nem próbálok hiába, többször kezed alá nem szólok.

Megtérnek haza szerencsésen. A király egyszeribe lakodalmat hirdet újból. Tál, tányér elég volt, de istenes ember volt, aki egy csepp levet kapott. Ég a mai napig is élnek, ha meg nem haltak. Holnap legyenek a kigyelmetek vendégei. 

Pávatoll – Kriza János meséje

Élt egyszer egy ország fővárosában egy igen-igen gazdag király, Sándor volt a neve. Ennek a királynak nagy kedve tellett a vadászatban. Egyszer, mikor jönne haza vadásztársaival a havasból; látja, hogy egy kopasz lófej meghengeredik előtte az úton. Megparancsolja társainak, hogy törjék ízzé-porrá. Megszólal a lófej:

­– Hallod-e, te király, hat királynak fejét veszem, s a tied lesz a hetedik!

– Rajta, fogjátok meg! – parancsolta a király a társainak, s azok felvették a lófejet, bevitték a városba, s a király parancsolatára a palota ablaka alá hét singnyire beásták a földbe, hogy ne árthasson.

A legközelebbi éjen egy olyan terepély borostyánfa nőtt ki a lófőből, hogy az ágai benőttek a palota ablakán, s belülről mind a négy falát befolyták, szépen kivirágozva. Felkel hajnalban a király öreg anyja, s csak elcsodálkozott azon, amit látott a palotában. Odamegy a fia ágyához, s felkelti:

– Kelj fel, fiam – így költögeti –, nézd csak, be szép, gyönyörű borostyánfa növekedett az éjjel az ablakunk alatt, s még a házunkat is betöltötte a virágjaival.

– Ó, kegyes anyám – azt mondja sóhajtva a király –, ez nekem nem öröm, hanem inkább szomorúság.

Felkel a király az ágyából, s kiadja a parancsot, hogy haladék nélkül vágják ki a csoda-borostyánfát. Előszólítja a legszebb szobaleányt, s azt mondja neki:

– Eredj sietve, hívj tizenkét fejszés legényt a városból.

Mikor a leány az ablak előtt elmegy, ki a kapu felé, megszólal a borostyánfa:

– Hallod-e, te leány, a fejszés legények, tudom én, hogy eljönnek, s azt is tudom, hogy kivágnak. Mikor az első belém vágja a fejszéjét, egy darab forgács kiszökik a törzsökömből, te azt vedd fel úgy, hogy észre ne vegye senki, s tedd a kebeledbe.

A leány eszerint cselekedett, kebelében hordozta a forgácsot, s olyan csoda történt, hogy annak a csodaerejétől szült egy gyönyörű szép fiút. Mivelhogy ritka szép volt, megkeresztelték Pávatollnak.

Mikor aztán ez a fiú nagyobbra növekedett, szépségéért, ügyességéért nagy kedvébe esett a királynak. Vadászni is gyakran elvitte magával. Történt egyszer, hogy így szólott hozzá a vadászaton:

– Te, látom, ügyes egy legény vagy, hozd el nekem Kócibár király leányát feleségül.

Pávatoll másnap jó reggel el is indult a nagy útra. Mikor egy nagy folyóvíz mellett mendegélt, meglátott egy roppant nagy halat a part felé úszkálni. Odafordította a puskáját, hogy meglője, de a hal megszólalt:

– Megállj Pávatoll, ne lőj ide! Tudom én, hogy ahova most utazol, ott nagy bajod lesz neked. Csak jöjj ide, szólíts engem, s én segítek rajtad.

Pávatoll visszaakasztotta a puskáját a nyakába, s továbbment. Egyszer megpillantott egy nagy saskeselyűt a feje fölött lebegni. Célba veszi azt is, hogy lelője, de a sas is megszólal:

– Megállj, Pávatoll, ne lőj ide! Tudom én, hogy ahova most utazol, ott énnélkülem nem boldogulsz, csak gyere ide, szólíts engem, s én segítek rajtad.

Pávatoll nem lőtte meg a sast sem, hanem tovább folytatta az útját. Mikor egy cserjésbe érkezett, meglátott egy rókát egerészni. Arra is felhúzta a puskáját. Megszólal a róka:

– Le ne lőj engem, Pávatoll, mert tudd meg, hogy mikor legnagyobb bajod lesz, éppen én foglak téged kisegíteni a bajból – s így a rókának is megmaradt az élete.

Pávatoll mindaddig ment hegyeken-völgyeken keresztül, míg nagy sokára be nem érkezett Kócibár király fővárosába. Bement a királyhoz, ura nevében köszöntötte, s elmondotta, hogy ő mi járásbeli volna.

– Haj, idegen ország fia – azt mondja a király –, olyan leányt, mint az enyém, nem olyan könnyű elnyerni. Én meg nem tagadom a királyodtól, de neked előbb nagy próbákat kell kiállanod, s ha azt ki nem állod, ne bízz benne, hogy elnyered a leányomat.

– S mi leszen az a próba? – kérdezte Pávatoll.

– Csak az – feleli a király –, hogy neked úgy el kell bújni, akárhova is, hogy a leányom téged meg ne kapjon.

Kimegy Pávatoll a király udvarából, s töri a fejét erősen, hogy mitévő legyen. Egyszer csak eszébe jut a hal. Elmegy, s éppen azon a helyen, ahol először találkozott vele, meg is találja.

– Tudom, mi bajod van – mondja neki a hal –, bújj csak be a torkomba, s én úgy elrejtelek, hogy senki meg nem talál téged.

Így is történt. A hal felnyitotta szörnyű nagy torkát, Pávatoll szépen besétált, s a nagy hal levitte őt a folyó fenekére.

Azt mondja a király a leányának:

– No, leányom, keresd meg Pávatollat.

A király leányának egy olyan csodakönyve volt, amelyből ha csak belenéztek is, akárkinek s akárminek a hollétét könnyen meg lehetett tudni.

A leány csak belepillantott s felkiáltott:

– No, atyám, megtaláltam, de jól elbújt, mert a folyó fenekén egy nagy halnak a gyomrában van.

 Kiteszi a nagy hal Pávatollat a szárazra, s Pávatoll a víz partjáról egyenesen odasietett, ahol a nagy sast látta volt. Hát a sas ismét ott lebeg. Azt mondja neki Pávatoll:

– No, te sas, mármost segíts rajtam, ha módod van benne, és bújtass el engem valahova.

Alászáll a sas, hátára veszi Pávatollat, s elviszi őt a felhők háta mögé.

– Vajon hova lett Pávatoll a hal gyomrából? – kérdi a leányától a király.

A leány ismét elővette a bűvös-bájos könyvet, s addig nézegette, amíg egyszer azt mondotta:

– Ismét megtaláltam, a hetedik felhőn felül egy sasnak a hátán üldögél.

A sas még egy darabig ott lebegett fenn, azután leszállott, s letette Pávatollat a földre. Azt gondolta Pávatoll, hogy akár nyer, akár veszít, de ő még egyszer próbát tesz a királynál. Be is ment a királyi udvarba, s ott azt mondta neki a király:

– Már kétszer megtaláltunk téged, de harmadszor úgy elbújj, hogy meg ne kapjunk, mert ha megtalálunk, nemcsak hogy a leányomat nem nyered el, hanem még a fejedet is elveszíted.

Pávatoll igen elbúsult ezen, kiment az udvarból, s megkereste a rókát a cserjésben. Elmondotta neki, hogy milyen nagy nehéz próbát kell kiállnia.

– Ne félj semmit – azt mondja a róka –, csak bukjál hamar keresztül a fejeden.

Pávatoll átalbukott a fején, s egy szép kis fürge mókus válott belőle. A róka is átalbukott a fején, s egy kereskedővé változott. Azután meghengergőzött egy cserfa alatt, s amennyi falevél ott lehullva volt, az mind cifra keszkenővé változott.

Fogta magát a kereskedő, hátára pakolta a sok keszkenőt, a mókust a vállára ültette, s bement a városba. Megállott a Kócibár király kapuja előtt, sátort vont, s árulni kezdette a keszkenőket. A mókus a kereskedőnek hol a fején, hol a vállán, hol a keszkenőin szökdösött nagy vígan. Hírét veszi a király leánya, hogy micsoda keszkenőket árul egy kereskedő a királyi palota kapujában, s leküldi a szolgálóját, hogy válasszon ki egy szépet. A szolgáló kifut, meglátja a mókust, nyomban visszajön, s elmondja a király leányának, hogy be gyönyörű mókust látott játszadozni a keszkenőkön a sátorban. A király leánya elkéreti a mókust a kereskedőtől, hogy amíg ő árulja a keszkenőket, addig hadd mulassa magát vele. Ahogy ott mulatoznék, azt mondja neki a király:

– Elég legyen a játékból, keressed Pávatollat.

Előveszi erre a leány a könyvét, keres benne, de nem talál, s azt mondja a királynak:

– Én semmiképpen nem találom Pávatollat, az árnyékát jól látom, de őt magát nem tudom kivenni, hogy hol van.

A mókus akkor éppen a leány ölében volt lesimulva, s egyet se mozdult a helyéből.

Nemsokára beküld a kereskedő, s kéreti a mókust, hogy neki tovább kell menni, mert itt nem kel a portékája. El is ment a mókusával együtt, vissza a cserjés mellé, s ott a mókust átbucskáztatta a fején, s lett belőle megint szép ifjú Pávatoll, aki azelőtt volt. Azt mondja neki a kereskedő:

– Nézd, én adok neked egy iskátulyát, ebben egy légy van bezárva, ezt vedd magadhoz, s hasznát veszed. A király az éjjel felöltöztet tizenkét leányt, mind hasonlót a saját leányához, mind egyforma ruhába, s neked még azt a próbát parancsolja, hogy válaszd ki közülük az ő leányát. Te csak bocsásd ki az iskátulyából a legyet, az éppen a homlokára száll a király leányának, s mikor hozzákap a légyhez, akkor fogd meg a kezét, s vezesd el a többi leányok mellől – ezzel eltűnt a kereskedő, Pávatoll pedig bement a királyhoz.

– Isten hozott – azt mondja a király –, hova tudtál úgy elbújni, eleget kerestünk, de nem találtunk?

– Nem voltam igen messze – azt mondja Pávatoll –, mókus képében a leányod ölében heverésztem. Most már a próbát kiállottam, már csak az van hátra, hogy vigyem a leányodat.

– Ne siess – azt mondja a király –, holnap még egy próbát ki kell állanod, akkor ha lesz valami a dologból.

A király másnap reggel sorba állíttatott az udvar közepén tizenkét egyforma arcú, és egyforma ruhájú leányt. Azok között volt az ő leánya is.

– No, válaszd ki az én leányomat a tizenkettő közül – azt mondja Pávatollnak.

Pávatoll nézegetni kezdi a leányokat, s közben titokban kinyitotta az iskátulyát, s légy kirepült belőle, s a király leányának a homlokára szállott. A királyleány hozzákapott a jobb kezével, ekkor hozzájárult Pávatoll, megfogta a kezét, elvezette a többi mellől, s azt mondta:

– Gyere, mert te vagy az, akiért én olyan sokat fáradtam, csak készülj, s indulj velem.

Egész nap a készülettel telt el. Másnap elindultak cifra szekéren, nagy pompával, s mikor egy sík mezőn mennének keresztül, látják, hogy egy kútra seregesen özönlik a nép. Megállnak mellette, s megkérdi az új menyasszony egy vízvivőtől, hogy miféle víz van abban a kútban, hogy azt olyan sokan ostromolják.

– Ennek élő-haló víz a neve – felelik neki –, s ennek olyan ritka nagy ereje van, hogy aki véletlenül hal meg, ha igen öreg nem volt, ebből csak megfecskendezik, s mindjárt feltámad.

A menyasszony merített egy korsóval a vízből, feltétette a szekérbe, s folytatták útjukat.

Mikor hazaérkeztek, meglátja Sándor király, hogy Pávatoll az új menyasszony mellett ül a szekérben. Szörnyű haragra lobbant, s meg akarta ölni, de megtürtőztette a haragját ezúttal.

Egy óra múlva gazdag rakott asztal mellé ültek, hat idegen király volt jelen, akiket Sándor király meghívatott vendégségbe. Mikor felkeltek jóllakva az asztal mellől, azt mondja Sándor király Pávatollnak:

– Készülj a halálra, mert meg kell halnod!

Szegény Pávatoll azt sem tudta, hogy mit tegyen ijedtében. Mentegetni kezdte magát, hogy ő csak azért ült a menyasszony mellé, mivel nem volt máshol hely a szekérben, s különben is ő volt a kikérő násznagy. A jelenvoltak közül senki sem sietett mentségére az új királynén kívül, de az is mindhiába, mert Sándor király kirántotta a kardját, s lecsapta Pávatoll fejét.

A nagy vigasság nagy szomorúságra változott, s elindult a vendégsereg, hogy kivigyék Pávatollat a temetőbe. Mikor oda kiérkeztek, azt mondja az új királyné, hogy tegyék le a koporsót, nyissák fel, hadd lássa meg még egyszer azt, aki olyan sokat fáradozott érette.

Minthogy kedves volt a királyné, engedtek a szavának, letették a koporsót, s fel is nyitották. A királynénak a kezében volt egy butélia megtöltve élő-haló vízzel, azzal megöntözte a halottat, s csak elbámult mindenki, mikor látták, hogy Pávatoll egyszer csak talpra állott.

Pávatoll, hogy felkelt a koporsóból, felkapta a kardját, mert az is melléje volt téve, s azt mondta Sándor királynak:

– No, háládatlan, tudd meg, hogy mikor jöttél a vadászatból a havasról, én mondottam neked a kopasz lófőből ezeket a szókat: „Hat királynak a fejét veszem, tied lesz a hetedik.” Te az énbelőlem kinőtt borostyánfát kivágattad, s minden ágával együtt tűzre rakattad, s engemet, aki, hogy jó feleséget hozhassak neked, kockára tettem az életemet, s ezer veszély közt forogtam, elveszejtettél minden ok nélkül. Most már itt az idő, hogy meglakolj mindezekért, amit énellenem cselekedtél.

Ahogy ezeket elmondta, csak hirtelen elvágta a hat királynak a fejét, s utánuk a Sándorét, s behányta őket a kiásott sírba, azután megfogta a királyné jobb kezét, s azt mondotta:

– Gyere, menjünk haza, én a tied s te az enyém vagy. Tudom, jól tudod, mennyit szenvedtem, s mennyit fáradtam éretted.

Ezzel hazamentek, beszállottak a királyi udvarba, s ott nagy bőségben s békességben éltek együtt holtuk napjáig.

A csókalányok – Kriza János meséje

Egy asszonynak volt egyszer tizenkét leánya. Ez a tizenkét leány olyan szájas, vakmerő volt, hogy az anyjuknak egy szavát sem fogadták meg, s annyit nyelveltek egymással, hogy egy óráig sem volt csendesség a háznál. Az anyjuk egyszer úgy elkeseredett, hogy azt találta mondani:

– Immár a fülem is tele van a lármátokkal, adja Isten, hogy változzatok mind csókákká.

Hát a tizenkét leány egyszeribe csókává változott, s ahogy kinyitotta az ajtót, a tizenkét csóka úgy kirepült rajta, hogy a szemét is majd kiverték. Ki a házból, fel a levegőbe, éppen a felhőkig. Az asszony kiállott az ajtó elé, s látja, hogy azok a csókák egyszer még alább szálltak, aztán megkerengték magukat a ház fölött, s avval eltűntek napnyugat fele. Nekifogott búsulni, hogy neki már leánya egy sincs, bár egy megmaradott volna a tizenkettő  közül. Bánta, hogy úgy megátkozta őket, de már nem volt mit tenni, s elgondolta magában, hogy az Isten nem ok nélkül verte meg a leányait, akik annyi szép intése után neki soha egyetlen szavát sem fogadták meg.

Amikor a tizenkét leány odalett, az anyjuk éppen gyermeket várt, s mikor az ideje eljött, született egy szép fiúgyermeke. Mikor ez a fiú nagyobbacska lett, kérdi az anyjától:

– Hát, anyám, nekem sohasem volt egy testvérem sem? Az annyi idős asszonyoknak, mint kigyelmed, öt-hat gyermeke is van a faluban.

Azt mondotta az anyja:

– Nekem, fiam, nem volt több gyermekem rajtad kívül.

De a fiú későbben hallotta a faluban, hogy neki még volt tizenkét lánytestvére, s azok mind csókává változtak, s úgy elrepültek, hogy hírüket sem hallották.

– Na, anyám – azt mondja egyszer a fiú –, hallottam a faluban, hogy nekem volt tizenkét lánytestvérem. Ha törik-szakad, addig meg nem nyugszom, amíg őket fel nem találom, akármelyik szegletében legyenek a világnak.

Az anyja váltig marasztalta, mondogatta, hogy ne menjen, mert kifogy belőle is, de mikor látta, hogy kár a szóért, jól feltarisznyálta, s útnak indította.

Megy, megy a fiú hetedhét országon is túl, hegyeken-völgyeken, havasokon-tengereken, kősziklákon keresztül. Egyszer, amint megy, meglát messze-messze egy kősziklahavas aljában egy remeteházat.

– Ó, bár én ma estére ahhoz a remeteházhoz érkezhetnék – azt mondja magában.

El is érkezett oda estére s bement. Hát ott egy olyan öregasszony lakott, akinél öregebbet még életében nem látott. Így köszönt neki:

– Adjon Isten jó estét, anyámasszony!

Az asszony fogadja a köszönést, s azt mondja:

– Köszönd, fiam, hogy anyádnak szólítottál, mert különben hidd meg, hogy elnyeltelek volna téged egészben ebben a szempillantásban. Mit keresel te itt, ahol emberi teremtés sohasem jár?

A fiú elbeszélte, hogy ő tizenkét leánytestvérét keresi, akik csókává változtatva elrepültek.

– Jól van – azt mondja az öregasszony –, holnap reggel majd tudakozunk valamit felőlük.

Jó vacsorát készített a fiúnak, ágyat is vetett neki, s lefeküdtek. Jó reggel, hogy felkeltek mind a ketten, az öregasszony kivesz a ládából egy sípot, kiáll a fiúval az ajtó elé, s megfújja. Hát amennyi csúszó-mászó állat van a világon, min a ház körül terem, hogy ellepték kereken az egész térséget. A vénasszony tudakozódik, kérdezősködik ezektől a csúszó-mászó állatoktól, hogy nem hallottak-e valami hírt olyan tizenkét csókáról, akik soha a többi csókasereg közé nem elegyednek, hanem örökké külön járnak magukban. De az egész sereg mind azt felelte, hogy ők soha még hírt sem hallottak afféle csókákról. Akkor a vénasszony szavára valamennyi csúszó-mászó hazatakarodott. A fiú is elbúcsúzott tőle, s ismét útnak indult.

Ment, ment, mindaddig ment, míg estére elért egy másik remeteházat a kősziklahavas derekában. Bement abba is, s hát abban a másiknál egy még sokkal vénebb asszonyt lát. Köszön neki illendőképpen:

– Jó estét adjon Isten kegyelmednek, anyámasszony!

– Köszönd, hogy anyádnak szólítottál – azt mondja a vénasszony –, mert különben a medvékkel szaggattattalak volna szét. De mi járásod van neked itt, ahol emberféle, mióta itt lakom, még eddig soha meg nem fordult?

A fiú elbeszélte, hogy mi járatban van.

– Jól van, fiam – azt mondja a vénasszony –, bízom benne, hogy holnap reggel csak hallunk valamit a testvéreidről. Hanem most egyél, s aztán feküdj le. Tudom, meg is éheztél, meg is fáradtál erősen a véghetetlen hosszú úton.

A fiú jól megvacsorázott, aztán lefeküdt, s egy-kettőre úgy elaludt, mintha éppen agyonütötték volna.

Másnap reggel felkölti a vénasszony, kiáll vele az ajtó elé, s megfújja a sípját. Hát amennyi négylábú állat van a világon, mind ott termett egy félóra alatt. A szegény fiú, amikor meglátta őket, szinte lerogyott ijedtében.

– Azt kérdem én tőletek – azt mondja a vénasszony a négylábú állatoknak –, nem tudtok-e valamit arról a tizenkét csókáról, akik örökké csak magukba járnak, s a többi nagy csókasereg közé soha nem vegyülnek?

 – Nem tudunk bizony mi semmit, nem is hallottunk soha senkitől legkisebb hírt sem felőlük – mondták a négylábú állatok. A vénasszony intett nekik, s egytől egyig mind elszéledtek, hazatakarodtak a maguk helyére.

A fiú erősen megbúsult, hogy itt sem hallhatott semmi hírt a nénjei felől. Megköszönte a szállást a vénasszonynak, s jó remény fejében tovább folytatta útját.

Ment, ment egy kénköves tó mellett, s azon túl egy örökké égő hegy mellett, ment, mind tovább s tovább s egy nagy kőszikla tetős tetejében ismét meglát egy remeteházat. Megkettőzteti a lépéseit, hogy estére odajuthasson, s el is érkezett oda. Bemegy, hát ott a másik kettőnél is vénebb asszonyt talál.

– Szerencsés jó estét adjon Isten kigyelmednek, anyámasszony! – így köszöntött reá, de most immár nagyobb bátorsággal, mint a két elsőnél.

– Köszönd, hogy anyádnak szólítottál – azt mondja a vénasszony –, különben a sasokkal tépettelek volna széjjel. Mi járásbeli vagy te ezen a helyen, hol emberi lélek még sohasem járt rajtad kívül?

A fiú itt is elbeszélte, hogy ő mi járásbeli volna.

– Ne búsulj semmit, fiam – azt mondja a vénasszony –, nekem erős reménységem vagyon, hogy holnap hallunk valamit a te nénjeidről.

A vénasszony jó vacsorát adott a fiúnak, puha ágyat készített, s maga is lepihent.

Mihelyt megvirradt, a vénasszony a fiút szépen felköltötte, kivett a ládából három sípot, s kiállt az ajtó elébe. Ott fújni kezdte a legkisebb sípot, s arra a legapróbb szárnyasállatok egyszerre mind ott termettek. Megfújja a második sípot is, s akkor eléjönnek a középnagyságú szárnyasállatok. Megfújja a harmadik sípot is utoljára, s akkor a legnagyobb szárnyasállatok a világ minden részéről odagyűlnek nagy sereggel, hogy az ember szeme nem lephette el őket.

Széjjelnéz a vénasszony a töméntelen seregen, s azt mondja nagy bosszúsan:

– Még egy híja van a seregnek, úgy látom.

Csakhamar jött is egy holló, de annak vérzett a szárnya. Azt nem nézte a vénasszony, hanem csak megpirongatta, hogy a parancsolatra így elkésett a többi madaraktól.

– Ne bánts engem – azt mondja a holló –, ne bánts, nem vagyok én hibás. Mindjárt megmondom, az okát is, hogy miért késtem el a többi madárseregtől. Mihelyt a sípszót meghallottam, egyszeribe mint a nyíl, olyan sebesen kezdettem repülni errefelé. De utamban megláttam egy szörnyű nagy veres tornyot. Az a torony olyan magas volt, hogy a gombja, egészen aranyból, száz öllel is felül ért a felhőkön. Én abban a toronyban olyan csókacsárogást, csevegést hallottam, hogy ahhoz foghatót még soha eddigelé. Azért megállapodtam egy kevés ideig, leszálltam egy virágos almafára, ott a toronyhoz közel, s ott hallgattam egy kicsinyég azt a különös csárogást s azt a sok csevegést. Míg ott üldögéltem, hallottam, hogy mit beszélnek a jövő-menő emberek ott a torony körül. Azok azt beszélték, hogy abban a toronyban tizenkét csóka lakik néhány esztendőtől fogva. Sokszor mind a tizenkettő megkerüli a tornyot nagy lármával, csácsogással, sokszor tizenegy elmegy eledelt keresni, a tizenkettedik meg otthon marad, hogy vigyázzon, s ügyeljen ott, de azokhoz emberi teremtésféle soha fel nem mehet. Amíg én ott hallgatóztam, egy vadász reám irányozta puskáját, s eltörte az egyik szárnyam hegyét. Emiatt lassabban tudtam csak repülni, ez az oka, hogy elkéstem a többi társamtól.

A holló megmondta azt is, hogy melyik szegletében van a világnak az a veres torony, amelyet ő látott.

– No, jól van – azt mondja az öregasszony –, nincsen semmi hiba, éppen ez kellett nekünk is. Ti immár, többi szárnyas, elmehettek.

El is mentek azok mind, ahonnan jöttek. A vénasszony két darabocska vékony csontot adott a fiúnak, s azt mondta neki:

– No, te fiú, mindeddig hiába fáradtál, de most már nem lesz hiábavaló a te fáradságod, mert nem sok idő múlva megtalálod a te nénéidet. Mikor azt a veres tornyot eléred, ezt a két darab csontot támaszd a torony oldala mellé, s gondolj reám. Meglátod, hogy abból a két darab csontból egy szempillantás alatt olyan irgalmatlan hosszú lajtorja lesz, hogy te azon bátran felhághatsz éppen arra a helyre, ahol a tizenkét csóka lakik.

Elment hát a fiú, s hosszú, terhes utazás után reátalált a veres toronyra, s amint a vénasszony meghagyta volt neki, a torony tövéhez állította a két kicsiny darab csontot. Akkor reágondolt a vénasszonyra, s a két kis csontból lett egy véghetetlen hosszú lajtorja, s a fiú felhágott azon éppen oda, ahol a csókák vertek szállást maguknak. Tizenegy csóka oda volt éppen eledelt keresni, csak egy maradt otthon őrzőnek, de az az egy nem csóka, hanem szép leány képében. Ahogy a fiú bement a nagy, tágas hajlékba, a leány először egy kicsit megijedt, de csakhamar nekibátorodott, s beszédbe eredt a fiúval, s rendre minden házi dolgokat megmutogatott neki, s elbeszélte, hogy a tizenkét testvér, amíg a toronyból eledelt keresni jár, mindig szárnyas csóka, de mikor visszajönnek, csak átalbukik a fején mindegyik, s leányokká változnak. A fiú is elmondta, hogy mi járásbeli, s azt is, hogy ő éppen testvére a leányoknak, s azért jött, hogy őket felkeresse s hazahívja, s most immár valahára, sok sanyarú utazás után rájuk akadt szerencsésen.

Egyszer csak messziről valami nagy csárogást hallanak, s azt mondja a leány a fiúnak:

– Bújj csak el egy kis időre, ahova lehet, mert jönnek a nénéim. S ha hirtelen meg nem mondhatom, hogy ki vagy, a szemedet is kivájják, kivált a legnagyobbik igen mérges.

A leány elrejtette a fiút, éppen a hetedik szobába, s rázárta az ajtót. Nemsokára megérkezett a tizenegy csóka, átalbuktak a fejükön, s lett belőlük tizenegy leány. Ki-ki leült a maga helyére, s aztán járkálni kezdtek ide s tova. Egyszer azt mondja a legnagyobb leány haragosan, fintorogva:

– Mi dolog lehet ez? Én idegenszagot érzek! – tapodni kezdett mérgesen, mindent hányt-vetett a házban, s szembefogta a kisebb leányt, mondaná meg, honnan van az az idegen bűz.

A kisebb leány lecsendesítette a nénjeit, s így szólt hozzájuk:

– Tudjátok, nénéim, mikor apánk házától eljöttünk, anyánk akkor gyermeket várt, s nemsokára született egy fia. Az a fiú nőtt, megnőtt nagyra, s elindult tűzön-vízen, az életét is kockára tette, hogy minket felkeressen, apánkhoz, anyánkhoz hazavezéreljen. Sok sanyarú utazás után itt most reánk talált, itt van, de én elrejtettem, nehogy hirtelenében bántsátok, amíg meg nem tudjátok, ki ő, s miért jött.

Erre a leányok úgy megörvendtek, hogy ugrálni kezdtek örömükben, előhozták a fiútestvérüket a rejtekből, s mind rendre ölelgették. Mikor elbeszélte a fiú érettük tett sok sanyarú utazását, mind sírni kezdettek. Immár az volt hátra, hogy induljanak hazájukba. De előbb felfogadták, hogy ezután engedelmes leányai lesznek anyjuknak, apjuknak.

Mikor az idő annyira megsötétült, szép lassan leszálltak a lajtorján mind a tizenhárman, s a fiútestvér újabb hosszú utazás után elvezérelte őket az apai házhoz. Mikor a tizenkét leány a fiúval belépett az ajtón, anyjuk, apjuk nem tudott hamarjában hova lenni a nagy örömtől. Estére bőséges vacsorát készítettek, arra meghívtak minden atyafit, sógorságot, keresztapát és szomszédokat.

A leányok az időtől fogva jámborul s olyan jól viselték magukat, hogy hírük ment mindenfelé. Mind a tizenkettő becsületes, jó férjet talált magának, s egy esztendő alatt mentek férjhez mind a tizenketten. A fiútestvérük nemsokára megházasodott, kapott egy olyan jó feleséget, amilyet csak kívánni lehet, s avval boldogan él ma is, ha meg nem halt.

A halhatatlanságra vágyó királyfi – Kriza János meséje

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még azon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, bedőlt kemencének kidőlt oldalában, vénasszony szoknyájának a hetvenhetedik ráncában, annak a kellős közepében volt egy fényes királyi város, a városban pedig lakott egy öreg-öreg király. Ennek a királynak volt egy jóravaló fia.

Elég az hozzá, hogy a király sokat remélt ettől a fiától, ezért kitaníttatta őt mindenféle iskolai tudományra, azután elküldte külső országokra látni, hallani, tapasztalni. Oda is országolt több esztendeig a királyfi, míg végre az apja kívánságára hazatelepedett. Hanem a királyfinak a sok járás-kelésben egészen elváltozott a természete, gondolkodóvá és szomorkodóvá lett. Az öreg király erősen megütődött ezen, gondolkozott, hogy mi lehet ennek a nagy változásnak az oka.

Történt egyszer, hogy az öreg király meg a királyfi ketten voltak a királyi rezidencia ebédlőszobájában, s az öreg király karon fogta a fiát, bevezette egy oldalsó szobába, ami telis-teli volt mindenféle szép leányok képével. Azt mondta a fiának:

– Te, édes fiam, nagyon kedvetlenül viseled magadat; jó volna, ha megházasodnál. Lásd, ebben a szobában minden császárnak, királynak és fejedelemnek a leánya le van festve, tetszésed szerint választhatsz. Amelyik leginkább szíved szerint való közülük, azt hozatom feleségül neked, csakhogy jobb kedvedet lássam.

– Jaj, édes királyatyám – feleli a királyfi –, nem a szerelem, sem a házasság nem bánt engemet, hanem az a gondolat szomorít, hogy minden embernek, még a királyoknak is egyszer meg kell halni. Szeretnék olyan birodalmat találni, ahol a halálnak nincs hatalma; el is határoztam magamban, hogy ha a lábam térdig vásik is, addig megyek, amíg ilyent találok.

Az öreg király megpróbálta lebeszélni a fiát erről a feltett szándékáról, s azt ajánlotta, hogy inkább a királyságot is átaladja neki, csak más kedvét lássa, s maradjon otthon. Hanem a királyfi másnap reggel kardot kötött az oldalára, azzal útnak eredt.

Ment, mendegélt, s amint haladt az úton, már messziről meglátott egy roppant nagy élő fát – mintha a tetejében egy nagy sas libegne. Közelebb megyen a fához, hát azt látja, hogy egy nagy sas ül csakugyan a fa tetejében, s úgy rugdossa az ágakat, hogy ugyancsak repkedtek szerteszéjjel. Jócskán elbámészkodik rajta, a sas pedig gondol egyet, leszáll a királyfi mellé, keresztülbucskázik a fején, lesz belőle egy király, s azt kérdi a királyfitól:

– Hát te mit bámulsz, öcsém?

– Én bizony csak azt bámulom, hogy mért rugdosod te ennek a nagy fának a tetejit!

Azt mondja erre a saskirály:

– Ládd-e, én arra vagyok kárhoztatva, hogy se én, se semmi hozzám tartozó atyafiságom meg ne halhassunk addig, amíg ezt a nagy élő fát innen tőstül-gyökerestül sas képiben ki nem rugdosom. Azért járok ide mindennap, s rugdosom az ágakat, ahogy erőmből telik. De már este van, ma többet nem dolgozom, hanem hazamegyek, és tégedet is, mint utazót, s mint formádból látom, királyfit, jó szívvel látlak szállásra szegény házamnál.

Megköszöni a királyfi a saskirály hívását, és együtt elsétálnak a saskirály rezidenciájába. Hát a saskirálynak egy gyönyörűséges szép leánya volt, fogadta az apját és a vendég királyfit, s azonnal asztalt teríttetett. Vacsora közben kérdi a saskirály a királyfit, hogy mi járatban volna. Azt feleli a királyfi:

– Kedves saskirály uram, én éppen addig akarok utazni, amíg olyan birodalomra nem találok, ahol a halálnak nincs semmi hatalma.

– No, édes öcsém – mondta a saskirály –, éppen jó helyen jársz. Jól hallhattad, hogy addig rajtam és az atyafiságomon a halálnak semmi hatalma nincs, amíg azt az élő fát tőstől-gyökerestől ki nem rugdosom; addig pedig eltelik hatszáz esztendő is. Kelj össze a leányommal, s itt nálam eleget élhettek.

– Jaj, édes király bátyámuram, az bizony jó volna! De hatszáz esztendő múlva csak meg kell halni, én pedig olyan helyet akarok felfedezni, ahol a halálnak sohase lesz hatalma.

A királykisasszony is marasztalta, mert igen tetszett neki a királyfi, de ő se tudta semmiképpen maradásra bírni. Végül, hogy minden emlék nélkül mégse bocsássa el, adott neki egy skatulyát, annak a belső fenekén az ő képe volt lerajzolva. Azt mondta:

– No, te királyfi! Mivelhogy semmiképpen se maradsz nálam, fogadd el emlékbe tőlem ezt a skatulyát! Ennek olyan tulajdonsága van, hogy ha elfáradsz a földön járásban, nyisd föl a fedelét, nézz az én képemre, s ahogy gondolod, úgy utazhatsz: ha tetszik, a levegőben; ha ott igen éles a levegő fúvása, a föld színén akár, s úgy, mint a sebes gondolat, vagy mint a sebes forgószél.

A királyfi megköszönte a skatulyát, zsebébe tette, s másnap reggel bcsút vett a saskirálytól meg a saskirálykisasszonytól, azzal útnak eredt.

Egy darabig gyalog ment, mendegélt az országúton, de egy idő múlva kezdett igen elfáradni. Eszébe jutott a skatulya. Elővette hát, kinyitotta, rápillantott a királykisasszony képére, s azt gondolta magában: „Haladjak úgy, mint a sebes szél fenn a levegőben!” S abban a szempillantásban felkerekedett, s úgy haladt fenn, mint a sebes szél. Mikor egy jó darabig repült, egyszer egy roppant nagy, magas hegy fölött azt látja, hogy egy kopasz ember ásóval és kapával földet hány egy kosárba a hegy tetejéről, és viszi az aljába. Megáll, elbámul ezen a királyfi – a kopasz ember is megáll, és azt kérdi:

– Hát te mit bámulsz, öcsém?

– Én bizony csak azt bámulom, hogy kegyelmed hova hordja innen abban a kosárban a földet?

Azt mondja erre a kopasz ember:

– Jaj, édes öcsém! Arra vagyok én kárhoztatva, hogy addig sem én, sem semmi atyámfia meg nem halhatunk, amíg ezt a nagy hegyet ezzel a kosárral mind el nem hordom, és ennek a hegynek a helyét el nem boronálom. Hanem már estefelé jár az idő, ma többet nem dolgozom.

Azzal keresztülbucskázott a fején, s lett belőle egy kopasz király. Ő is meghívta magához az utazó királyfit szállásra. Mindjárt el is mentek együtt a kopasz király rezidenciájába; hát, ennek még százszorta szebb leánya volt, mint a saskirálynak. Teríttetett hamar a királykisasszony, és vacsorával kínálta őket. Vacsora közben a kopasz király is megkérdezte a királyfit, hogy mi járatban volna.

Felelt neki is illendően a királyfi:

– Kedves király bátyámuram, én éppen addig akarok utazni, amíg olyan birodalomra nem találok, ahol a halálnak nincs semmi hatalma.

– No, akkor éppen jó helyen jársz – mondta a kopasz király is –, mert amint mondtam, én meg az egész nemzetségem arra vagyok kárhoztatva, hogy addig nem halhatunk meg, amíg azt a nagy hegyet mind el nem hordom. Addig pedig eltelik nyolcszáz esztendő is. Keljetek egybe a leányommal, úgyis látom, hogy kedvelitek egymást; nyolcszáz esztendeig épp eleget élhettek.

 – Jaj, édes király bátyámuram, az bizony jó volna! De nyolcszáz esztendő múlva csak meg kell halni, én pedig olyan helyet akarok felfedezni, ahol a halálnak sohase lesz hatalma.

Hiába marasztalta a királykisasszony, a királyfinak nem volt maradása. Útra is kerekedett, de mielőtt elindult volna, másnap reggel a királykisasszony behívta őt a szobájába, s hogy minden emlék nélkül ne menjen el tőle, adott neki egy aranygyűrűt. Annak a gyűrűnek az a csudálatos tulajdonsága volt, hogy aki viselte, s az ujján megfordította, éppen ott termett azonnal, ahol akart. Megköszönte a királyfi a gyűrűt, ujjára húzta, azzal elbúcsúzott, és útnak eredt megint.

Ment, mendegélt jó darabon az országúton, egyszer csak eszébe jutott a gyűrű. Megfordítja az ujján, s azt gondolja magában, hogy éppen a világ végén legyen. Behunyja a szemét, csak egy szempillantásra, s amikor újból kinyitja, egy pompás királyi város közepén találja magát. Megindul az utcákon le és fel; látja a sok csodálatos öltözetű s formájú embert. Próbált velük szólni vagy huszonhétféle nyelven, mert annyi nyelven értett a királyfi, de senki sem felelt egyre se. Megbúsult tehát, nem tudta, hogy mitévő legyen itt, ahol senkivel se tud szót érteni.

Ahogy jár-kel bújában, egyszer csak egy olyan öltözetű emberre talál, amilyent az ő országában szoktak viselni. Megszólítja a maga nyelvén, hát felel is mindjárt a megszólított. Kérdi tőle a királyfi:

– Ugyan miféle város ez, kedves barátom?

– Ez bizony a kék király országának a fővárosa – feleli az ember. – Maga a kék király maghalt, hanem van egy kedves szép királykisasszony, ő uralkodik hét ország felett, mert más senki nincs az egész királyi famíliából.

Kérdi továbbra a királyfi.

– Hallod-e, kedves barátom! Megmutatnád-e nekem a királykisasszony rezidenciáját?

– Meg bizony, jó szívvel – mondja az ember, s elvezeti a királyfit a királyi palotához, s ott elbúcsúzik tőle.

A királyfi maga indul a királyi rezidenciába. Hát a királykisasszony éppen a palota lépcsőjén ült, és hímet varrt. A királyfi egyenest hozzá lépett, a királykisasszony pedig felállott ültőhelyéből, s felvezette a fényes palotába. Ahogy megtudta a királyfi szándékát, kérte, kérlelte, hogy maradjon nála, és legyen neki társa az uralkodásban. De a királyfi neki is szabódott, hogy nem maradhat, mert csak abban az országban akar megtelepedni, ahol a halálnak nincs hatalma. Mit volt mit tenni, a királykisasszony karon fogta a királyfit, bevezette egy oldalsó szoba ajtaján. Ugyan mit látott abban a szobában? A padlója úgy teli volt szurkálva varrótűvel, hogy egyet se lehetett volna többet oda leszúrni.

– No, te királyfi – mondja a királykisasszony –, látod-e ezt a roppant sokaságú varrótűt? Én arra vagyok kárhoztatva, hogy amíg ezt a sok tűt el nem használom a varrásban, addig sem én, sem senki a nemzetségemből meg nem halhatunk. Addig pedig eltelik ezer esztendő. Ha nálam maradsz, addig eleget élhetünk és uralkodhatunk.

 – Haj, igen ám! – felelt a királyfi. – Ezer esztendő múlva csak meg kell halni; én pedig olyan országot keresek, ahol a halálnak sohase lesz hatalma.

Eleget rimánkodott a hímet varró királykisasszony, de a királyfit nem tudta eltéríteni a szándékától. Akkor a királykisasszony elébe állott, s így szólott hozzá:

– Mivel semmiképpen nem tudlak nálam tartani, fogadj el tőlem emlékbe egy aranyvesszőcskét. Ennek a vesszőcskének olyan csudálatos tulajdonsága van, hogy szorultságodban azzá változik, amivé gondolod.

Megköszönte a királyfi a királykisasszony adományát, zsebébe rejtette, azzal búcsút vett tőle, és újból útnak eredt.

Alig ért ki a városból, hát egy nagy folyóra talált. Látta, hogy a folyó túlsó szélinél az ég már leereszkedett, s továbbmenni nem lehet, mert ott van a világ vége. Elindult tehát vízfolyással szemben a folyó partján. Amikor egy jó darabon elhaladt, egyszer csak lát ám egy fényes királyi kastélyt, ott függött a levegőben, a folyó felett. Akárhogyan is vizsgálta, nem talált semmi utat vagy hidat, amelyik azt a királyi kastélyt a szárazfölddel összekötötte volna; pedig ugyancsak szeretett volna abba a fényes kastélyba bepillantani. Akkor csak eszébe jut az aranyvessző, melyet a hímet varró királykisasszonytól kapott. Előveszi, s ledobja a földre, azt gondolva, hogy legyen belőle egy palló, fel egészen a fényes királyi kastélyig!

No, az aranyvesszőből legottan aranypalló lett, fel egészen a fényes királyi kastélyig. A királyfi sem késedelmeskedett sokáig: ráugrott az aranypallóra, szaladt rajta a kastélyba. De amikor a kastély kapuján belépett volna, hátrahőkölt, mert az a kaput olyan csuda állatok őrizték, amilyeneket ő sohase látott még. Megijedt, s parancsol a kardjának: „Kard, ki a hüvelyből!” – s a kardja ki is ugrik, egynéhány őriző állatnak a fejét leüti, de ugyan hiába, mert azoknak a leütött fejük helyébe más fejük nőtt. Erre még jobban megretten a királyfi, hüvelyébe parancsolja a kardját, s megáll bucsálódva, tűnődözve. A kastély királynéja látta ezt az ablakból, s egy inast tüstént a királyfi elé szalasztott, hogy az őrök ne bántsák. Azt is megparancsolta az inasnak, hogy az idegen utazót hozzá vezesse.

Úgy is történt. Az inas gyorsan szaladt a kapuba, s a királyfit az őrökön keresztül vezette a kastély királynéja elé.

Azt mondja a királyfinak a királyné:

– Látom, hogy nem mindennapi ember vagy; de azt is tudni akarom, ki vagy és mi járásbéli.

Elmondja sorra a királyfi, hogy ő melyik királynak a fia, s hogy mért indult útra, olyan országot felfedezni, ahol a halálnak nincs hatalma.

Elmosolyodik akkor a királyné.

– No, jó helyen jársz, királyfi, mert én vagyok az élet és a halhatatlanság királynéja; itt már biztonságban vagy a halál ellen.

Egyszeribe leültette és jó szívvel vendégül látta a királyfit.

Éppen ezer esztendeig maradt abban a fényes kastélyban a királyfi, de az olyan hamar eltelt, mint azelőtt egy fél esztendő.

Mikor eltelt az ezer esztendő, egy éjszaka olyan álmot lát a királyfi, mintha otthon az apjával s anyjával mulatozott volna. Reggel, amikor felkelt, tüstént elmondta az álmát a halhatatlanság királynéjának, s azt a vágyát, hogy haza akar menni, hadd lássa meg még egyszer apját-anyját. A királyné elbúsult ezen a beszéden, s azt mondta:

– Jaj, te királyfi, mit vettél az eszedbe! Hiszen apád és anyád réges-régen meghaltak, azoknak se hírüket, se porukat meg nem találod többé.

De a királyfit semmi okos szóval nem tudta eltéríteni a szándékától. Akkor azt mondja neki:

– No, ha csakugyan elmész, addig ne menj el, amíg fel nem tarisznyállak az útra!

Azzal a nyakába akasztott a királyfinak egy arany- és egy ezüstkulacsot, utána bevezette egy kis oldalszobába. Az egyik szegletben megmutatott a királyfinak egy csapóajtót, azt fölnyittatta, s azt mondta:

– Nézd csak! Itt a csapóajtó alatt folyik egy forrás, töltsd teli belőle az ezüstkulacsodat. Ha ebből a forrásvízből akárkit lefröcskölsz, még ha ezer élete volna is, azonnal halál fia lesz.

Azután bevezette egy másik oldalszobába. Annak egyik szegletiben hasonló kis csapóajtót látott; azt is felnyittatta a királyné, ott is folydogált egy forrás. Annak a vizéből megtöltötte az aranyflaskót, és azt mondta:

– No, te királyfi, ennek a forrásnak, mely az örökkévalóság kősziklájából fakad, olyan tulajdonsága van, hogyha valaki ezelőtt négy- vagy ötezer esztendővel meghalt is, ha csak egyetlen csontikáját megtalálod, és ráfröcskölsz ezzel a vízzel, hétszerte ifjabban fölébred.

A királyfi megköszönte a halhatatlanság királynéjának a szép ajándékait, azzal elbúcsúzott tőle, még egyszer végigtekintett a folyó fölött függő kastélyon, és útnak eredt hazafelé.

Csakhamar abba a városba ért, ahol a hímet varró királykisasszony lakott, de alig ismert rá, úgy el volt változva. Ment sietve a királyi rezidenciához, hát ott olyan csöndességet talált, mintha senki élő nem lakna benne. Megyen fel a királyi palotába, hát amikor a nappali szobába ér, ott találja a királykisasszonyt a varrójára borulva, ahogy ültében elaludt. Szép csendesen odaoson, szólítja, de a királykisasszony nem felel. Meghuzintja a gúnyáját, de nem mozdul. Szalad abba szobába, amelyik teli volt tűvel, hát egy tű sincs benne. Mert amikor az utolsó varrótű belétörött a királykisasszony varrásába, megszakadt szegény földi élete, azzal a királykisasszony meghalt. No, a királyfi csakhamar kapja az aranyflaskóját, ráloccsint belőle a királykisasszonyra, s az abban a szempillantásban éledezni kezd. Egyszer csak fölveti a fejét, megszólal, s legelőbb is azt mondja a királyfinak:

– Jaj, édes barátom, de jó, hogy felébresztettél! Régen aluszom már, úgy lehet.

Felel neki a királyfi:

– No hiszen, alhattál volna, míg a világ világ, ha fel nem támasztottalak volna!

A királykisasszony mindjárt észbe vette, hogy ő már régóta halott volt, s hogy a királyfi támasztotta fel. Igen szépen megköszönte neki, s jótétel helyébe jót ígért.

Hanem a királyfinak igen mehetnékje volt már hazafele, elbúcsúzott hát a feltámasztott királykisasszonytól, s újból útnak eredt. Először is a kopasz király birodalmába ért. Már messziről meglátja, hogy a kopasz király a nagy hegyet mind elhordta. Rá is talál a kopasz királyra, az az elboronált hegy helyén fekszik, mellette a kosara, az ásója meg a lapátja, ahogy utoljára letette. Megint elővesz az aranyflaskóját, ráfröccsent belőle a kopasz királyra, s föltámasztja őt is.

A jótétel helyébe ez is jót ígér, de a királyfi tőle is elbúcsúzik, s megyen a saskirályhoz. Hát a saskirály a nagy élő fát tőstül-gyökerestül úgy kikapálta, hogy a legkisebb ágának sincs híre-pora; maga pedig a szárnyait kétfelé vetette, az orrát a földre guggasztotta s meghalt. A királyfi hamarosan elővette az aranyflaskót, s megöntözgette bőségesen a halhatatlanság vizével a saskirályt. No, éledezik a saskirály, hármat csattant a szárnyával s megszólal:

– Jaj, de sokat aludtam! Köszönöm, hogy megébresztettél, édes jó barátom!

– Bizony alhattál volna – felel a királyfi –, míg a világ világ, ha föl nem támasztottalak volna!

Akkor veszi észbe a saskirály, hogy ő már régóta halott volt. Megköszöni a királyfinak, hogy újra életre támasztotta, s jótétel helyébe jót ígér.

Ezek után búcsút veszen a királyfi a saskirálytól is, elindul, és csakhamar megérkezik az apja királyi városához, de már messziről látja, hogy a királyi rezidencia elsüllyedt, semmi híre-pora nem látszik. Közelebb megyen a palotához, hát kénköves tó támadt a helyén, mely úgy égett kék lánggal folyvást, mint a jó szilvapálinka.

Haj, szegény királyfi!

Elvesztette már minden reményét, hogy valaha is feltalálhassa apját-anyját. Bújában visszaindul, de amint a város közül kihaladna, hátulról megszólítja valaki ezekkel a szavakkal:

– Megállj, királyfi, jó helyen jársz! Éppen ezer esztendeje, hogy szüntelen kereslek!

Hátratekint a királyfi, s megismeri, hogy aki megszólította, az maga az öreg Halál. Gyorsan kapja az ujján levő gyűrűt, megfordítja, s mint a gondolat, olyan sebesen a saskirálynál terem, onnan a kopasz királynál, onnan a hímet varró királykisasszonynál, s mindegyikkel kiállíttat egy nagy ármádiát a Halál ellen, míg ő a halhatatlanság királynéjához elér. Hanem a Halál olyan gyorsan vágtatott mindenütt utána, hogy amikor a halhatatlanság királynéjának palotájába az egyik lábát betette a királyfi, a másikat kívül megragadta a Halál. Nagyot kiáltott a királyfira:

–       Megállj  Az enyém vagy!

A halhatatlanság királynéja fenn állt a palotája tornácán, s látta a nagy huzakodást a királyfi és a Halál között. Onnan a tornácról erősen megpirongatta a Halált, hogy mit keres az ő országában, mikor ott semmi hatalma nincs.

– Igen ám – mérgeskedik a Halál –, de a fél lába az én országomban van, az pedig az enyém!

 – Az lehetséges – felelt a halhatatlanság királynéja –, hanem a másik fél lába az én országomban áll, az pedig engem illet! Mi hasznod, ha elhasítjuk? Felinek sem én, sem te nem vehet hasznát. Azt mondom: gyere be hozzám, most megengedem, s fogadással intézzük el a dolgot.

A Halál ráállott az egyezségre, bement a halhatatlanság királynéjának palotájába, s a királyné azt javasolta neki, hogy ő a királyfit felrúgja éppen a hetedik égig, a hajnalcsillag háta mögé, s ha olyan egyenesen fel tudja rúgni, hogy a palotába esik vissza, akkor legyen az övé, ha pedig a palota falán kívül esik le, akkor legyen a Halálé.

A Halál elfogadta a halhatatlanság királynéjának az ajánlatát. Ekkor a királyné kiállította a királyfit a palotaudvar közepébe, a lábát a királyfi lábai alá feszítette, s úgy felrúgta a csillagok közé, hogy egészen odaveszett. De úgy nekiveselkedett a rúgásnak, hogy egy kicsit megtántorodott, s megijedt erősen, hogy kívül talál esni a királyfi a palotán; szorgalmatosan leste tehát, mikor fordul vissza a csillagok közül. Egyszer csak megpillantja, mint egy kis darázst, amint szállingózik lefelé a kastély falára. Nagyot fohászkodik: „Most segíts, jó déli szél!” – s egy kis déli szél csakugyan támadt, s a királyfi éppen a palota falán belül esett, azaz csak esett volna, mert a királyné odaugrott, s mielőtt földet ért volna nagy kalimpálva, mint egy könnyű labdát, úgy elkapta. Mindjárt bevitte az ölében a palotába, s látván, hogy egy kicsit megszédült, ölelte, csókolta, hogy kijózanodjék. Aztán megparancsolta a királyi udvar népének, hogy mindnyájan seprűt keressenek, azt gyújtsák meg, s a tüzes seprűkkel seprűzzék ki a halált a halhatatlanság palotájából.

Szaladtak is a szolgák, szolgálóleányok, mindenféle udvari népek, s neki a Halálnak, ahogyan csak bírták. Ugrott is az esze nélkül, nehogy végigverjenek rajta a tüzes seprűkkel. A halhatatlanság királynéja kiállt a palota kapujába, s megparancsolta neki, hogy oda többé a lábát betenni ne merészelje.

A királyfi és a királyné pedig azóta máig is boldogul és dicsőségesen él. Aki nem hiszi, keresse meg a világ véginél a levegőben függő palotát, ott találja, amint a folyó fölött lebeg.