A fortélyos leány – Kriza János meséje

Egyszer volt egy kegyetlen király, s ennek a kegyetlen királynak volt egy jobbágyfaluja. A király egyszer erősen megneheztelt valamiért a falura, s ráparancsolt, hogy a malomkövet a malom udvarán nyúzzák meg, mert ha nem, minden nagyobb gazdának fejét véteti.

A falubeliek három egész hétig minden áldott nap falugyűlést tartottak, mégsem tudtak annyira menni, hogy megegyezzenek benne, hogyan tudják megnyúzni a malomkövet.

Volt többek között olyan román ember is a faluban, akinek magyar asszony volt a felesége, s volt egy tizenhét esztendős szép leányocskája. Azt kérdi egyszer a leány az apjától:

– Édesapám, hova megy minden áldott nap? Hol eszik, hol nem eszik, s nem mond senkinek semmit.

– Hogy hová megyek? Hát nem tudod, hogy az a kegyetlen király ránk parancsolt, hogy a malomkövet nyúzzuk meg a malom udvarán? Afelől gyűlésezünk immár három hete, s mégsem tudunk semmire se jutni.

– Édesapám, menjen el kend a falu bírájához, s mondja meg neki, hogy többet falut össze ne gyűjtessen. Aztán menjen el a királyhoz, s mondja azt neki: „Felséges király, életem-halálom kezedben vagyon, engem ez és ez a falu küldött követségbe. Instáljuk szépen, vetessed vérét annak a malomkőnek, különben a falu nem tudja megnyúzni.”

El is megy a móc ember a királyhoz, elémondja, amit a leánya parancsolt. Azt kérdi tőle a király:

– No, te szegény ember, ki adta ezt a tanácsot neked? Valld ki nyomban, mert ha nem, most mindjárt ötvenet kapsz!

– Felséges király, életem-halálom kezedben vagyon, van nekem egy tizenhét esztendős leányom, az adta nekem ezt a tanácsot.

Azt mondja a király:

 – Állj meg, te móc, kihúztad a tövist a falunak a lábából, s ütötted a magadéba. Majd adok én neked bajt, ha eddig nem volt – avval fordul egyet a király, felvesz egy új cserépfazekat, amelyiknek az oldala be volt esve. – Mondd meg a leányodnak, ezt a fazekat úgy befoldja, hogy ezen se folt, se varrás ne látszódjon, mert ha nem, akkor neked is fejedet vétetem, a leányodnak is.

Elveszi a szegény ember a fazekat, viszi hazafelé nagy szomorúan, megérkezik a leányához.

– No, édes leányom, kihúztad a tövist a falu lábából, s beleütötted a magadéba. Ehelyt küldött a király egy fazekat – s elmondja a parancsolatot.

– Jól van, édesapám, a maga feje egyet se fájjon emiatt. Üljön le, egyék, igyék s nyugodjék.

Mikor felkel az édesapja, azt mondja neki a leány:

– Édesapám, vigye vissza ezt a fazekat, s mondja meg a királynak, hogy: „Felséges király, az én leányom árvasággal nőtt fel, de nem látta, hogy zsákot vagy inget színéről foldott volna meg valaki. Ha a felséges király akár mással, akár magával kifordíttatja ezt a fazekat, én becsületemre fogadom, befoldom úgy, ahogy ő kívánja.”

Elémondja a móc ember a leánya üzenetét a királynak, s király félrefordul, s elkacagja magát:

– Megállj – azt mondja –, majd küldök én a leányodnak bajt, ha eddig nem volt.

Elmegy a király, felvesz három fő kendert, s odaadja a mócnak:

– Nesze, te szegény ember, vidd el a leányodnak ezt a három fő kendert. Mondd meg neki, hogy ebből künnvaló, bennvaló cselédimnak, egy század katonámnak fehérnemű gúnyát fonjon, szőjön, mert ha nem, elpusztítalak leányostul együtt.

Megindul a szegény móc hazafelé nagy bús lélekkel. Megérkezik haza.

– No, édes leányom, ehelyt küldött a király neked három fő kendert, hogy ebből künnvaló, bennvaló cselédinek s egy század katonájának fehérnemű gúnyát fonjál, szőjél.

Azt mondja a leány:

– Üljön le, édesapám, egyék, igyék, nyugodjék.

Azalatt a leány kimegy a favágóra, felvesz két kicsi fácskát, akkorát, mint két pipaszár.

– No, édesapám, evett, ivott s nyugodott-e?

– Ettem is, ittam is, nyugodtam is, édes leányom.

– Akkor menjen el a királyhoz vissza, s kérje meg, hogy mivel én árvasággal nőttem fel, nekem szövőszékem egy szikra sincs, azon instálom a fölséges királyt, hogy akár magával, akár mással ebből a két eszközfából nekem szövőszéket csináltasson, de olyan móddal, hogy abból se ki ne vegyen, se hozzá ne tegyen. Ha ezt megcselekszi, akkor én fogadom becsületemre, hogy abból a három fő kenderből nemcsak a bennvaló cselédjeinek, hanem az egész országbeli katonájának fonok, szövök fehérnemű gúnyát, amennyi kell.

Félrefordul a király, s elkacagja magát:

– Te móc, hány esztendős a te leányod?

– Tizenhét, felséges király.

– Mondd meg a leányodnak, hogy ezen s ezen a napon itt legyen, de se úton, se útfélen ne jöjjön, se gyalog ne jöjjön, se lóháton, s mégis idejöjjön. Ajándékot is hozzon, s anélkül is jöjjön.

Elbúcsúzik a móc a királytól, s elmegy haza:

– No, édes leányom, én megmentődtem a járástól, menj most már te is.

– Mit mondott a király, édesapám?

– Azt mondta, fiam, hogy ezen s ezen a napon odamenj, de se úton, se útfélen, se gyalog, se lóháton ne menj. Ajándékot is vigyél, anélkül is menjél.

– Jól van, édesapám.

Elmegy a leány egyszeribe a faluba, tudott egy szamarat, elkéri, oda is adják. Elviszi haza a szamarat, s szénát, zabot ad neki. Azután vett két házigalambot, azokat is elviszi haza.

Alig várta a napot, hogy indulhasson.

Megérkezik az áldott nap, amelyiken neki menni kellett a király eleibe. Megindul a leány az útnak a kellős közepén a szamáron. Vitte a pár házigalambot két fatál között a hátán.

Várja a király a móc leányt, megérkezik:

– Adjon Isten jó napot, felséges király!

– Isten hozott, te móc leány!

– Itt vagyok parancsolatodra, felséges király! Úton se jöttem, útfélen se jöttem, mégis idejöttem. Ajándékot is hoztam, anélkül se jöttem.

Hívja a király:

– Jere be a házba, te móc leány.

– Nem azért jöttem, felséges király, hogy be ne mennék, be merek én menni.

Egyszeribe kétfelé nyitja a két fatálat, s két galamb elrepül. Papot hívat a király, összeesküszik a móc leánnyal. Mikor az esküvés megvolt, azt mondja a feleségének:

– No, te leány, te immár a feleségem vagy, hanem azt parancsolom, hogy te az én hírem s akaratom nélkül soha senkinek tanácsot ne adj, arra fejed ne legyen, mert ha másként teszel, rosszul lesz dolgod.

– Nem is adok, felséges király atyám, senkinek tanácsot.

Két szegény ember volt azon a városon. Egyiknek volt egy kicsi fakó szekere, a másiknak egy csikós kancája, úgy hordogattak mindennap cimboraságban egy-egy kicsi fát az erdőről a kancával s a szekérrel.

Egyszer, mikor mennének az erdőre, hideg szél fújt az erdő felől. Amelyiké volt a kanca, a kancán ült, amelyiké a szekér, a szekéren, de hazafelé szemmel, mert a hideget nem állhatták, hogy szembe fújjon. Azt mondja egyszer, aki a szekéren ült:

– Állj meg, komám, mert az én szekerem megcsikózott.

Azt mondja, amelyik a kancán ült:

– Meg bizony az én kancám.

– De bizony az én szekerem alól maradt ki a csikó.

Abból a helyből megfordulnak, s elmennek haza. Hazulról elmennek a király eleibe. Hát a király nem kapják otthon. A királyné leülteti őket, s kérdi, hogy mi bajuk a királlyal.

Elkezdi a kancás ember:

– Felséges királyné, kicsi dolog, semmiség az egész. Ennek a komámnak van egy kicsi szekere, nekem egy kancám. Ahogy megyünk az erdőre együtt, ez a komám azt mondta, hogy álljunk meg, mert az ő szekere megcsikózott. Megálltunk s megtértünk. Nem tudtunk megosztozni a csikón, ide kellett folyamodjunk a felséges király eleibe.

Ahogy a két pörlekedőt végighallgatja a királyné, azt mondja nekik:

– Ó, ti két boldogtalan ember, ugyan bizony mit osztozódtok, mit veszekedtek együtt ilyen dolog felett, hisz ezért a világ kikacag titeket! Én azt mondom nektek, menjetek haza, kössétek meg a kancát a szekérhez. Ha ez a kutya csikó a szekeret szopja meg, úgy a szekéré, de ha a kancát, úgy a kancáé.

Elpróbálja a két szegény ember, de hát a kutya csikó nem a szekeret szopja, hanem a kancát. Erre megharagszik a szekeres ember, odafut, kirántja a csikót az anyja alól, behúzza a szekér alá, s azt mondja:

– No, hogy a kutyák egyenek meg, ha az erdőn a szekerem alatt voltál, hát légy ott most is!

De a csikó visszafutott az anyja alá, s ismét szopni kezdett.

Jól van, a király megérkezik a vadászatból. A két pörlekedő ember kapja magát, ismét elmennek a király udvarába, s fülirő-farkáról elbeszélik a dolgot magának a királynak is. A király megharagudott azért,  mégpedig ugyan erősen, hogy ilyen bolondsággal mennek hozzá alkalmatlankodni. Jól elszidta a szekeres embert, hogy ha még egyszer magáénak mondja a csikót, mindjárt fejét véteti vagy felakasztatja, de megharagszik a király immár a feleségére is, amiért tanácsot adott másnak az ő híre nélkül.

– No, édes feleségem, te állhatatlan móc leány, mit fogadtál volt, mikor elvettelek? Hogy senkinek tanácsot nem adsz, mégis adtál. Hanem velem többet egy tányérból nem mártasz.

– Vagy igen, édes uram, még egy ebédet készítek, azután elmegyek.

Az ebédet megkészíti a királyné, s azt mondja a király:

– Hatlovas hintó eleibe fogass be, s ami a legdrágább kincsed, vigyed, amerre tetszik, de velem tovább nem lakol.

Hat lovat hintó eleibe fogat egyszeribe a királyné, az urát már az asztalnál ellátta álomporral, neki drágább kincse nem volt, mint a kedves ura. Megfogatta a legényekkel, s beletétette a hintóba.

Hajtat két éjszaka, három nap. Megébred az ura egyszer az úton, széjjelnéz:

– Édes kincsem, hová viszel?

– Édes uram, tudod-e, mit mondtál volt? Hogy ami legdrágább kincsem, tegyem a hintóba. Nekem drágább kincsem nem volt, mint te, én viszlek.

– Az Isten megfizeti, édes kincsem, állj meg, térjünk meg haza. Én többet veled nem próbálok hiába, többször kezed alá nem szólok.

Megtérnek haza szerencsésen. A király egyszeribe lakodalmat hirdet újból. Tál, tányér elég volt, de istenes ember volt, aki egy csepp levet kapott. Ég a mai napig is élnek, ha meg nem haltak. Holnap legyenek a kigyelmetek vendégei. 

Pávatoll – Kriza János meséje

Élt egyszer egy ország fővárosában egy igen-igen gazdag király, Sándor volt a neve. Ennek a királynak nagy kedve tellett a vadászatban. Egyszer, mikor jönne haza vadásztársaival a havasból; látja, hogy egy kopasz lófej meghengeredik előtte az úton. Megparancsolja társainak, hogy törjék ízzé-porrá. Megszólal a lófej:

­– Hallod-e, te király, hat királynak fejét veszem, s a tied lesz a hetedik!

– Rajta, fogjátok meg! – parancsolta a király a társainak, s azok felvették a lófejet, bevitték a városba, s a király parancsolatára a palota ablaka alá hét singnyire beásták a földbe, hogy ne árthasson.

A legközelebbi éjen egy olyan terepély borostyánfa nőtt ki a lófőből, hogy az ágai benőttek a palota ablakán, s belülről mind a négy falát befolyták, szépen kivirágozva. Felkel hajnalban a király öreg anyja, s csak elcsodálkozott azon, amit látott a palotában. Odamegy a fia ágyához, s felkelti:

– Kelj fel, fiam – így költögeti –, nézd csak, be szép, gyönyörű borostyánfa növekedett az éjjel az ablakunk alatt, s még a házunkat is betöltötte a virágjaival.

– Ó, kegyes anyám – azt mondja sóhajtva a király –, ez nekem nem öröm, hanem inkább szomorúság.

Felkel a király az ágyából, s kiadja a parancsot, hogy haladék nélkül vágják ki a csoda-borostyánfát. Előszólítja a legszebb szobaleányt, s azt mondja neki:

– Eredj sietve, hívj tizenkét fejszés legényt a városból.

Mikor a leány az ablak előtt elmegy, ki a kapu felé, megszólal a borostyánfa:

– Hallod-e, te leány, a fejszés legények, tudom én, hogy eljönnek, s azt is tudom, hogy kivágnak. Mikor az első belém vágja a fejszéjét, egy darab forgács kiszökik a törzsökömből, te azt vedd fel úgy, hogy észre ne vegye senki, s tedd a kebeledbe.

A leány eszerint cselekedett, kebelében hordozta a forgácsot, s olyan csoda történt, hogy annak a csodaerejétől szült egy gyönyörű szép fiút. Mivelhogy ritka szép volt, megkeresztelték Pávatollnak.

Mikor aztán ez a fiú nagyobbra növekedett, szépségéért, ügyességéért nagy kedvébe esett a királynak. Vadászni is gyakran elvitte magával. Történt egyszer, hogy így szólott hozzá a vadászaton:

– Te, látom, ügyes egy legény vagy, hozd el nekem Kócibár király leányát feleségül.

Pávatoll másnap jó reggel el is indult a nagy útra. Mikor egy nagy folyóvíz mellett mendegélt, meglátott egy roppant nagy halat a part felé úszkálni. Odafordította a puskáját, hogy meglője, de a hal megszólalt:

– Megállj Pávatoll, ne lőj ide! Tudom én, hogy ahova most utazol, ott nagy bajod lesz neked. Csak jöjj ide, szólíts engem, s én segítek rajtad.

Pávatoll visszaakasztotta a puskáját a nyakába, s továbbment. Egyszer megpillantott egy nagy saskeselyűt a feje fölött lebegni. Célba veszi azt is, hogy lelője, de a sas is megszólal:

– Megállj, Pávatoll, ne lőj ide! Tudom én, hogy ahova most utazol, ott énnélkülem nem boldogulsz, csak gyere ide, szólíts engem, s én segítek rajtad.

Pávatoll nem lőtte meg a sast sem, hanem tovább folytatta az útját. Mikor egy cserjésbe érkezett, meglátott egy rókát egerészni. Arra is felhúzta a puskáját. Megszólal a róka:

– Le ne lőj engem, Pávatoll, mert tudd meg, hogy mikor legnagyobb bajod lesz, éppen én foglak téged kisegíteni a bajból – s így a rókának is megmaradt az élete.

Pávatoll mindaddig ment hegyeken-völgyeken keresztül, míg nagy sokára be nem érkezett Kócibár király fővárosába. Bement a királyhoz, ura nevében köszöntötte, s elmondotta, hogy ő mi járásbeli volna.

– Haj, idegen ország fia – azt mondja a király –, olyan leányt, mint az enyém, nem olyan könnyű elnyerni. Én meg nem tagadom a királyodtól, de neked előbb nagy próbákat kell kiállanod, s ha azt ki nem állod, ne bízz benne, hogy elnyered a leányomat.

– S mi leszen az a próba? – kérdezte Pávatoll.

– Csak az – feleli a király –, hogy neked úgy el kell bújni, akárhova is, hogy a leányom téged meg ne kapjon.

Kimegy Pávatoll a király udvarából, s töri a fejét erősen, hogy mitévő legyen. Egyszer csak eszébe jut a hal. Elmegy, s éppen azon a helyen, ahol először találkozott vele, meg is találja.

– Tudom, mi bajod van – mondja neki a hal –, bújj csak be a torkomba, s én úgy elrejtelek, hogy senki meg nem talál téged.

Így is történt. A hal felnyitotta szörnyű nagy torkát, Pávatoll szépen besétált, s a nagy hal levitte őt a folyó fenekére.

Azt mondja a király a leányának:

– No, leányom, keresd meg Pávatollat.

A király leányának egy olyan csodakönyve volt, amelyből ha csak belenéztek is, akárkinek s akárminek a hollétét könnyen meg lehetett tudni.

A leány csak belepillantott s felkiáltott:

– No, atyám, megtaláltam, de jól elbújt, mert a folyó fenekén egy nagy halnak a gyomrában van.

 Kiteszi a nagy hal Pávatollat a szárazra, s Pávatoll a víz partjáról egyenesen odasietett, ahol a nagy sast látta volt. Hát a sas ismét ott lebeg. Azt mondja neki Pávatoll:

– No, te sas, mármost segíts rajtam, ha módod van benne, és bújtass el engem valahova.

Alászáll a sas, hátára veszi Pávatollat, s elviszi őt a felhők háta mögé.

– Vajon hova lett Pávatoll a hal gyomrából? – kérdi a leányától a király.

A leány ismét elővette a bűvös-bájos könyvet, s addig nézegette, amíg egyszer azt mondotta:

– Ismét megtaláltam, a hetedik felhőn felül egy sasnak a hátán üldögél.

A sas még egy darabig ott lebegett fenn, azután leszállott, s letette Pávatollat a földre. Azt gondolta Pávatoll, hogy akár nyer, akár veszít, de ő még egyszer próbát tesz a királynál. Be is ment a királyi udvarba, s ott azt mondta neki a király:

– Már kétszer megtaláltunk téged, de harmadszor úgy elbújj, hogy meg ne kapjunk, mert ha megtalálunk, nemcsak hogy a leányomat nem nyered el, hanem még a fejedet is elveszíted.

Pávatoll igen elbúsult ezen, kiment az udvarból, s megkereste a rókát a cserjésben. Elmondotta neki, hogy milyen nagy nehéz próbát kell kiállnia.

– Ne félj semmit – azt mondja a róka –, csak bukjál hamar keresztül a fejeden.

Pávatoll átalbukott a fején, s egy szép kis fürge mókus válott belőle. A róka is átalbukott a fején, s egy kereskedővé változott. Azután meghengergőzött egy cserfa alatt, s amennyi falevél ott lehullva volt, az mind cifra keszkenővé változott.

Fogta magát a kereskedő, hátára pakolta a sok keszkenőt, a mókust a vállára ültette, s bement a városba. Megállott a Kócibár király kapuja előtt, sátort vont, s árulni kezdette a keszkenőket. A mókus a kereskedőnek hol a fején, hol a vállán, hol a keszkenőin szökdösött nagy vígan. Hírét veszi a király leánya, hogy micsoda keszkenőket árul egy kereskedő a királyi palota kapujában, s leküldi a szolgálóját, hogy válasszon ki egy szépet. A szolgáló kifut, meglátja a mókust, nyomban visszajön, s elmondja a király leányának, hogy be gyönyörű mókust látott játszadozni a keszkenőkön a sátorban. A király leánya elkéreti a mókust a kereskedőtől, hogy amíg ő árulja a keszkenőket, addig hadd mulassa magát vele. Ahogy ott mulatoznék, azt mondja neki a király:

– Elég legyen a játékból, keressed Pávatollat.

Előveszi erre a leány a könyvét, keres benne, de nem talál, s azt mondja a királynak:

– Én semmiképpen nem találom Pávatollat, az árnyékát jól látom, de őt magát nem tudom kivenni, hogy hol van.

A mókus akkor éppen a leány ölében volt lesimulva, s egyet se mozdult a helyéből.

Nemsokára beküld a kereskedő, s kéreti a mókust, hogy neki tovább kell menni, mert itt nem kel a portékája. El is ment a mókusával együtt, vissza a cserjés mellé, s ott a mókust átbucskáztatta a fején, s lett belőle megint szép ifjú Pávatoll, aki azelőtt volt. Azt mondja neki a kereskedő:

– Nézd, én adok neked egy iskátulyát, ebben egy légy van bezárva, ezt vedd magadhoz, s hasznát veszed. A király az éjjel felöltöztet tizenkét leányt, mind hasonlót a saját leányához, mind egyforma ruhába, s neked még azt a próbát parancsolja, hogy válaszd ki közülük az ő leányát. Te csak bocsásd ki az iskátulyából a legyet, az éppen a homlokára száll a király leányának, s mikor hozzákap a légyhez, akkor fogd meg a kezét, s vezesd el a többi leányok mellől – ezzel eltűnt a kereskedő, Pávatoll pedig bement a királyhoz.

– Isten hozott – azt mondja a király –, hova tudtál úgy elbújni, eleget kerestünk, de nem találtunk?

– Nem voltam igen messze – azt mondja Pávatoll –, mókus képében a leányod ölében heverésztem. Most már a próbát kiállottam, már csak az van hátra, hogy vigyem a leányodat.

– Ne siess – azt mondja a király –, holnap még egy próbát ki kell állanod, akkor ha lesz valami a dologból.

A király másnap reggel sorba állíttatott az udvar közepén tizenkét egyforma arcú, és egyforma ruhájú leányt. Azok között volt az ő leánya is.

– No, válaszd ki az én leányomat a tizenkettő közül – azt mondja Pávatollnak.

Pávatoll nézegetni kezdi a leányokat, s közben titokban kinyitotta az iskátulyát, s légy kirepült belőle, s a király leányának a homlokára szállott. A királyleány hozzákapott a jobb kezével, ekkor hozzájárult Pávatoll, megfogta a kezét, elvezette a többi mellől, s azt mondta:

– Gyere, mert te vagy az, akiért én olyan sokat fáradtam, csak készülj, s indulj velem.

Egész nap a készülettel telt el. Másnap elindultak cifra szekéren, nagy pompával, s mikor egy sík mezőn mennének keresztül, látják, hogy egy kútra seregesen özönlik a nép. Megállnak mellette, s megkérdi az új menyasszony egy vízvivőtől, hogy miféle víz van abban a kútban, hogy azt olyan sokan ostromolják.

– Ennek élő-haló víz a neve – felelik neki –, s ennek olyan ritka nagy ereje van, hogy aki véletlenül hal meg, ha igen öreg nem volt, ebből csak megfecskendezik, s mindjárt feltámad.

A menyasszony merített egy korsóval a vízből, feltétette a szekérbe, s folytatták útjukat.

Mikor hazaérkeztek, meglátja Sándor király, hogy Pávatoll az új menyasszony mellett ül a szekérben. Szörnyű haragra lobbant, s meg akarta ölni, de megtürtőztette a haragját ezúttal.

Egy óra múlva gazdag rakott asztal mellé ültek, hat idegen király volt jelen, akiket Sándor király meghívatott vendégségbe. Mikor felkeltek jóllakva az asztal mellől, azt mondja Sándor király Pávatollnak:

– Készülj a halálra, mert meg kell halnod!

Szegény Pávatoll azt sem tudta, hogy mit tegyen ijedtében. Mentegetni kezdte magát, hogy ő csak azért ült a menyasszony mellé, mivel nem volt máshol hely a szekérben, s különben is ő volt a kikérő násznagy. A jelenvoltak közül senki sem sietett mentségére az új királynén kívül, de az is mindhiába, mert Sándor király kirántotta a kardját, s lecsapta Pávatoll fejét.

A nagy vigasság nagy szomorúságra változott, s elindult a vendégsereg, hogy kivigyék Pávatollat a temetőbe. Mikor oda kiérkeztek, azt mondja az új királyné, hogy tegyék le a koporsót, nyissák fel, hadd lássa meg még egyszer azt, aki olyan sokat fáradozott érette.

Minthogy kedves volt a királyné, engedtek a szavának, letették a koporsót, s fel is nyitották. A királynénak a kezében volt egy butélia megtöltve élő-haló vízzel, azzal megöntözte a halottat, s csak elbámult mindenki, mikor látták, hogy Pávatoll egyszer csak talpra állott.

Pávatoll, hogy felkelt a koporsóból, felkapta a kardját, mert az is melléje volt téve, s azt mondta Sándor királynak:

– No, háládatlan, tudd meg, hogy mikor jöttél a vadászatból a havasról, én mondottam neked a kopasz lófőből ezeket a szókat: „Hat királynak a fejét veszem, tied lesz a hetedik.” Te az énbelőlem kinőtt borostyánfát kivágattad, s minden ágával együtt tűzre rakattad, s engemet, aki, hogy jó feleséget hozhassak neked, kockára tettem az életemet, s ezer veszély közt forogtam, elveszejtettél minden ok nélkül. Most már itt az idő, hogy meglakolj mindezekért, amit énellenem cselekedtél.

Ahogy ezeket elmondta, csak hirtelen elvágta a hat királynak a fejét, s utánuk a Sándorét, s behányta őket a kiásott sírba, azután megfogta a királyné jobb kezét, s azt mondotta:

– Gyere, menjünk haza, én a tied s te az enyém vagy. Tudom, jól tudod, mennyit szenvedtem, s mennyit fáradtam éretted.

Ezzel hazamentek, beszállottak a királyi udvarba, s ott nagy bőségben s békességben éltek együtt holtuk napjáig.