A csókalányok – Kriza János meséje

Egy asszonynak volt egyszer tizenkét leánya. Ez a tizenkét leány olyan szájas, vakmerő volt, hogy az anyjuknak egy szavát sem fogadták meg, s annyit nyelveltek egymással, hogy egy óráig sem volt csendesség a háznál. Az anyjuk egyszer úgy elkeseredett, hogy azt találta mondani:

– Immár a fülem is tele van a lármátokkal, adja Isten, hogy változzatok mind csókákká.

Hát a tizenkét leány egyszeribe csókává változott, s ahogy kinyitotta az ajtót, a tizenkét csóka úgy kirepült rajta, hogy a szemét is majd kiverték. Ki a házból, fel a levegőbe, éppen a felhőkig. Az asszony kiállott az ajtó elé, s látja, hogy azok a csókák egyszer még alább szálltak, aztán megkerengték magukat a ház fölött, s avval eltűntek napnyugat fele. Nekifogott búsulni, hogy neki már leánya egy sincs, bár egy megmaradott volna a tizenkettő  közül. Bánta, hogy úgy megátkozta őket, de már nem volt mit tenni, s elgondolta magában, hogy az Isten nem ok nélkül verte meg a leányait, akik annyi szép intése után neki soha egyetlen szavát sem fogadták meg.

Amikor a tizenkét leány odalett, az anyjuk éppen gyermeket várt, s mikor az ideje eljött, született egy szép fiúgyermeke. Mikor ez a fiú nagyobbacska lett, kérdi az anyjától:

– Hát, anyám, nekem sohasem volt egy testvérem sem? Az annyi idős asszonyoknak, mint kigyelmed, öt-hat gyermeke is van a faluban.

Azt mondotta az anyja:

– Nekem, fiam, nem volt több gyermekem rajtad kívül.

De a fiú későbben hallotta a faluban, hogy neki még volt tizenkét lánytestvére, s azok mind csókává változtak, s úgy elrepültek, hogy hírüket sem hallották.

– Na, anyám – azt mondja egyszer a fiú –, hallottam a faluban, hogy nekem volt tizenkét lánytestvérem. Ha törik-szakad, addig meg nem nyugszom, amíg őket fel nem találom, akármelyik szegletében legyenek a világnak.

Az anyja váltig marasztalta, mondogatta, hogy ne menjen, mert kifogy belőle is, de mikor látta, hogy kár a szóért, jól feltarisznyálta, s útnak indította.

Megy, megy a fiú hetedhét országon is túl, hegyeken-völgyeken, havasokon-tengereken, kősziklákon keresztül. Egyszer, amint megy, meglát messze-messze egy kősziklahavas aljában egy remeteházat.

– Ó, bár én ma estére ahhoz a remeteházhoz érkezhetnék – azt mondja magában.

El is érkezett oda estére s bement. Hát ott egy olyan öregasszony lakott, akinél öregebbet még életében nem látott. Így köszönt neki:

– Adjon Isten jó estét, anyámasszony!

Az asszony fogadja a köszönést, s azt mondja:

– Köszönd, fiam, hogy anyádnak szólítottál, mert különben hidd meg, hogy elnyeltelek volna téged egészben ebben a szempillantásban. Mit keresel te itt, ahol emberi teremtés sohasem jár?

A fiú elbeszélte, hogy ő tizenkét leánytestvérét keresi, akik csókává változtatva elrepültek.

– Jól van – azt mondja az öregasszony –, holnap reggel majd tudakozunk valamit felőlük.

Jó vacsorát készített a fiúnak, ágyat is vetett neki, s lefeküdtek. Jó reggel, hogy felkeltek mind a ketten, az öregasszony kivesz a ládából egy sípot, kiáll a fiúval az ajtó elé, s megfújja. Hát amennyi csúszó-mászó állat van a világon, min a ház körül terem, hogy ellepték kereken az egész térséget. A vénasszony tudakozódik, kérdezősködik ezektől a csúszó-mászó állatoktól, hogy nem hallottak-e valami hírt olyan tizenkét csókáról, akik soha a többi csókasereg közé nem elegyednek, hanem örökké külön járnak magukban. De az egész sereg mind azt felelte, hogy ők soha még hírt sem hallottak afféle csókákról. Akkor a vénasszony szavára valamennyi csúszó-mászó hazatakarodott. A fiú is elbúcsúzott tőle, s ismét útnak indult.

Ment, ment, mindaddig ment, míg estére elért egy másik remeteházat a kősziklahavas derekában. Bement abba is, s hát abban a másiknál egy még sokkal vénebb asszonyt lát. Köszön neki illendőképpen:

– Jó estét adjon Isten kegyelmednek, anyámasszony!

– Köszönd, hogy anyádnak szólítottál – azt mondja a vénasszony –, mert különben a medvékkel szaggattattalak volna szét. De mi járásod van neked itt, ahol emberféle, mióta itt lakom, még eddig soha meg nem fordult?

A fiú elbeszélte, hogy mi járatban van.

– Jól van, fiam – azt mondja a vénasszony –, bízom benne, hogy holnap reggel csak hallunk valamit a testvéreidről. Hanem most egyél, s aztán feküdj le. Tudom, meg is éheztél, meg is fáradtál erősen a véghetetlen hosszú úton.

A fiú jól megvacsorázott, aztán lefeküdt, s egy-kettőre úgy elaludt, mintha éppen agyonütötték volna.

Másnap reggel felkölti a vénasszony, kiáll vele az ajtó elé, s megfújja a sípját. Hát amennyi négylábú állat van a világon, mind ott termett egy félóra alatt. A szegény fiú, amikor meglátta őket, szinte lerogyott ijedtében.

– Azt kérdem én tőletek – azt mondja a vénasszony a négylábú állatoknak –, nem tudtok-e valamit arról a tizenkét csókáról, akik örökké csak magukba járnak, s a többi nagy csókasereg közé soha nem vegyülnek?

 – Nem tudunk bizony mi semmit, nem is hallottunk soha senkitől legkisebb hírt sem felőlük – mondták a négylábú állatok. A vénasszony intett nekik, s egytől egyig mind elszéledtek, hazatakarodtak a maguk helyére.

A fiú erősen megbúsult, hogy itt sem hallhatott semmi hírt a nénjei felől. Megköszönte a szállást a vénasszonynak, s jó remény fejében tovább folytatta útját.

Ment, ment egy kénköves tó mellett, s azon túl egy örökké égő hegy mellett, ment, mind tovább s tovább s egy nagy kőszikla tetős tetejében ismét meglát egy remeteházat. Megkettőzteti a lépéseit, hogy estére odajuthasson, s el is érkezett oda. Bemegy, hát ott a másik kettőnél is vénebb asszonyt talál.

– Szerencsés jó estét adjon Isten kigyelmednek, anyámasszony! – így köszöntött reá, de most immár nagyobb bátorsággal, mint a két elsőnél.

– Köszönd, hogy anyádnak szólítottál – azt mondja a vénasszony –, különben a sasokkal tépettelek volna széjjel. Mi járásbeli vagy te ezen a helyen, hol emberi lélek még sohasem járt rajtad kívül?

A fiú itt is elbeszélte, hogy ő mi járásbeli volna.

– Ne búsulj semmit, fiam – azt mondja a vénasszony –, nekem erős reménységem vagyon, hogy holnap hallunk valamit a te nénjeidről.

A vénasszony jó vacsorát adott a fiúnak, puha ágyat készített, s maga is lepihent.

Mihelyt megvirradt, a vénasszony a fiút szépen felköltötte, kivett a ládából három sípot, s kiállt az ajtó elébe. Ott fújni kezdte a legkisebb sípot, s arra a legapróbb szárnyasállatok egyszerre mind ott termettek. Megfújja a második sípot is, s akkor eléjönnek a középnagyságú szárnyasállatok. Megfújja a harmadik sípot is utoljára, s akkor a legnagyobb szárnyasállatok a világ minden részéről odagyűlnek nagy sereggel, hogy az ember szeme nem lephette el őket.

Széjjelnéz a vénasszony a töméntelen seregen, s azt mondja nagy bosszúsan:

– Még egy híja van a seregnek, úgy látom.

Csakhamar jött is egy holló, de annak vérzett a szárnya. Azt nem nézte a vénasszony, hanem csak megpirongatta, hogy a parancsolatra így elkésett a többi madaraktól.

– Ne bánts engem – azt mondja a holló –, ne bánts, nem vagyok én hibás. Mindjárt megmondom, az okát is, hogy miért késtem el a többi madárseregtől. Mihelyt a sípszót meghallottam, egyszeribe mint a nyíl, olyan sebesen kezdettem repülni errefelé. De utamban megláttam egy szörnyű nagy veres tornyot. Az a torony olyan magas volt, hogy a gombja, egészen aranyból, száz öllel is felül ért a felhőkön. Én abban a toronyban olyan csókacsárogást, csevegést hallottam, hogy ahhoz foghatót még soha eddigelé. Azért megállapodtam egy kevés ideig, leszálltam egy virágos almafára, ott a toronyhoz közel, s ott hallgattam egy kicsinyég azt a különös csárogást s azt a sok csevegést. Míg ott üldögéltem, hallottam, hogy mit beszélnek a jövő-menő emberek ott a torony körül. Azok azt beszélték, hogy abban a toronyban tizenkét csóka lakik néhány esztendőtől fogva. Sokszor mind a tizenkettő megkerüli a tornyot nagy lármával, csácsogással, sokszor tizenegy elmegy eledelt keresni, a tizenkettedik meg otthon marad, hogy vigyázzon, s ügyeljen ott, de azokhoz emberi teremtésféle soha fel nem mehet. Amíg én ott hallgatóztam, egy vadász reám irányozta puskáját, s eltörte az egyik szárnyam hegyét. Emiatt lassabban tudtam csak repülni, ez az oka, hogy elkéstem a többi társamtól.

A holló megmondta azt is, hogy melyik szegletében van a világnak az a veres torony, amelyet ő látott.

– No, jól van – azt mondja az öregasszony –, nincsen semmi hiba, éppen ez kellett nekünk is. Ti immár, többi szárnyas, elmehettek.

El is mentek azok mind, ahonnan jöttek. A vénasszony két darabocska vékony csontot adott a fiúnak, s azt mondta neki:

– No, te fiú, mindeddig hiába fáradtál, de most már nem lesz hiábavaló a te fáradságod, mert nem sok idő múlva megtalálod a te nénéidet. Mikor azt a veres tornyot eléred, ezt a két darab csontot támaszd a torony oldala mellé, s gondolj reám. Meglátod, hogy abból a két darab csontból egy szempillantás alatt olyan irgalmatlan hosszú lajtorja lesz, hogy te azon bátran felhághatsz éppen arra a helyre, ahol a tizenkét csóka lakik.

Elment hát a fiú, s hosszú, terhes utazás után reátalált a veres toronyra, s amint a vénasszony meghagyta volt neki, a torony tövéhez állította a két kicsiny darab csontot. Akkor reágondolt a vénasszonyra, s a két kis csontból lett egy véghetetlen hosszú lajtorja, s a fiú felhágott azon éppen oda, ahol a csókák vertek szállást maguknak. Tizenegy csóka oda volt éppen eledelt keresni, csak egy maradt otthon őrzőnek, de az az egy nem csóka, hanem szép leány képében. Ahogy a fiú bement a nagy, tágas hajlékba, a leány először egy kicsit megijedt, de csakhamar nekibátorodott, s beszédbe eredt a fiúval, s rendre minden házi dolgokat megmutogatott neki, s elbeszélte, hogy a tizenkét testvér, amíg a toronyból eledelt keresni jár, mindig szárnyas csóka, de mikor visszajönnek, csak átalbukik a fején mindegyik, s leányokká változnak. A fiú is elmondta, hogy mi járásbeli, s azt is, hogy ő éppen testvére a leányoknak, s azért jött, hogy őket felkeresse s hazahívja, s most immár valahára, sok sanyarú utazás után rájuk akadt szerencsésen.

Egyszer csak messziről valami nagy csárogást hallanak, s azt mondja a leány a fiúnak:

– Bújj csak el egy kis időre, ahova lehet, mert jönnek a nénéim. S ha hirtelen meg nem mondhatom, hogy ki vagy, a szemedet is kivájják, kivált a legnagyobbik igen mérges.

A leány elrejtette a fiút, éppen a hetedik szobába, s rázárta az ajtót. Nemsokára megérkezett a tizenegy csóka, átalbuktak a fejükön, s lett belőlük tizenegy leány. Ki-ki leült a maga helyére, s aztán járkálni kezdtek ide s tova. Egyszer azt mondja a legnagyobb leány haragosan, fintorogva:

– Mi dolog lehet ez? Én idegenszagot érzek! – tapodni kezdett mérgesen, mindent hányt-vetett a házban, s szembefogta a kisebb leányt, mondaná meg, honnan van az az idegen bűz.

A kisebb leány lecsendesítette a nénjeit, s így szólt hozzájuk:

– Tudjátok, nénéim, mikor apánk házától eljöttünk, anyánk akkor gyermeket várt, s nemsokára született egy fia. Az a fiú nőtt, megnőtt nagyra, s elindult tűzön-vízen, az életét is kockára tette, hogy minket felkeressen, apánkhoz, anyánkhoz hazavezéreljen. Sok sanyarú utazás után itt most reánk talált, itt van, de én elrejtettem, nehogy hirtelenében bántsátok, amíg meg nem tudjátok, ki ő, s miért jött.

Erre a leányok úgy megörvendtek, hogy ugrálni kezdtek örömükben, előhozták a fiútestvérüket a rejtekből, s mind rendre ölelgették. Mikor elbeszélte a fiú érettük tett sok sanyarú utazását, mind sírni kezdettek. Immár az volt hátra, hogy induljanak hazájukba. De előbb felfogadták, hogy ezután engedelmes leányai lesznek anyjuknak, apjuknak.

Mikor az idő annyira megsötétült, szép lassan leszálltak a lajtorján mind a tizenhárman, s a fiútestvér újabb hosszú utazás után elvezérelte őket az apai házhoz. Mikor a tizenkét leány a fiúval belépett az ajtón, anyjuk, apjuk nem tudott hamarjában hova lenni a nagy örömtől. Estére bőséges vacsorát készítettek, arra meghívtak minden atyafit, sógorságot, keresztapát és szomszédokat.

A leányok az időtől fogva jámborul s olyan jól viselték magukat, hogy hírük ment mindenfelé. Mind a tizenkettő becsületes, jó férjet talált magának, s egy esztendő alatt mentek férjhez mind a tizenketten. A fiútestvérük nemsokára megházasodott, kapott egy olyan jó feleséget, amilyet csak kívánni lehet, s avval boldogan él ma is, ha meg nem halt.