2017. június 30., péntek

A halhatatlanságra vágyó királyfi – Kriza János meséje

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még azon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, bedőlt kemencének kidőlt oldalában, vénasszony szoknyájának a hetvenhetedik ráncában, annak a kellős közepében volt egy fényes királyi város, a városban pedig lakott egy öreg-öreg király. Ennek a királynak volt egy jóravaló fia.
Elég az hozzá, hogy a király sokat remélt ettől a fiától, ezért kitaníttatta őt mindenféle iskolai tudományra, azután elküldte külső országokra látni, hallani, tapasztalni. Oda is országolt több esztendeig a királyfi, míg végre az apja kívánságára hazatelepedett. Hanem a királyfinak a sok járás-kelésben egészen elváltozott a természete, gondolkodóvá és szomorkodóvá lett. Az öreg király erősen megütődött ezen, gondolkozott, hogy mi lehet ennek a nagy változásnak az oka.
Történt egyszer, hogy az öreg király meg a királyfi ketten voltak a királyi rezidencia ebédlőszobájában, s az öreg király karon fogta a fiát, bevezette egy oldalsó szobába, ami telis-teli volt mindenféle szép leányok képével. Azt mondta a fiának:
– Te, édes fiam, nagyon kedvetlenül viseled magadat; jó volna, ha megházasodnál. Lásd, ebben a szobában minden császárnak, királynak és fejedelemnek a leánya le van festve, tetszésed szerint választhatsz. Amelyik leginkább szíved szerint való közülük, azt hozatom feleségül neked, csakhogy jobb kedvedet lássam.
– Jaj, édes királyatyám – feleli a királyfi –, nem a szerelem, sem a házasság nem bánt engemet, hanem az a gondolat szomorít, hogy minden embernek, még a királyoknak is egyszer meg kell halni. Szeretnék olyan birodalmat találni, ahol a halálnak nincs hatalma; el is határoztam magamban, hogy ha a lábam térdig vásik is, addig megyek, amíg ilyent találok.
Az öreg király megpróbálta lebeszélni a fiát erről a feltett szándékáról, s azt ajánlotta, hogy inkább a királyságot is átaladja neki, csak más kedvét lássa, s maradjon otthon. Hanem a királyfi másnap reggel kardot kötött az oldalára, azzal útnak eredt.
Ment, mendegélt, s amint haladt az úton, már messziről meglátott egy roppant nagy élő fát – mintha a tetejében egy nagy sas libegne. Közelebb megyen a fához, hát azt látja, hogy egy nagy sas ül csakugyan a fa tetejében, s úgy rugdossa az ágakat, hogy ugyancsak repkedtek szerteszéjjel. Jócskán elbámészkodik rajta, a sas pedig gondol egyet, leszáll a királyfi mellé, keresztülbucskázik a fején, lesz belőle egy király, s azt kérdi a királyfitól:
– Hát te mit bámulsz, öcsém?
– Én bizony csak azt bámulom, hogy mért rugdosod te ennek a nagy fának a tetejit!
Azt mondja erre a saskirály:
– Ládd-e, én arra vagyok kárhoztatva, hogy se én, se semmi hozzám tartozó atyafiságom meg ne halhassunk addig, amíg ezt a nagy élő fát innen tőstül-gyökerestül sas képiben ki nem rugdosom. Azért járok ide mindennap, s rugdosom az ágakat, ahogy erőmből telik. De már este van, ma többet nem dolgozom, hanem hazamegyek, és tégedet is, mint utazót, s mint formádból látom, királyfit, jó szívvel látlak szállásra szegény házamnál.
Megköszöni a királyfi a saskirály hívását, és együtt elsétálnak a saskirály rezidenciájába. Hát a saskirálynak egy gyönyörűséges szép leánya volt, fogadta az apját és a vendég királyfit, s azonnal asztalt teríttetett. Vacsora közben kérdi a saskirály a királyfit, hogy mi járatban volna. Azt feleli a királyfi:
– Kedves saskirály uram, én éppen addig akarok utazni, amíg olyan birodalomra nem találok, ahol a halálnak nincs semmi hatalma.
– No, édes öcsém – mondta a saskirály –, éppen jó helyen jársz. Jól hallhattad, hogy addig rajtam és az atyafiságomon a halálnak semmi hatalma nincs, amíg azt az élő fát tőstől-gyökerestől ki nem rugdosom; addig pedig eltelik hatszáz esztendő is. Kelj össze a leányommal, s itt nálam eleget élhettek.
– Jaj, édes király bátyámuram, az bizony jó volna! De hatszáz esztendő múlva csak meg kell halni, én pedig olyan helyet akarok felfedezni, ahol a halálnak sohase lesz hatalma.
A királykisasszony is marasztalta, mert igen tetszett neki a királyfi, de ő se tudta semmiképpen maradásra bírni. Végül, hogy minden emlék nélkül mégse bocsássa el, adott neki egy skatulyát, annak a belső fenekén az ő képe volt lerajzolva. Azt mondta:
– No, te királyfi! Mivelhogy semmiképpen se maradsz nálam, fogadd el emlékbe tőlem ezt a skatulyát! Ennek olyan tulajdonsága van, hogy ha elfáradsz a földön járásban, nyisd föl a fedelét, nézz az én képemre, s ahogy gondolod, úgy utazhatsz: ha tetszik, a levegőben; ha ott igen éles a levegő fúvása, a föld színén akár, s úgy, mint a sebes gondolat, vagy mint a sebes forgószél.
A királyfi megköszönte a skatulyát, zsebébe tette, s másnap reggel bcsút vett a saskirálytól meg a saskirálykisasszonytól, azzal útnak eredt.
Egy darabig gyalog ment, mendegélt az országúton, de egy idő múlva kezdett igen elfáradni. Eszébe jutott a skatulya. Elővette hát, kinyitotta, rápillantott a királykisasszony képére, s azt gondolta magában: „Haladjak úgy, mint a sebes szél fenn a levegőben!” S abban a szempillantásban felkerekedett, s úgy haladt fenn, mint a sebes szél. Mikor egy jó darabig repült, egyszer egy roppant nagy, magas hegy fölött azt látja, hogy egy kopasz ember ásóval és kapával földet hány egy kosárba a hegy tetejéről, és viszi az aljába. Megáll, elbámul ezen a királyfi – a kopasz ember is megáll, és azt kérdi:
– Hát te mit bámulsz, öcsém?
– Én bizony csak azt bámulom, hogy kegyelmed hova hordja innen abban a kosárban a földet?
Azt mondja erre a kopasz ember:
– Jaj, édes öcsém! Arra vagyok én kárhoztatva, hogy addig sem én, sem semmi atyámfia meg nem halhatunk, amíg ezt a nagy hegyet ezzel a kosárral mind el nem hordom, és ennek a hegynek a helyét el nem boronálom. Hanem már estefelé jár az idő, ma többet nem dolgozom.
Azzal keresztülbucskázott a fején, s lett belőle egy kopasz király. Ő is meghívta magához az utazó királyfit szállásra. Mindjárt el is mentek együtt a kopasz király rezidenciájába; hát, ennek még százszorta szebb leánya volt, mint a saskirálynak. Teríttetett hamar a királykisasszony, és vacsorával kínálta őket. Vacsora közben a kopasz király is megkérdezte a királyfit, hogy mi járatban volna.
Felelt neki is illendően a királyfi:
– Kedves király bátyámuram, én éppen addig akarok utazni, amíg olyan birodalomra nem találok, ahol a halálnak nincs semmi hatalma.
– No, akkor éppen jó helyen jársz – mondta a kopasz király is –, mert amint mondtam, én meg az egész nemzetségem arra vagyok kárhoztatva, hogy addig nem halhatunk meg, amíg azt a nagy hegyet mind el nem hordom. Addig pedig eltelik nyolcszáz esztendő is. Keljetek egybe a leányommal, úgyis látom, hogy kedvelitek egymást; nyolcszáz esztendeig épp eleget élhettek.
 – Jaj, édes király bátyámuram, az bizony jó volna! De nyolcszáz esztendő múlva csak meg kell halni, én pedig olyan helyet akarok felfedezni, ahol a halálnak sohase lesz hatalma.
Hiába marasztalta a királykisasszony, a királyfinak nem volt maradása. Útra is kerekedett, de mielőtt elindult volna, másnap reggel a királykisasszony behívta őt a szobájába, s hogy minden emlék nélkül ne menjen el tőle, adott neki egy aranygyűrűt. Annak a gyűrűnek az a csudálatos tulajdonsága volt, hogy aki viselte, s az ujján megfordította, éppen ott termett azonnal, ahol akart. Megköszönte a királyfi a gyűrűt, ujjára húzta, azzal elbúcsúzott, és útnak eredt megint.
Ment, mendegélt jó darabon az országúton, egyszer csak eszébe jutott a gyűrű. Megfordítja az ujján, s azt gondolja magában, hogy éppen a világ végén legyen. Behunyja a szemét, csak egy szempillantásra, s amikor újból kinyitja, egy pompás királyi város közepén találja magát. Megindul az utcákon le és fel; látja a sok csodálatos öltözetű s formájú embert. Próbált velük szólni vagy huszonhétféle nyelven, mert annyi nyelven értett a királyfi, de senki sem felelt egyre se. Megbúsult tehát, nem tudta, hogy mitévő legyen itt, ahol senkivel se tud szót érteni.
Ahogy jár-kel bújában, egyszer csak egy olyan öltözetű emberre talál, amilyent az ő országában szoktak viselni. Megszólítja a maga nyelvén, hát felel is mindjárt a megszólított. Kérdi tőle a királyfi:
– Ugyan miféle város ez, kedves barátom?
– Ez bizony a kék király országának a fővárosa – feleli az ember. – Maga a kék király maghalt, hanem van egy kedves szép királykisasszony, ő uralkodik hét ország felett, mert más senki nincs az egész királyi famíliából.
Kérdi továbbra a királyfi.
– Hallod-e, kedves barátom! Megmutatnád-e nekem a királykisasszony rezidenciáját?
– Meg bizony, jó szívvel – mondja az ember, s elvezeti a királyfit a királyi palotához, s ott elbúcsúzik tőle.
A királyfi maga indul a királyi rezidenciába. Hát a királykisasszony éppen a palota lépcsőjén ült, és hímet varrt. A királyfi egyenest hozzá lépett, a királykisasszony pedig felállott ültőhelyéből, s felvezette a fényes palotába. Ahogy megtudta a királyfi szándékát, kérte, kérlelte, hogy maradjon nála, és legyen neki társa az uralkodásban. De a királyfi neki is szabódott, hogy nem maradhat, mert csak abban az országban akar megtelepedni, ahol a halálnak nincs hatalma. Mit volt mit tenni, a királykisasszony karon fogta a királyfit, bevezette egy oldalsó szoba ajtaján. Ugyan mit látott abban a szobában? A padlója úgy teli volt szurkálva varrótűvel, hogy egyet se lehetett volna többet oda leszúrni.
– No, te királyfi – mondja a királykisasszony –, látod-e ezt a roppant sokaságú varrótűt? Én arra vagyok kárhoztatva, hogy amíg ezt a sok tűt el nem használom a varrásban, addig sem én, sem senki a nemzetségemből meg nem halhatunk. Addig pedig eltelik ezer esztendő. Ha nálam maradsz, addig eleget élhetünk és uralkodhatunk.
 – Haj, igen ám! – felelt a királyfi. – Ezer esztendő múlva csak meg kell halni; én pedig olyan országot keresek, ahol a halálnak sohase lesz hatalma.
Eleget rimánkodott a hímet varró királykisasszony, de a királyfit nem tudta eltéríteni a szándékától. Akkor a királykisasszony elébe állott, s így szólott hozzá:
– Mivel semmiképpen nem tudlak nálam tartani, fogadj el tőlem emlékbe egy aranyvesszőcskét. Ennek a vesszőcskének olyan csudálatos tulajdonsága van, hogy szorultságodban azzá változik, amivé gondolod.
Megköszönte a királyfi a királykisasszony adományát, zsebébe rejtette, azzal búcsút vett tőle, és újból útnak eredt.
Alig ért ki a városból, hát egy nagy folyóra talált. Látta, hogy a folyó túlsó szélinél az ég már leereszkedett, s továbbmenni nem lehet, mert ott van a világ vége. Elindult tehát vízfolyással szemben a folyó partján. Amikor egy jó darabon elhaladt, egyszer csak lát ám egy fényes királyi kastélyt, ott függött a levegőben, a folyó felett. Akárhogyan is vizsgálta, nem talált semmi utat vagy hidat, amelyik azt a királyi kastélyt a szárazfölddel összekötötte volna; pedig ugyancsak szeretett volna abba a fényes kastélyba bepillantani. Akkor csak eszébe jut az aranyvessző, melyet a hímet varró királykisasszonytól kapott. Előveszi, s ledobja a földre, azt gondolva, hogy legyen belőle egy palló, fel egészen a fényes királyi kastélyig!
No, az aranyvesszőből legottan aranypalló lett, fel egészen a fényes királyi kastélyig. A királyfi sem késedelmeskedett sokáig: ráugrott az aranypallóra, szaladt rajta a kastélyba. De amikor a kastély kapuján belépett volna, hátrahőkölt, mert az a kaput olyan csuda állatok őrizték, amilyeneket ő sohase látott még. Megijedt, s parancsol a kardjának: „Kard, ki a hüvelyből!” – s a kardja ki is ugrik, egynéhány őriző állatnak a fejét leüti, de ugyan hiába, mert azoknak a leütött fejük helyébe más fejük nőtt. Erre még jobban megretten a királyfi, hüvelyébe parancsolja a kardját, s megáll bucsálódva, tűnődözve. A kastély királynéja látta ezt az ablakból, s egy inast tüstént a királyfi elé szalasztott, hogy az őrök ne bántsák. Azt is megparancsolta az inasnak, hogy az idegen utazót hozzá vezesse.
Úgy is történt. Az inas gyorsan szaladt a kapuba, s a királyfit az őrökön keresztül vezette a kastély királynéja elé.
Azt mondja a királyfinak a királyné:
– Látom, hogy nem mindennapi ember vagy; de azt is tudni akarom, ki vagy és mi járásbéli.
Elmondja sorra a királyfi, hogy ő melyik királynak a fia, s hogy mért indult útra, olyan országot felfedezni, ahol a halálnak nincs hatalma.
Elmosolyodik akkor a királyné.
– No, jó helyen jársz, királyfi, mert én vagyok az élet és a halhatatlanság királynéja; itt már biztonságban vagy a halál ellen.
Egyszeribe leültette és jó szívvel vendégül látta a királyfit.
Éppen ezer esztendeig maradt abban a fényes kastélyban a királyfi, de az olyan hamar eltelt, mint azelőtt egy fél esztendő.
Mikor eltelt az ezer esztendő, egy éjszaka olyan álmot lát a királyfi, mintha otthon az apjával s anyjával mulatozott volna. Reggel, amikor felkelt, tüstént elmondta az álmát a halhatatlanság királynéjának, s azt a vágyát, hogy haza akar menni, hadd lássa meg még egyszer apját-anyját. A királyné elbúsult ezen a beszéden, s azt mondta:
– Jaj, te királyfi, mit vettél az eszedbe! Hiszen apád és anyád réges-régen meghaltak, azoknak se hírüket, se porukat meg nem találod többé.
De a királyfit semmi okos szóval nem tudta eltéríteni a szándékától. Akkor azt mondja neki:
– No, ha csakugyan elmész, addig ne menj el, amíg fel nem tarisznyállak az útra!
Azzal a nyakába akasztott a királyfinak egy arany- és egy ezüstkulacsot, utána bevezette egy kis oldalszobába. Az egyik szegletben megmutatott a királyfinak egy csapóajtót, azt fölnyittatta, s azt mondta:
– Nézd csak! Itt a csapóajtó alatt folyik egy forrás, töltsd teli belőle az ezüstkulacsodat. Ha ebből a forrásvízből akárkit lefröcskölsz, még ha ezer élete volna is, azonnal halál fia lesz.
Azután bevezette egy másik oldalszobába. Annak egyik szegletiben hasonló kis csapóajtót látott; azt is felnyittatta a királyné, ott is folydogált egy forrás. Annak a vizéből megtöltötte az aranyflaskót, és azt mondta:
– No, te királyfi, ennek a forrásnak, mely az örökkévalóság kősziklájából fakad, olyan tulajdonsága van, hogyha valaki ezelőtt négy- vagy ötezer esztendővel meghalt is, ha csak egyetlen csontikáját megtalálod, és ráfröcskölsz ezzel a vízzel, hétszerte ifjabban fölébred.
A királyfi megköszönte a halhatatlanság királynéjának a szép ajándékait, azzal elbúcsúzott tőle, még egyszer végigtekintett a folyó fölött függő kastélyon, és útnak eredt hazafelé.
Csakhamar abba a városba ért, ahol a hímet varró királykisasszony lakott, de alig ismert rá, úgy el volt változva. Ment sietve a királyi rezidenciához, hát ott olyan csöndességet talált, mintha senki élő nem lakna benne. Megyen fel a királyi palotába, hát amikor a nappali szobába ér, ott találja a királykisasszonyt a varrójára borulva, ahogy ültében elaludt. Szép csendesen odaoson, szólítja, de a királykisasszony nem felel. Meghuzintja a gúnyáját, de nem mozdul. Szalad abba szobába, amelyik teli volt tűvel, hát egy tű sincs benne. Mert amikor az utolsó varrótű belétörött a királykisasszony varrásába, megszakadt szegény földi élete, azzal a királykisasszony meghalt. No, a királyfi csakhamar kapja az aranyflaskóját, ráloccsint belőle a királykisasszonyra, s az abban a szempillantásban éledezni kezd. Egyszer csak fölveti a fejét, megszólal, s legelőbb is azt mondja a királyfinak:
– Jaj, édes barátom, de jó, hogy felébresztettél! Régen aluszom már, úgy lehet.
Felel neki a királyfi:
– No hiszen, alhattál volna, míg a világ világ, ha fel nem támasztottalak volna!
A királykisasszony mindjárt észbe vette, hogy ő már régóta halott volt, s hogy a királyfi támasztotta fel. Igen szépen megköszönte neki, s jótétel helyébe jót ígért.
Hanem a királyfinak igen mehetnékje volt már hazafele, elbúcsúzott hát a feltámasztott királykisasszonytól, s újból útnak eredt. Először is a kopasz király birodalmába ért. Már messziről meglátja, hogy a kopasz király a nagy hegyet mind elhordta. Rá is talál a kopasz királyra, az az elboronált hegy helyén fekszik, mellette a kosara, az ásója meg a lapátja, ahogy utoljára letette. Megint elővesz az aranyflaskóját, ráfröccsent belőle a kopasz királyra, s föltámasztja őt is.
A jótétel helyébe ez is jót ígér, de a királyfi tőle is elbúcsúzik, s megyen a saskirályhoz. Hát a saskirály a nagy élő fát tőstül-gyökerestül úgy kikapálta, hogy a legkisebb ágának sincs híre-pora; maga pedig a szárnyait kétfelé vetette, az orrát a földre guggasztotta s meghalt. A királyfi hamarosan elővette az aranyflaskót, s megöntözgette bőségesen a halhatatlanság vizével a saskirályt. No, éledezik a saskirály, hármat csattant a szárnyával s megszólal:
– Jaj, de sokat aludtam! Köszönöm, hogy megébresztettél, édes jó barátom!
– Bizony alhattál volna – felel a királyfi –, míg a világ világ, ha föl nem támasztottalak volna!
Akkor veszi észbe a saskirály, hogy ő már régóta halott volt. Megköszöni a királyfinak, hogy újra életre támasztotta, s jótétel helyébe jót ígér.
Ezek után búcsút veszen a királyfi a saskirálytól is, elindul, és csakhamar megérkezik az apja királyi városához, de már messziről látja, hogy a királyi rezidencia elsüllyedt, semmi híre-pora nem látszik. Közelebb megyen a palotához, hát kénköves tó támadt a helyén, mely úgy égett kék lánggal folyvást, mint a jó szilvapálinka.
Haj, szegény királyfi!
Elvesztette már minden reményét, hogy valaha is feltalálhassa apját-anyját. Bújában visszaindul, de amint a város közül kihaladna, hátulról megszólítja valaki ezekkel a szavakkal:
– Megállj, királyfi, jó helyen jársz! Éppen ezer esztendeje, hogy szüntelen kereslek!
Hátratekint a királyfi, s megismeri, hogy aki megszólította, az maga az öreg Halál. Gyorsan kapja az ujján levő gyűrűt, megfordítja, s mint a gondolat, olyan sebesen a saskirálynál terem, onnan a kopasz királynál, onnan a hímet varró királykisasszonynál, s mindegyikkel kiállíttat egy nagy ármádiát a Halál ellen, míg ő a halhatatlanság királynéjához elér. Hanem a Halál olyan gyorsan vágtatott mindenütt utána, hogy amikor a halhatatlanság királynéjának palotájába az egyik lábát betette a királyfi, a másikat kívül megragadta a Halál. Nagyot kiáltott a királyfira:
       Megállj  Az enyém vagy!
A halhatatlanság királynéja fenn állt a palotája tornácán, s látta a nagy huzakodást a királyfi és a Halál között. Onnan a tornácról erősen megpirongatta a Halált, hogy mit keres az ő országában, mikor ott semmi hatalma nincs.
– Igen ám – mérgeskedik a Halál –, de a fél lába az én országomban van, az pedig az enyém!
 – Az lehetséges – felelt a halhatatlanság királynéja –, hanem a másik fél lába az én országomban áll, az pedig engem illet! Mi hasznod, ha elhasítjuk? Felinek sem én, sem te nem vehet hasznát. Azt mondom: gyere be hozzám, most megengedem, s fogadással intézzük el a dolgot.
A Halál ráállott az egyezségre, bement a halhatatlanság királynéjának palotájába, s a királyné azt javasolta neki, hogy ő a királyfit felrúgja éppen a hetedik égig, a hajnalcsillag háta mögé, s ha olyan egyenesen fel tudja rúgni, hogy a palotába esik vissza, akkor legyen az övé, ha pedig a palota falán kívül esik le, akkor legyen a Halálé.
A Halál elfogadta a halhatatlanság királynéjának az ajánlatát. Ekkor a királyné kiállította a királyfit a palotaudvar közepébe, a lábát a királyfi lábai alá feszítette, s úgy felrúgta a csillagok közé, hogy egészen odaveszett. De úgy nekiveselkedett a rúgásnak, hogy egy kicsit megtántorodott, s megijedt erősen, hogy kívül talál esni a királyfi a palotán; szorgalmatosan leste tehát, mikor fordul vissza a csillagok közül. Egyszer csak megpillantja, mint egy kis darázst, amint szállingózik lefelé a kastély falára. Nagyot fohászkodik: „Most segíts, jó déli szél!” – s egy kis déli szél csakugyan támadt, s a királyfi éppen a palota falán belül esett, azaz csak esett volna, mert a királyné odaugrott, s mielőtt földet ért volna nagy kalimpálva, mint egy könnyű labdát, úgy elkapta. Mindjárt bevitte az ölében a palotába, s látván, hogy egy kicsit megszédült, ölelte, csókolta, hogy kijózanodjék. Aztán megparancsolta a királyi udvar népének, hogy mindnyájan seprűt keressenek, azt gyújtsák meg, s a tüzes seprűkkel seprűzzék ki a halált a halhatatlanság palotájából.
Szaladtak is a szolgák, szolgálóleányok, mindenféle udvari népek, s neki a Halálnak, ahogyan csak bírták. Ugrott is az esze nélkül, nehogy végigverjenek rajta a tüzes seprűkkel. A halhatatlanság királynéja kiállt a palota kapujába, s megparancsolta neki, hogy oda többé a lábát betenni ne merészelje.
A királyfi és a királyné pedig azóta máig is boldogul és dicsőségesen él. Aki nem hiszi, keresse meg a világ véginél a levegőben függő palotát, ott találja, amint a folyó fölött lebeg.